Madách Imre remekműve, Az ember tragédiája a lélekvándorlásról is szól. Az ember törekvései, sikerei és kudarcai a történelem színpadán. A költő-filozófus csodálatos alkotásában a művészi ihlet és a bölcselet hatásosan fonódik össze. Ádám bukásai a sikert vetítik előre, mert egyre tudatosabb lesz, nem pedig a pillanat foglya. Így megváltozik a cél, és az ideiglenesből az örökkévalóság felé lép.
Madách rendkívül tájékozott volt kora világirodalmában. Életrajzírói feljegyezték, hogy 1841 májusában, amikor betegsége ágyhoz kötötte, csak néhány könyvet olvasott. A Biblia történeteit hasonlította össze az ősi India irodalmi és filozófiai alkotásaival. Kétségtelen, hogy találkozott a lélekvándorlás tanával. Biztos, hogy megihlette a hindu filozófia egyszerű magyarázata: addig kell új testben, új lehetőségek között megszületni, amíg az egyén el nem éri a tökéletességet.
Az ember tragédiája röviden
195 éve, jan. 21-én született Madách Imre. Világirodalmi rangú remekműve, Az ember tragédiája a valódi önmagát kereső emberről szól. Jó és rossz, szellemi és anyagi kincs, lélek és test kettőssége a mű gerince.
A Tragédia gazdag gondolatisága két mondatban így foglalható össze: Az Ember magában hordja lelki örökségét, ezért egy eszményi életre vágyik. Végighaladva az emberiség történelmén újabb és újabb célokat tűz ki.
Madách: Az ember tragédiája spirituális tanítása
Ádám 2. színben felhangzó kezdő szavai jól kifejezik az Ember zavartságának okát: „Én vagyok a föld istene” – mondja a büszke, porszemnyi emberke. Át is élheti a tiszavirág életű földi hatalmat és dicsőséget. Ehhez társul a másik hajtóerő: „Ez az enyém” – Ádám 3. színben elhangzó első mondata. Máris megvan a két legfőbb mozgatórugó: a hamis énkép és a birtoklási vágy. Csodálatos a Tragédia felépítése. Rögtön ezután, az egyiptomi színben Ádám a hatalom tetőfokán már így sóhajt fel: „Űrt érzek, mondhatatlan űrt.”
A konstantinápolyi színben Ádám még kesereg eszméi bukása felett, de Keplerként már a kiábrándult ember egykedvűségével szemléli a kort, melyben él. Fejlődésének egy újabb és rendkívül fontos állomása Párizs. Danton szerepében felismeri: minden emberben ott van az „isteni szikra”, akár győz, akár elbukik. Miért is kellene oly nagy fontosságot tulajdonítani valaminek, ami csak egy nagy színjáték különféle felvonásaiban nyilvánul meg. Melyben az „isteni szikra” hol vesztest, hol győztest játszik, s mindegyikben lehet igaza, miként tévedhet is. Ádám felismeri, hogy a különféle jelmezek alatt a lélek az egyedüli állandó:
„Vak, aki Isten szikráját nem érti,
Ha vérrel és sárral volt is befedve.”
Ezt követő vándorlásai csupán az anyagi világból való kiábrándulását fokozzák. Látja, miként tör előre a modern kor, lassan megsemmisítve mindazt, amiért korábban még lelkesedni tudott. Az elgépiesedett, érzelem nélküli világban nincs helye az egyéniségnek, a tömegtermelés világában a művészi alaposságnak. A haza, a család fogalma megszűnt. A természet pusztítása falanszterbe kényszerítette az embert.
Ádám ebből a gépi világból egyéniség megsemmisítése révén akar kitörni. Ez a modern ember zsákutcája, aki nem találja élete értelmét, és a nihilt választaná. Mivel a lélek örök, az ember küldetése nem érhet véget a „semmiben” való felolvadással. Ádám a létezés miértjét keresi. Visszajut a Földre, de az eszkimó jelenet embereinél a lelket teljesen befedte az anyag. Ez is teljesen megegyezik a hindu filozófia ciklikus korszakaival, mely a vaskor végét hasonlóan mutatja be.
Amikor látszólag minden elveszett, Ádám hirtelen választ kap arra, amit mindaddig hiába kutatott. Megérti: neki magának kell teljes erejével küzdenie, önmagán belül, önmagát formálva. Az emberiségért tett szolgálat itt kezdődik – a külső körülmények csak díszletek. A tökéletesség elérését a mindig új és új esély biztosítja. Így érthető meg a lélekvándorolás, mely nem büntetés, hanem a lehetőségek sorozata.
Amikor Ádám fölteszi a kérdést: „E szűk határú lét-e mindenem?”, akkor az eljövendő nemzedékek érdekében is beszél. Az emberi faj átélt történelme csak arról győzte meg, hogy kell lennie valami anyagi kötelékektől mentes, és ezért örök célnak is, amit nem korlátoz a múló idő vagy a korízlés.
