India Hangja

A kultúrák közötti különbözőségek komoly megpróbáltatást jelentenek. Hányszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy azt mondják nekünk külföldön, hogy ennyi meg annyi hüvelyk vagy pint, és nekünk fogalmunk sincs, hogy mennyi az annyi. Hát még ha az indiaiak lakh és crore pénzösszegekkel támadnak le bennünket. Egyszerűen nem tudunk mit kezdeni a sajátunktól eltérő megfogalmazásoktól. Tegyük hozzá: a miénktől eltérő kulturális szokások legalább annyira idegenül hatnak, mint az inch vagy a lakh. Gondolkodjunk egy kicsit el a kérdésen India bölcsességének segítségével.

Ha az indiai toleranciáról beszélünk, akkor minden bizonnyal Gandhi neve elsőként merül fel. Gandhi valóban kiemelkedő, mondhatnánk szélsőséges példája az elfogadásnak, a gyengébb védelmezésének. Mielőtt azonban belevágnánk a közepébe, járjuk még egy picit körbe a témát, tartsunk egy kis önvizsgálatot.

A miénktől eltérő kultúrával és szokásokkal szembeni, szinte első emberi reakció az idegenkedés. Miért kellene nekünk ilyen vagy olyan kultúra értékeivel foglalkoznunk, amikor a sajátunk is felbecsülhetetlen érték? Miért kell más mértékegységet használni, miért kell másként viselkedni, miért kell másként gondolkodni? 

Az elfogadással kapcsolatban két alapvető hibát követhetünk el. Egyik, ha túl elfogadók, a másik, ha túl beszűkültek vagyunk. Idáig világos. De vajon hol a határ? Mondhatjuk, hogy az elfogadásban vagy éppen a visszautasításban addig mehetünk el, ameddig nem okozunk vele kárt embertársainkban. No de ebben a kár nem okozásban hol a határ? Mi alapján tudhatom, hogy valaminek az elfogadása vagy visszautasítása kárt okoz-e emberekben vagy sem? 

Manapság a másság kérdésével kapcsolatban szinte azonnal az azonos neműekhez vonzódókra gondolunk. Vegyük az ő példájukat. Nem kérdés, hogy joguk van-e a szeretet megélésére. Nem kérdés, hogy joguk van a szeretet párkapcsolatban való megélésére. Ha azonban az örökbefogadási jogukról beszélünk, akkor már sokkal bonyolultabb kérdések merülnek fel. Az örökbefogadási jog kiterjesztésével a meleg párok által örökbefogadott gyermekeknek kárt okozunk-e vagy sem? Kinek a jogait védjük, az örökbefogadóét vagy a gyermekét? Hiszen a gyermeknek is alapvető joga, hogy biológiailag női anyja és biológiailag férfi apja legyen. És akkor jöhet a következő érv, hogy akkor inkább maradjon az intézetben? És mi lesz a meleg párok gyermekekhez való jogaival? Nyilván rengeteget lehetne érvelgetni pro és kontra. Vajon létezhet-e közös nevező, és ha igen, akkor annak mik a szempontjai? 

Nyugati gondolkodásunkra akaratlanuk is nagy hatással van egyfelől az Ayn Rand féle racionális önérdekérvényesítés és a „valósítsd meg önmagad” jellegzetesen értelmezett filozófiája. A másik oldalon pedig a dogmatikus, eltorzult vallások múltja, netán jelene. Alapvetően mindkét oldal eredendően az ember legnagyobb kincseivel, személyes szabadságával, szerető képességével és produktivitásával foglalkozik. Azonban mindkét oldal eltorzult formája erősen visszaélt és visszaél személyes szabadságunkkal. Magyarul, mindkét oldal lóvá tett már bennünket. Éppen ezért a kételkedés, és éppen ezért helyén való a kételkedés. Sem a vak elfogadás, sem az alapértelmezett visszautasítás nem visz bennünket közelebb a közös nevező megtalálásához.

Saját kultúránkhoz való túlzott ragaszkodás volna visszautasítani a PC-t vagy az Mac-et. Akárhogy is más kultúrából érkeznek, mindennapjaink nélkülözhetetlen értékei. Visszatérve Gandhi példájához, ha ma kellene kivívnia India függetlenségét, akkor ő egész biztosan nem használna külföldön gyártott számítógépet. Sőt Googlet és Facebookot sem. Ettől függetlenül tele lenne vele minden lehetséges média. Egy ember, aki nem használ semmilyen külföldi terméket, hogy megvédje saját hazáját! Ennél nagyobb szenzációt nem látott még a média világa! Gondoljunk csak bele! A mi esetünkben mi maradna, ha a mindennapjainkban csak hazai termékeket használhatnánk? Gondolva itt a számítógépre, telefonra, fényképezőgépre, tömegközlekedésre, autóra stb. Vagy mi a helyzet az arab és a római számokkal? Megint csak felmerül a kérdés, hogy hol a befogadás és a visszautasítás határa? A pozitív befogadás ékes példája az európai kultúra kialakulása. Egyrészt így vagy úgy, Európa befogadta annak idején a különféle kultúrákat és népeket. Különben most nem lehetnénk Európában.

