A történelem többször visszaigazolta, hogy erőszakkal nem terjeszthetjük meggyőződéseinket, legalábbis hosszútávon biztosan nem. Ami igazán értékes szellemi vagy lelki kincs, kizárólag belső felajánlás, belső alkotás eredménye. Savonarola az akkori egyház szörnyű életmódja, s a hívek túlzottan világias élete ellen lépett fel.
Belső megújulást hirdetett, majd követelt. Ezzel iskolapéldáját adta annak, hogy erőszakkal senkit sem lehet jobbá tenni. Savonarola elhitette a firenzeiekkel: ha a hiúságok máglyája elégeti kedvenc tárgyaikat, azzal életük jobb irányba fordul. Egy évre rá kivégezték, majd máglyán elégették.
150 évvel később Cromwell megismételte a rossz példát, az angol népet akarta jó útra téríteni. Ő már nemcsak tárgyakat égetett, csapatával halomszámra ölette az embereket is, hogy saját elveit rájuk kényszerítse. Mindkét híresség meg volt győződve arról, hogy a népet szolgálja.
A reneszánsz árnyéka
1497. február 7-én Savonarola prédikációi nyomán lobbant fel a nagy firenzei máglya, ahol elégették a hivalkodónak számító dolgokat, de több értékes műremeket is. Mi előzte meg?
Firenzében Lorenzo de Medici a reneszánsz bűvöletében élt. Virágzó államában több jómódú ember volt, mint szegény, folyamatosan karneválok, zajos utcabálok, mulatságok szórakoztatták a népet. A kor legismertebb művészei Michelangelo, Leonardo da Vinci és Botticelli. Rómában a képzőművészet és az építészet csodálatos alkotásai születtek meg, a pápák voltak a legnagyobb mecénások. Ilyen volt még a hírhedt Rodrigo Borgia, VI. Sándor is, akit buja, korrupt életmódja miatt Savonarola joggal támadott.
A véres kezű pápának számos szeretője és törvénytelen gyermeke volt, jellemének alapvonása a kielégíthetetlen kapzsiság. 1475-ben az ifjú Girolamo Savonarola belépett a dominikánus rendbe, búcsúlevelében ezt írta atyjának: „A kor odáig jutott, hogy már nem találni helyesen cselekvő embert… Nem tudom tovább kibírni Itália elvakult népeinek nagy romlottságát, annál kevésbé, mert láttam, hogy alapjában megrendült az erkölcs, és a bűn lett úrrá.” Így kezdődött reformokra törekvő életútja.
Hiúságok máglyája – a tűz csak a mulandót égeti
Savonarola Firenzében vissza akarta állítani a köztársaságot, és prédikációiban nemcsak a zsarnokság, hanem a nép bűnös életmódja ellen is harsányan kikelt. Apokaliptikus katasztrófát jövendölt, mindezt oly szuggesztív módon, hogy rövid időre maga mellé állította a tömeget. Prédikációi hatásosak voltak, érzelmileg úgy tudta manipulálni az embereket, hogy hamarosan már nagy közönség hallgatta.
Az erkölcsi fertő ellen beszélt, lenyűgözte a kicsapongásba belefáradt és a jövőtől rettegő hallgatóságát. Követői között nemcsak a szegényebbek, hanem nemesi családok tagjai, kiváló művészek is megjelentek. Sandro Botticelli is lelkes híve lett, s egyesek szerint a nagy firenzei több festményét elégette a máglyán.
A fráter nemcsak a kicsapongást és a fényűző lakomákat szüntette meg, hanem szélsőségesen vallásos életet kényszerített a népre. A tobzódást törvényszerűen felváltotta az egyszerű életre való igény, így sokan rövid ideig átvették fanatizmusát, de a többség egyszerűen félelemből követte. Égett a hiúságok máglyája.