Éva a női energia anyagi és transzcendens vetülete
Éva a maga különös módján küzd Ádám mellett. Hol elérhetetlen eszmény, hol csak nemiségével csábító lény, üres fejű egoista vagy inspiráló társ, menedéket, vigaszt adó hitves. Kettejük kapcsolata a magánélet szerepeit, a társ, barát, feleség, szerető és anya viszonyt mutatja be.
A nő kihasználása, a női test tárgyiasítása, szex tárggyá degradálása a XX. században gyorsult fel. Megfigyelhetjük, Madách milyen tökéletesen méri fel a női lét anyagi és lelki karakterét. A Tragédia is két pólus között ábrázolja Évát:
4. szín, Ádám:
„Óh, nő, mi szűk, mi gyarló látköröd.
S a büszke férfit épp ez vonzza hozzád.Te csak virág légy, drága csecsebecs,
Haszontalan, de szép, s ez érdeme.”11. szín. Éva:
„Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál!
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte,
Én glóriával átallépem azt.”
Lucifer az illúzió szerepében
Ha az ember figyelmesen olvassa Az ember tragédiáját, Lucifert okosnak, cinikusnak látja. Feladata, hogy ideiglenes anyagi értékekkel elterelje Ádám figyelmét. Így Ádám nem veszi észre, hogy nem szabad, nem ő irányítja sorsát. Vágyik valamire, de amikor megkapja, azonosulnia kell annak a szerepnek minden nehézségével.
„Előre csak önhitten utadon,
Hidd, hogy te mégy, ha a sors árja von.”
(Lucifer, 3. szín)
Lucifer tisztában van a dolgok ideiglenes voltával, és a földi érzéki élet sem vonzza, mert tudja:
„Csak ember műve csillog és zörög,
melynek határa egy arasznyi lét.”
A gőg és hatalomvágy azonban megakadályozza abban, hogy tiszta lélekként éljen. Ő is az isteni rend kis részecskéje csupán, sajátos szerepe, hogy bűvkörébe vonja az embert. Lucifer a nagyhatalmú látszat. Abban a pillanatban, mihelyt a sok csalódás végre valódi kérdésekre készteti Ádámot, elveszik a varázslat. Lucifer, az illúzió valójában gondolkodni tanítja az embert. Így Ádám a saját példáján okulva tudja kijavítani téves világképét.
A Tragédia fő gondolatisága más művekben
Az ember tragédiája már 14 nyelven megjelent, a világ több színházában is repertoárdarab. Messze kimagaslik a hasonló témájú művek közül. A romantika korának több irodalmi alkotása is az isteni rend és a tagadás alapötletére épült.
Byron Káinja az anyagi lét kötöttségeivel viaskodik, tudásszomját kihasználva akarja őt a Sátán a Teremtő ellen fordítani. A francia Lessing hőse Cédar, a bukott angyal. Anyagi vágya, a földi szerelem miatt hagyja el az eget, majd a földi lét minden szenvedését megtapasztalva máglyára lép, hogy visszatérhessen az égbe. De még kilencszer meg kell születnie, s megtisztulnia, hogy Isten elé léphessen. Goethe Faustja a tökéletes boldogság pillanatát keresi, azt a percet, mely tisztán megmarad, s nem követi csömör.
Arany János és Jelenits István véleménye
Madách kérésére nem kisebb géniusz csiszolgatta a szöveget, mint Arany János. 1861. november 5-i levelében ezt írta Madách Imrének:
„A mű alapeszmében, kompozícióban, mindenben, ami lényeges, eredeti, merész, költői.”
„Bizonyos szempontból Az ember tragédiája elébe ment a korának. Nem egy új nyelvet vagy írásmódot felfedezve, hanem úgy, hogy becsülettel igyekezett feltárni az emberi lélek bolyongását.” – Jelenits István
Zárószó
Schiller szerint a „világtörténelem a világítélet”, vagyis az ember minden cselekedete vonzza a következményeket. Különféle díszletek között, különféle szerepekben kénytelen megjelenni, amíg fel nem ismeri, hogy ő egyedi kincs, lelki lény. Az ember tragédiája ezért nem tragikus – inkább felemelő távlatokat ad. A döntés joga mindig is sajátunk, az egyénen múlik, akar-e élni vele vagy sem.
„Az egyén szabad
Érvényre hozni mind, mi benne van.
Csak egy parancs kötvén le: szeretet.” (15. szín)
E küzdés mellett csak egyetlen biztos pont van, a madáchi zárószó. Bízva bízni, hogy önmagunkkal vívott harcunkban nem vagyunk magunkra hagyva. Madách remekműve ezt olyan tökéletesen bemutatja, hogy szinte minden sora szállóige lehetne.
Kapcsolódó cikkek