Rúpa Gószvámí, középkori indiai filozófus a következőképpen definiálja az elfogadás és a visszautasítás kérdését: Fogadjunk el mindent, ami erősíti lelki felemelkedésünket, és utasítsunk el mindent, ami gyengíti azt.

Gyönyörű definíció. Némi kiegészítés a könnyebb érthetőség kedvéért. Az indiai védánta gondolkodásban a támpont nem relatív, hanem abszolút. Ha emberre, családra, nemzetre szűkítjük az elfogadás és visszautasítás kérdését, akkor parttalan vitába keveredünk. Mindig lesz egy újabb szempont, ami alapján a mi elfogadásunk valakinek az érdekeit vagy szabadságjogait sérti. Természetesen szükség van a kisebb egységek (pl. mikroközösségek, nemzetek, országok) érdekérvényesítésére is, de nem szabad szem elől téveszteni a felsőbb érdekeket sem. Ilyen legfelsőbb közös érdek a Földanya érdeke, és természetesen, ha megadjuk neki a létezés jogát, akkor a Legfelsőbb érdeke is. Ha érdekérvényesítésről beszélünk, akkor egész biztosan minden józan világnézetű ember egyetért azzal, hogy a Földanya érdekeit vegyük alapul. Legyen az illető keresztény, muszlim, hindu, ateista, homoszexuális, művész, tudós vagy bármilyen beállítottságú és foglalkozású józan ember, a Földanya érdekérvényesítésének segítése közös ügy. Azt hiszem, sikerült megtalálnunk a közös nevezőt. A közös nevező helyes alkalmazása pedig megint csak újabb kérdéseket vet fel…

Hasonló cikkek

• Mi köze Indiának szeptember 11-hez?

• Belső béke a világ egyik legmegrázóbb kórházában

• Az európai kultúra bölcsője

• Menekültválság Indiából nézve

• Női Barack Obama, az indiai származású demokrata állatjogokért küzd

Mark Twain Indiát az emberiség bölcsőjének és a történelem anyjának nevezte. Dr. Alok Kumár, a new york-i Oswego Egyetem fizika professzorának A tudomány története a világ kultúráiban című könyve nem ez az első ebben a témában. Korábban is nagy sikert aratott az ősi hindu tudományról szóló munkájával. Dr. Alok Kumár igazán különleges egyéniség, aki elnyerte a német Humboldt Alapítvány és a NASA ösztöndíját, tanári munkájával kancellári nívódíjat, tudományos és alkotó tevékenységével és kutatásaival az Oswego Egyetem elnöki díját. Lássuk hát, szerinte hogyan is alakult a tudomány a világ kultúrájában.

Kellár Márta tollából​

Barangolás a szürkehályog műtéttől az e-mail-ig

Dr. Alok Kumár az európai tudományos „felfedezések” eredetét kutatja. Bebizonyítja, hogy ezek közül sok jóval korábbi civilizációkból származik, Kínából, Perzsiából, Babilóniából vagy Indiából. A társszerző Scott L. Montgomery, a Washington Egyetem professzora. A szerzőpáros számára fontos volt a könyv indirekt mondanivalója is, miszerint a valódi tudományos gondolkodás és a tanulás nem öncélú, évezredek ősi kultúrái szerte a világon arra törekedtek, hogy az embereket közelebb hozzák a Legfelsőbbhöz. Ahogy Einstein is kijelentette annak idején: „A tudomány vallás nélkül sánta, a vallás tudomány nélkül vak.”

