Balzac a Seraphita című regényében költői módon fogalmazza meg az egyik legfontosabb filozófiai gondolatot, a lélekvándorlás fogalmát.
Honoré De Balzac
Balzacról minden tankönyv először azt jegyzi meg, hogy ő a francia realista regény legnagyobb alakja. Pedig magánélete inkább szürreális keretek közt folyt, a végletek között mozgott. Szülei nevelőintézetbe, majd egy szerzetesrend internátusába adták, azután jogot tanult. Később nagy lendülettel belekezdett egy-egy vállalkozásba, s ugyanolyan lendülettel bele is bukott, legyen az nyomda, fakereskedés, bányászat stb. A hírnév hamar rátalál, napi 16 órát dolgozik, elképesztő munkatempóját adósságai is fokozzák. Szereplőinek legfőbb mozgatórugója a vagyon, így rendkívül hiteles képet fest az egyre elmagányosodó, a pénz rabságában vergődő emberről.
Seraphita című regényének méltán híres soraival emlékezünk rá.
„Ki tudja, hányszor ölt hús-vér formát a mennyek örököse, mielőtt megérti a Lelki Világ értékeit? Egy egész élet jámborsága és erényessége kell ahhoz, hogy az előző élet bűneit jóvátegye az ember. A bensőnkben lassanként kibontakozó erény képezi azt a láthatatlan kapcsot, ami összefűzi létezéseinket – azokat az életeket, amikre csak a lélek emlékezhet, hiszen az anyag nem emlékezhet lelki élményére. Az emberi géniusz forrásának titka a múltnak a jelenig tartó, végeérhetetlen folytonossága.”
