Leveles Zoltán jelenti Indiából
Történetemet úgy is kezdhetném, hogy hol volt, hol nem volt. Viszont mégiscsak valóság ez a mese, amiben élek. Úgy alakult, hogy kaptam egy újabb gyönyörű ajándékot. Ismét fél év Indiában.
Hetek óta már kézmosáshoz sem használok semmilyen szappant. A távoli pálmafák ingó hipnotizálása lassan kezd visszaringatni a természetbe. Mennyire megmosott agyat gyúrtak belénk odaát, a nyugati féltekén! Ha nem szappannal mosol kezed, akkor koszosnak érzed magad. Hé, földi lakó, a víz mossa le a koszt, nem pedig a halált okozó mérgek! Gyönyörű érzés. Beleteszem a kezem a folyóba, vagy egy kút alá, és tiszta lesz, valóban tiszta. Bárcsak a szív tisztítása is ilyen egyszerű volna!
India keleti partvidékén fekvő Orissza állam egy falu közeli tanyavilágában vagyok. Végre elcsendesülhetek. Többek közt ezért maradok fél évig, hogy egy picit elcsendesülhessek. Különben sem vagyok túl beszédes, de most még annál is jobban visszafogom magam. Igyekszem inkább befelé figyelni.
Egy családnál lakom, s azért illő valamennyit kommunikálni velük. Minden reggel kapok egy tál joghurtot. Ebbe teszek puffasztott rizst és előző este szerzett gyümölcsöt. Mangó dömping van éppen, ezért két közepes méretű mangót a faluban 40 forintnyi rúpiáért veszek. A családdal ebédelek. Mindennap natúr rizs dállal és valamilyen szabdzsival. A dál a sárga színű lencseleves, a szabdzsi pedig valamilyen főtt zöldség. Vacsorám egy pohár tej. Evés közben mindig hallok valami bölcsességet. Mintha templomba járnék, sőt. Éppen tegnap mesélte el a házigazdám, hogy képzeljem el, hogy élnek az emberek a faluban. Az idősek ékszerkereskedők, ezért kitaníttatták mindkét fiukat. A fiúk viszont faképnél hagyták a szüleiket. Ráadásul az egyik válófélben van. Ezzel fejezte történetét: „Na éppen ezért fohászkodom, hogy csak annyi pénzem legyen, amennyi a megélhetésünkhöz szükséges.„ Ilyet sem hallottam még. Mindenki azért siránkozik, hogy bárcsak még több pénze lehetne. A házigazdám nem egyedül lakik a házban. Összesen tizenketten. Felesége, két fia, azok feleségei és három unoka. Meg még a befogadott unokaöccs a feleségével és gyermekével.
Már egy hete megy a közeli nagyvárosban a világ legnagyobb szekérünnepsége, a Ratha Yatra szekérünnep. Ilyenkor az általuk imádott Istent, a világ urát, Dzsaganáthot két kiterjedésével kocsikáztatják meg, egyik templomból az egy kilométerre levő másikba szállítják. Az odaút a nagyobb ünnep, de a tíz nappal később történő visszaút sem láthatóan kisebb. A média szerint 15 millió ember vett részt. Na most, hogy legyen mihez viszonyítani, másfél Magyarországnyi , vagy 30 Woodstocknyi ember, egy városban. Azon belül egy helyen. Elképzelhetetlen tömeg. Az egész napos ünnepség azért is fontos esemény, mert ilyenkor bárki láthatja Dzsagannáthot. Egyébként a templomba csak született hinduk léphetnek be, igazából közülük sem mindenki. A szekérfesztiválon viszont mindenki láthatja Őt. Persze megvannak a szigorú szabályai, hogy ki húzhatja a szekeret, ki ütheti a gongot a szekér tetején, s egyáltalán ki érhet hozzá a szekérhez. A legtöbb ember még csak hozzá sem érhet a szekérhez. Érthető az elővigyázatosság, mert amikor a történelem során fehér, vagy nem hindu ember lépett a templomaikba, akkor nem sok jó sült ki belőle. Gondoljunk csak India első minaretjére, mely 27 lerombolt hindu és dzsaina templom köveiből épült fel, vagy a mai napig is a brit koronát ékesítő, Indából eltulajdonított világ legnagyobb gyémántjára.
Amikor már túl voltam a Dzsaganáth-tal szemtől szemben való találkozás eufóriáján, valamint a széttaposás közeli élményeimen, házigazdám nagybátyjának háza tetejére mentem. A ház éppen annak az útnak a közepén található, ahol a szekereket végigtolják. Éppen a Dzsghanáth templom és a Gundicsa templom között félúton. Fentről az egész menet jól látható.
Közelednek a szekerek. Mintha sosem akarnának odaérni. Szerencsére, mert így tovább tart. Percenként megáll a menet, igazítanak a szekéren ezt-azt, majd továbbgördül. Mintha nem is a vastag kötél, hanem a szekéren hangosan gongozó bráhminok ritmikus ringása hajtaná a szekeret.
Megérkezett a szekér a házunk elé. Nem hittem a szememnek. Több száz egyenruhás rendőr csúfít bele a képbe. Uf, rendőr. Sosem szerettem az egyenruhásokat, különösen, amióta háborús országban kellett kiskatonáskodnom. Elvileg értem én, hogy miért vannak, és hogy nélkülük talán tényleg nem lehetne, na de mégis. Dzsaganáth szekerét miért kell elcsúfítaniuk? Óh, milyen szép lehetne ez az egész! A szekereket díszítő gyönyörű textíliák, ahogyan Puri tiszteletbeli királya körbesöpri a szekereket, ahogyan a milliós tömeg végigvonul és hangosan Dzsaganáth nevét ujjongva húzza végig a szegeret: Dzsaj Dzsaganáth, Dzsaj Dzsaganáth! Azt hiszed, mindjárt elájulsz a gyönyörtől és akkor egyszer csak jönnek ezek az egyenruhások. Nyugtatgatom magam egy ideig. Aztán hamar meglátom, hogy fenn a szekéren is ácsorog egy csomó rendőr. Na, álljon meg a menet!
Odafordulok a mellettem üldögélő, Dzsaganáthra könnyes szemekkel meredő házigazdámhoz:
-Óh, mondja bátyám, miért vannak fenn ezek a rendőrök Dzsaganáth szekerén?
-Mert ők sokkal szerencsésebbek nálunk. Mi még csak hozzá sem érhetünk a szekérhez, ők pedig fenn lehetnek.
Ennyi volt a válasz. Oda sem figyelt rám. Tekintete mélyen Dzsaganáthra szegeződött. A tiszta, nemes egyszerűség. Egész más dimenzióban él. Az ostoba ember Isten színe előtt is elégedetlenkedik, akár a menetet is megállítaná. A bölcs a legnagyobb káoszban is képes abszolút harmóniát látni. Ebben, a Dzsaganáthtól kapott mondatban minden benne volt. Az is, hogy miért jobb, ha a magam fajta nyugati ember nem megy be a templomaikba.
