India megint csak elgondolkodtat. Banánlevél árusnál jártunk. Nehéz véleményt formálni. Ha India tovább fejlődik, lehet, hogy eltűnnek, a szívet melengető manufaktúrák, utcai üzemek, végső soron a banánlevél árusok is. 

Egy belső hang azt mondja, hogy a banánlevélen felszogált étel milliószor finomabb, mint a műanyag tányérra zúdított gyorséttermi étel. A banánlevél, magyarosítva talán összetűzdelt diólevél, szőlőlevél vagy fügelevél viszont megfizethetetlenül drága volna nyugaton. Ki érti ezt? Akkor most ki a gazdag és ki a szegény? 

Miközben a fennkölten egyszerű ember gondos figyelemmel pakolgatja és csomagolja a banánleveleket, a nyugati ember lefagy. Hogyan? Ilyen a 21. században? Ilyen körülmények között? Megalázóan és koszosan. 

Várjunk csak. A banánlevél egyszerhasználatos, semmilyen méreganyagot nem tartalmaz. eldobása után néhány hét múlva csodás minőségű komposzt lesz belőle. A műanyagtányér előállításához nagyon drága gép kell, ami rengeteg fémet tartalmaz. S az egyszer használatos műanyag, többszáz évig szennyezi a környezetet. Hacsak nem kerül újrahasznosításra, amihez megintcsak rengeteg energia szükséges. A műanyag gyártása során, valamint a műanyag és az élmiszer érintkezése soprán szervezetünkbe kerülő mérgekről mit sem szólva. 

Miért engedtük, hogy a műanyag gyártása gazdaságosabb legyen a természetes alapanyagokénál? 

A banánlevél árusról szóló kisfilmet Leveles Zoltán a Dél-India-i Mysoreban készítette