Kumár professzor szerint: „Mindezek a kultúrák tudományos és technológiai eszközöket használtak, hogy fokozzák a teremtésről és a Teremtőről szóló tudást.” Ismét Einsteint idézve: „Minden vallás, művészet és tudomány egyazon fának a különböző ágai. Ezeknek a törekvéseknek a célja az emberi élet nemesítése…”

Hosszú az a lista, mely feltünteti, mi mindent köszönhet a tudomány az ősi indiai civilizációnak. Többek között az atomelmélet, a trigonometrikus függvények, a nulla fogalma, a csillagászat, a heliocentrikus világkép, a navigáció, a hajózástan művészete, a plasztikai sebészet, a várostervezés, az első egyetem mind ősi indiai gyökerekre vezethető vissza. Az ájurvéda tudósai részletes anatómiai és sebészeti ismeretekkel rendelkeztek. Az acélgyártás kezdete szintén Indiához fűződik, elsőként alkalmaztak különleges kohászati ​​eljárást. Évszázados néhány esetben évezredes tudományos tényekről van szó, mielőtt azokat újra felfedezték, illetve elfogadták Európában. Az olvasót ugyancsak elgondolkoztatja az ókortól napjainkig tartó adatok meglepő sokasága. Emellett dr. Kumár a hindu gyakorlatot, a jógát, ájurvédát és a vegetariánizmust a modern problémák megoldási lehetőségeként is tárgyalja.

Olvashatunk arról is, hogy India fölénye a tudomány és a technológia terén az ókorban elismert volt, és a tudósok nagy távolságokat utaztak, hogy tanuljanak a hindu mesterektől és guruktól. Napjainkban a nemzetközi tudományos közösség jelentése szerint Indiának van a harmadik legnagyobb tudósközössége a világon. Amerikai felmérés pedig azt igazolja, hogy indiaiak alkotják a legnagyobb kisebbséget a tudósok közösségében az USA-ban. Tehát a múlt eredményei folytatódnak. Erről ritkán olvashatunk, mint ahogy azt is kevesen tudják, hogy például a naponta használt elektromos levelezésünket az indiai Siva Ayyadurai álmodta meg először.

Néhány vélemény Az ősi hindu tudomány c. könyvről

Dr. Ronald A. Brown, nyugállományú fizika professzor:

 „Tagadhatatlan és igazolt Kumár dokumentációjának ténybeli pontossága. A könyv hiánypótló szerepet tölt be a tudomány történetében. Egy részletesebb és teljesebb képet kapunk a tudomány és a matematika legkorábbi kezdeteiről, amely megelőzte az ókori görögöket is.”

Maria Wirth, német indológus:

„A legtöbb nyugati számára az ókori világ Görögországgal zárul. Kíváncsi vagyok, vajon az ősi India hatalmas kultúrájának figyelmen kívül hagyása szándékos vagy csak tudatlanságból ered-e. (…) a brit oktatási rendszer sikeresen ábrázolta az ősi hagyományt méltatlanul. Itt az ideje, hogy az igazság kiderüljön.”

John Kares Smith, a kommunikációs tanulmányok professzora, New York: 

„Újra találkoznia kell Keletnek és Nyugatnak. Dr. Alok Kumár teljesíti ezt. Közülünk hányan is bólintottak vagy hajtottak térdet a görögök és a 18. századi felvilágosodás előtt, így hozva létre és táplálva a tudományt. E könyv annak van szentelve, amit kihagytak. ... a védikus kultúra, az ősi hindu tudás jelentősen hozzájárulhat a tudományokhoz. Van egy csodálatos fejezet a jógáról is. A könyv a szintézis remekműve, az, ami hosszú ideje hiányzott, de sajnos mindeddig nagyon elhanyagolt volt.”

Scott L. Montgomery, tudománytörténész, Washington Egyetem:

„Az ókori India szerteágazó tudománya rendkívül gazdag, és olyan téma, amit túl gyakran figyelmen kívül hagynak, pedig egy központi helyet érdemel a történelem modern kutatásakor. Ezt a szerepet tölti be Alok Kumár kiváló munkája, mely hatalmas szolgáltatás a tudományos és oktatási közösségek számára. Megalapozott, széleskörű kutatás, mégis könnyen követhető gondolatiság jellemzi.”

Kapcsolódó cikkek:

• Csillagok háborúja – ókori hajógyár 

• Védőoltás és sebészet évezredekkel ezelőtt

A Rámájana nem csupán egy epikus mű, Ráma nem egy fiktív karakter - állítja egy nemrég megjelent könyv. Chennaiban a Környezetvédelmi Oktatási Központ két tudósa többéves munkáját publikálta. A védikus kultúra híveinek nem újdonság, de a szkeptikusok figyelmét felkelti, hogy bizonyítékokat találtak Válmiki világhírű, több évezredes művének tudományos igazolására, mégpedig most a botanika szemszögéből. 