Bandái, fundamentalista fiúk és fiatal férfiak – jámbor gengszterekként – járőröztek az utcákon, ezek a kóbor bandák gyakran erőszakkal „segítették” a polgárokat, hogy megtaláljanak minden hívságos tárgyat, és azt a tűzbe dobják. A fanatikus fiatalok erőszakosan behatoltak a házakba, átkutatták a szekrényeket, elkobozták, amit hívságosnak ítéltek, a gyerekektől még a játékokat is elvették. A nagy máglya a főtéren több ezer kozmetikumot, hangszereket, ruhákat és tükröket nyelt el, de felbecsülhetetlen művészi könyveket, szobrokat, festményeket és bútorokat is.
A fanatizmus nem hoz megoldást
Úgy tűnt, mindenki a bűnbánat tavában fürdik, az utcán és a piactereken nem lehetett hallani káromkodást, inkább egyházi himnuszokat énekeltek, segítették a náluknál szegényebbeket, és el nem mulasztották volna a fráter beszédeit. De erőszakkal kényszerítette hallgatóira mindezt, és fanatikus karizmájával el is érte, hogy a pillanat hevében hallgassanak rá.
Mihelyt elmúlt ez a lázas állapot, az emberek körülnéztek, és becsapva érezték magukat. Nem kaptak, mert anyagi tettek révén nem kaphattak belső megnyugvást. Anyagi szépségektől megfosztották magukat, de lelki szépségre így nem tehettek szert, ott maradt az üresség, és a maró hiány a korábban dicsőített fráter ellen fordította őket. Valakit hibáztatni kellett a lelki ürességért, amiért kizárólag saját maguk voltak a felelősek.
Machiavelli személyesen nem találkozott Savonarolával, mégis ravasz politikusként sokat tanult a domonkosrendi barát példájából. Többek között azt, hogy nem lehet nyíltan megkövetelni semmit, mert pont az ellenkezőjét éri el vele, aki ezt teszi. Amit az utókor láthatott, az is hasonló: a tekintélyelvű kormányok, a tekintélyelvű tanítók eleve kudarcra vannak ítélve.
A történelemben több példát is látunk arra, hogy sem az erőszak, sem külső nyomás soha senkit nem fog belső változásra késztetni. Savonarola ugyanakkor a társadalmi igazságosság és a reform egy korai modellje is. Tizenkilenc évvel Luther Márton fellépése előtt halt meg, de a pápai visszaéléseket támadó munkája is hozzájárult ahhoz, hogy Luther a wittenbergi vártemplom ajtajára tűzte 95 pontját.
Cromwell etikai meggyőződése
150 évvel a hiúságok máglyája után, sorsfordító események zajlottak Angliában is. A polgárháború közeledett a királygyilkosság felé. Míg Savonarola fanatikus követői csak megbotozták azokat, akik esetleg ellenszegültek a puritán életre való felszólításnak, Cromwell serege „fegyveres egyház” is volt. A katonák magukat kiválasztottaknak tartották, és ezt tüzelte bennük vezérük is. Azt hitték, hogy Isten aktívan irányítja őt és seregét. Oliver Cromwell azonban nem Isten szeretetének eszköze akart lenni, hanem abban a meggyőződésben élt, hogy majd ő tesz rendet Isten helyett.
A puritánok az anglikán egyház reformációjában odáig mentek, hogy eltörölték a karácsonyt, mint katolikus ünnepet. Ez közfelháborodást váltott ki. 1647-ben Canterburyben a tüntetők összetörték az árut azokban a boltokban, amelyek kinyitottak karácsony napján, majd megszállták és uralmuk alá vették az egész várost.
A puritánok az anglikán egyházat akarták megtisztítani a pápaság minden korábbi vonásától. Hitbuzgó, sokszor fanatikus emberek álltak közéjük, akik egy része kivándorolt Amerikába. Leszármazottaikból lettek a telepesek – természetesen más országok bevándorlóival egyetemben. Jusson eszünkbe: az indián áldozatok emlékére minden évben Nemzeti Gyásznapot tartanak az óceán partján Plymouth Rocknál, ahová az angol Mayflower megérkezett… Bővebben: Hálaadás napja – egyiknek ünnep, másiknak halál
Oliver Cromwellről a történettudósok megállapították, hogy nem lehetett mentálisan teljesen ép, többször volt idegösszeomlása, és depressziótól szenvedett. A parlamentért küzdött, majd a köztársaságért, a királygyilkosság szorgalmazója lett, aztán bevezette katonai diktatúráját, sőt a királyi palotába költözve felségnek szólíttatta magát. Firenze városállamához hasonlóan Anglia is köztársaság lett, de csak rövid időre: az egyik diktátort felváltotta a másik.
