Bábur, az első mogul uralkodó Indiában, a Mogul Birodalom alapítója, író és költő is volt egy személyben. Kortársai is magas műveltségű, intelligens fejedelemnek tartották, támogatta a művészeteket, az irodalmat, ez utóbbit magas szinten művelte ő maga is. Unokája, Szálim herceg évekig Alláhábádban, más néven a szent Prajágban élt, a hindu jógik és bölcsek zarándokokhelyén. Ő karolta fel azt a fiatalembert, aki révén 1600 körül óriási változás ment végbe a mogul művészetben. A tizenhetedik század elején, a birodalom csúcspontján, egy fiatal hindu khanazad, „palotában született” csodagyerek, Góvardhan új stílusban kezdett festeni, melyet még soha nem látott a mogul művészet.
Hindu festő a sah védelme alatt
A mogul császárok Indiában megerősítették hatalmukat, egyetlen riválisuk a törökök voltak. Az első mogul uralkodók hatékony dinasztikus propagandát fejtettek ki. Bábur, a hódító volt az, aki megalapozta Indiában a muszlim dinasztiát és művészetet. Illusztrált naplói néhány példányban maradtak fenn.
Leghíresebb irodalmi és képzőművészeti alkotása önéletrajzi írása, a Báburnáme (Bábur könyve). Unokája, Akbar folytatta a finom festményekkel díszített kiadást, a nagy előd életének minden jelentős epizódját megörökíttetve, de érdekes módon ő maga nem tudott írni és olvasni.
látogatása az aszkéta
Dzsadrupnál
Akbar egy dzsaipuri hercegnőt vett feleségül, feltételezhető, hogy a fiúk Szálim herceg (a későbbi Dzsahángír császár) úgy nőtt fel, hogy az iszlám mellett belekóstolt a hindu vallásba is, hiszen Akbar megengedte hitvesének vallása megtartását, sőt a hindu házi oltár felállítását is. A herceg az 1600-as évek elején, ha rövid időre is, de fellázadt apja, a nagy Akbar ellen, és saját birodalmi adminisztrációt épített ki. Hatalmi bázisának Alláhábádot, korábbi nevén Prajágot választotta. Ez volt a hinduk egyik legáldottabb városa, a két szent folyó, a Jamuná és a Gangesz összefolyásánál. Prajág mindig is szent emberek, aszkéták és különféle jógik gyülekező helye volt, zarándokok hullámzó metropolisza, nagyobb, mint egy modern főváros.
Szálim székhelyére, Alláhábádba csábított több művészt, köztük a kiemelkedő tehetségű hindu festőt, Góvardhant, aki a hindu piktor, Bhavani Dász fia volt. Góvardhannak számos munkája maradt fenn, így jól látható rendkívüli tehetsége, a finom színhasználat és a lágyan modellezett formák. A szent emberekről készült műveit áthatja a lelkes intenzitás. A portréknál ugyanolyan eszközöket használt a jellemzésre, mint amiket a reneszánsz evangélium könyvek alapos tanulmányozásakor tanult. Ezeket a köteteket a jezsuiták hozták Indiába.
Góvardhan Szálim herceg védelmét és pártfogását élvezte, s mivel a herceg semmi kivetni valót nem talált az alláhábádi aszketikus világban, így háborítatlanul élhetett művészetének. Ez idő tájt sok azonos stílusú festmény került ki a műhelyekből, de ő nem csatajeleneteket vagy bírósági tárgyalásokat festett. Portréi szent embereket, jóga ászanákat bemutató vagy gyakorló jógikat ábrázoltak, akiknek célja a lelki felszabadulás elérése volt. Góvardhan a festményeivel tett kísérletet arra, hogy az elme összpontosítását, és a transzcendencia elérésének ilyen módját bemutassa.
A trónörökös sajátos pártfogoltja volt, és erre büszkén hivatkozott is. A szent folyók torkolatánál közvetlenül kapcsolatba léphetett és beszélhetett a jógikkal, láthatta egyszerű életüket a palota falai alatt. Góvardhan ekkor egy lelkes, éles szemű és intelligens fiatalember. Ez a jól öltözött, fiatal udvaronc ugyanakkor szakított az idealizált udvari művészettel, és kunyhókban élő szent emberekről vagy jógázó, lemondásokat végző jógikról készített portrét – rendkívüli pontossággal.
Ezek az alkotások ugyanolyan gyönyörűen kidolgozottak és a pontosak, mint bármi, amit Góvardhan korábban festett. Gondos ecsetvonással készített arcok, az alanyok orr és arccsontja a művész jellegzetesen pontos arányaival. De ezek már nem a megszokott udvaroncok vagy hercegek, a hatalom vagy testi öröm keresői. Helyettük a szerény szádhu, a szentéletű bölcs vagy a jógázó remete látható a kunyhója előtt, hosszú haja csapzott, végtagjai összefonódtak. Ők egy sokkal nehezebb kérdésre keresték a választ: a megvilágosodás felé vezető hosszú és fáradságos utat választották.
Kapcsolódó cikkek