Egy mostanában napvilágra került kutatás szerint a Rámájana szó szerint örökzöld műnek bizonyult. Nem csak azért, mert tradicionális előadásmódja az UNESCO Világörökségi Listáján szerepel. Ezt a páratlan ősi írást a magyar közönség is régóta ismeri. Többek között Baktay Ervin feldolgozásában is olvashatjuk, de a közel fél évszázaddal ezelőtti Thalia Színház is bemutatatta Kazimír Károly rendezésében. A Rámájana eposz tele van a természetet dicsőítő remek leírásokkal, nem ismer határokat, nem köthető csupán egy valláshoz vagy nemzethez. Az élet örök értékeiről szól, a szülők tiszteletéről, a nép maximális megbecsüléséről, barátságról, hűségről, kitartásról, olyan viselkedésmintát adva, mely mind a mai napig vezérlő elv lehet. Például Narendra Modi miniszterelnök egyik beszédében arra figyelmeztetett, hogy minden férfi ihletet meríthet a Rámájanában szereplő Dzsatáju hősiességéből, aki a női becsület védelmében halt meg. 

A Rámájanában megtalálható biológiai változatosság már több kutató érdeklődését is felkeltette. Két tudós, M. Amrithalingam és P. Sudhakar három évig tartó vizsgálata után született meg az a könyv, melynek címe:  A növény- és állatvilág sokfélesége Válmiki Rámájanájában. A szerzőpáros így nyilatkozott: Nyomon követtük Ráma északról-délre vezető útját, és nem kis meglepetésünkre azonosítani tudtuk az összes növényfajt, amiről ebben a hősi eposzban olvashatunk. A Rámájana által említett mind a 182 növényt (virágok, gyógynövények, fák, gyümölcsök) felfedeztük utunk során. 

 
Nanditha Krishna, a Környezetvédelmi Oktatási Központ igazgatója, aki a projektet felügyelte elmondta, hogy Válmiki pontosan ismerte a földrajzot, a növények és állatok élővilágát. A Rámájana nemcsak egy történet, de krónika is. Csodálatos tényként könyvelhető el az egész út, melnyek során ugyanazt a flórát és faunát találták, mint amiről az egyes fejezetek beszámolnak.
Felkutatták a szanszkritul szereplő növényfajok latin és modern nevét, és azt tapasztalták, hogy valamennyi helyesen szerepel mind földrajzilag, mind botanikailag. Pedig ugyancsak hatalmas távolságot kellett megtenniük a mai Uttar Pradesh, Madhja Prades, Maharashtra és Karnataka államon keresztül Lankáig (ma Srí Lanka), a tengeren túlra.

__________________________________________

Iratkozz fel YouTube csatornánkra további indiai bölcsességekért

__________________________________________
 

A Válmiki által említett állatok, a szarvasok, medvék, hiénák stb. is mind fellelhetőek a térségben, esetleg olyan apró eltéréssel, hogy Válmiki ír a Dandakaranya erdőben lakó oroszlánokról és a tigrisekről, de sajnos az orvvadászat miatt oroszlánok ma már nincsenek ott. Sokféle madárról is olvashatunk, ezek közé tartozik például a hamsza (hattyú), karandava (szárcsa), krauncsa (üstökösgém), majura (páva) és sarasa (daru).
 
A növény- és állatvilág mellett a domborzat és az éghajlat is feltűnő hasonlóságot mutat még most is. A műben négy nagy ökoszisztéma szerepel. A topográfia, földrajz és ökológia alapos és pontos megfigyelése jellemzi. Változatos hegyi tájak, erdők, gyönyörű folyók mellett folyt a kutatás, a trópusi erdők, síkságok, a tengerpart vagy a Himalája egyaránt pontos helyszín. 

Kapcsolódó írás Hanumán szülőhelyéről: Ráma, édes Ráma, boldog szülinapot!

Az Orissza állambeli Puri városában, Kelet-Indiában elhunyt Shashimani Devi, az utolsó dévdászi vagyis templomi táncos. Ezzel vége lett a Dzsagannáth templom Odisszi női tánchagyományának, mely a 12. századtól folyamatosan fennállt. Többféle indiai klasszikus templomi tánc létezik, ezek egyike az Odisszi, amely líraiságával, kecsességével ejti ámulatba a nézőt.  

Bejárta a hír a világsajtót. Nemcsak Indiában, a The Economist, a Telegraph vagy a The New York Times és még sok más lap is hosszabb rövidebb cikkben számolt be egy 92 éves hölgy haláláról s egy csodálatos kultuszról. Az i. e. 2. sz. óta már fellelhető az Odisszi tánc, legrégebbi forrása a Nátja-sásztra, a Védák művészeti tankönyve.