1660-ban a hatalom újra a királypártiak kezébe került. Amikor a kivégzett király fia, II. Károly visszatért, a már halott Cromwellt árulónak minősítette. Jellemző, mennyire gyűlölték, mert még a tetemét is kiásták, összeabroncsozták, lefejezték úgy akasztották fel. Fejét mumifikálva a westminsteri apátság előtti póznára tűzték, ott lógott 20 évig…
A történelemtudomány számon tartja: Cromwell uralma idején több mint 300 ezer ember halt meg. A katolikus Írországban brutális vérengzést hajtott végre, ott még ma is gyűlölt alak, nem felejtik el a 220 ezer ír halottat. A vallási radikalizmusnak semmi köze az Isten-tudatos élethez. Semmilyen szélsőséges csoport nem hivatkozhat arra, hogy Isten útját járja. Cromwell is Isten kiválasztottjának tartotta magát, de ma népirtással vádolhatnánk. Az angol parlament épülete előtt álló szobra felállítása óta megosztja az embereket.
Összegzés: A tudás megőrzése erőszakmentes továbbörökítés
Savonarola nyíltan beszélt a pápa erkölcstelen életmódjáról, és követelte a megújulást, erre VI. Sándor eretneknek bélyegezte, majd kitagadta és kivégeztette. Jóval később Savonarola egyik műve a jezsuita rend tankönyve lett, és az Egyház majdnem szentté avatta. Savonarola élete nagyon jól példázza, hogy még az egyén számára hasznos dolgokat sem lehet erőszakkal megértetni másokkal, akarata ellenére senkit nem lehet üdvözíteni. Senkire sem lehet belső megújulást kényszeríteni, mint azt a szó is jelöli, annak belülről kell fakadnia.
Cromwell úgy gondolta egy diktátort dönt le a trónról, és szintén az erkölcsi megújulás nevében lépett fel, aztán maga is diktátorrá vált. Mindkettő puritán, erkölcsös életre buzdított, de erőszakkal akarta elérni, így természetes, hogy velük együtt eszméiknek is bukniuk kellett. Erőszakkal, az intolerancia eszközével nem lehet jobbá tenni sem az egyént, sem a világot. A történelemnek ez a két fejezete is fényesen igazolja Gandhi erőszakmentes politikáját, aki úgy ért el tartós eredményt, hogy nemhogy vér nem tapadt a kezéhez, de valóban az egyszerű élet példaképévé válhatott.
Erőszakkal lehetetlen a tudás megőrzése és továbbadása is. Az életmód pozitív változtatását sem lehet előírni, fanatikusan megparancsolni. Shakespeare azt kérdezi:
„Kivont szablyával békét prédikálsz?”
De feltehette volna a kérdést így is: Erőszakkal akarsz jobbá tenni? Sem az egyénnek, sem a társadalomnak nem fog sikerülni ily módon. A történelem bebizonyította, hogy minden háború, kizsákmányolás alapja az, ha valaki vagy valakik úgy érzik, ők az igazság birtokosai, és ez feljogosítja őket mások leigázására. De a történelem számtalanszor bebizonyította azt is, hogy belső változás igénye nélkül nem lehet embereket vagy népeket megváltoztatni. Ideig-óráig talán sikerülhet, de tartósan pozitív változás csakis akkor lehetséges, akár az egyéni, akár a társadalmi életben, ha azt az ember maga akarja, s ha képes azért komoly áldozatot is hozni.
Kapcsolódó cikkek