Sashimani Devi Istennek felajánlott, elkötelezett életet élt. A templom imádott istenségét, az Úr Dzsagannáthot tekintette férjének, miként a keresztény hagyományban az apácák Jézus menyasszonyai. 8 éves korától kolostori szolgálatban élt, és részt vett a templom mindennnapjaiban. Egyike volt azon 25 táncosnőnek, akik odaadásukat, imáikat tánc formájában ajánlották fel az Úr múrtija, kegyszobra előtt. Később, idős korában Sashimani öregségi nyugdíjat kapott.

A Dzsagannáth templom konyhája a legnagyobb a világon, naponta számtalan zarándokot és szegény embert lát el élelelmmel. Mind a nai napig híres a vallásos fesztiváljairól, de ezentúl csak férfi táncosok fogják a hagyományokat folytatni.

​

Egyre inkább szembe találjuk magunkat  a kultúrák találkozásából eredő jelenségekkel, melyek olykor előnyére válnak az adott közösségeknek, máskor pedig feszültségek forrása vagy a hanyatlás oka lehet. A multikulturális társadalom velejárói alól India sem kivétel. Ha valahol, akkor Indiában valóban megannyi kultúra él együtt. Más-más vallások, népek, ókor és a XXI. század egyidejűleg. Mindez fokozza India különlegességét.

Mindenek előtt leszögezem, és nem titkolom: szurkolok Indiáért. Azért is mert szerelmes vagyok belé, és mert felbecsülhetetlenül sokat kaptam és kapok tőle. Mindemellett tény, hogy a történelem vihara Indiát sem kímélte. Háborúk, leigázások, kizsákmányolás, pusztítások kísérik végig a legbékésebbnek vélt, Indiává keresztelt Bharata-varsát. A vak követők, szívtelen hódítók, gyarmatosítók, korrupt politikusok olyan mély sebeket ejtettek a sokezer éves kultúrában, hogy az ember néha csak figyeli, vajon mi lesz ebből a sokaknak megnyugvást jelentő álomországból.

A felbomlás előtt álló család viharának előszelei a környezet orcáját is meglegyintik: fel-feltörő feszültségek, közöny, ingerküszöb süllyedése, rendetlenség a konyhában és a ház körül, s mindezek a jelek Indiában is velejárói a mai kornak. Egyes szakemberek számára kérdés, hogyan tud majd India ellenállni a globalizáció támadásainak. Sem közel évezredes muszlim leigázás, sem a kétszáz éves angol gyarmatosítás nem tudta megtörni az indiai kultúrát. Amire a külső ellenség hosszú évszázadokon át nem volt képes, azt a globalizáció ezt lehet, hogy néhány évtized alatt belülről megteszi? Más szakemberek persze úgy látják, hogy az óind kultúrát soha, semmilyen ellenség meg nem törheti.

Mit látunk ma Indiában? Ilyet is, olyat is. Aki járt már ott, annak sokat mond ez az „ilyet-is-olyat-is". Látni eldugott faluban az ókort idéző, virágzó hindu kolostort, a földön kézi kőmalmot tekerő hatgyermekes kismamát, s látni igénytelenséget, szemetet, koszos falakat, sorban állást az amerikai gyorséttermek előtt. Látni vallásközi koncerteket, fölöttébb kellemes, sokezres közönséggel, amint a nyugati ember számára megfoghatatlanul bonyolult rágákat eufóriában, az ujjukon számolva követik, s ugyanezek fél órával később a pakisztáni muszlim szufi zenét átszellemült figyelemmel, lehunyt szemmel kísérik. S látni a vallási vagy politikai fanatizmusból eredő robbantásokról szóló jelentéseket. Látni a sok tucat indiai TV csatornát a világ legigényesebb filmjeivel, s látni az egyre sokasodó, a legalapvetőbb igényeket sem támasztó néző számára is hátborzongató szappanoperákat, show-műsorokat.

És sorolhatnánk tovább oldalakon keresztül az Indiában szemlélődőt érő ellentétpárok kultúrsokk-pofonjait, melyek úgy két vállra fektethetik az embert, hogy csak piheg és prüszköl: mi ez az egész, varázslat, időutazás, mennyország vagy rémálom? Harmónia, káosz, begyepesedettség vagy szabadosság? Mi a jövője ennek az országnak? Képes volna-e a Gandhi-féle „ellent nem állás" átmenekíteni az óind kultúrát a 21. század ellentmondásain? Vagy ha néhány évezreddel később ugyan, de követi sorstársait, a már csak történelemkönyv formálta régi-régi kultúrákat?