Nagy sikerélmény, amikor jut ülőhely a túlzsúfolt indiai buszokon. Az ember – az álló utasokkal szembeni némi lelkiismeret-furdalással ugyan – hátradől az ülésen, s ha valóban nagy szerencséje van, akkor az ablak melletti ülésen kapaszkodhat a veszettül száguldó busz oldalába. Akár egy többvásznú mozi, ahol útifilmet és mindenféle életképet vetítenek egyszerre.
Az ablakon túl a gyönyörűséges táj, a busz belsejében pedig az élettörténetek. Minden utasnak megvan a maga világa, s mintha mindig, mindenki valahova vinne valamit, persze jóval többet, mint amennyit könnyűszerrel elbírna. Ez a közlekedésre is jellemző. A gyalogos egy riksányit elcipel a fején és a hátán, a riksás kisteherautónyit, a kisbusz kamionnyit, a kamion platóján pedig szerelvényre való árumennyiség tornyosul. Az autóbuszon utazó tömeg látványa nem riasztja el az új felszállókat. Szinte leszállni már nehezebb, mint felszállni. Amikor az ember azt gondolná, hogy most már aztán tényleg képtelenség volna újabb felszállóknak felpréselődnie, a buszvezető lassít, s valahogyan felkapaszkodnak az új utasok, akik mindegyékével újabb epizód kezdődik a képzeletbeli buszos moziban.
Még csak fészkelődött a mellettem ülő leszállni készülő utas, amikor egy idősebb úr telepedik mellém. Nem szólunk egymáshoz. A deres hajú bácsi az előttünk levő ülésbe kapaszkodva figyeli a mozgó tájat, ahogyan elfutnak előttünk a kókuszdiótól roskadozó pálmafák és a buja rizsföldek. Aztán szóba elegyedünk. Gondoltam, jó alkalom, hogy a régi időkről beszélgethessek valakivel. Mindig is szerettem hallgatni az öregek történeteit. Azokban a napokban kissé arcul ütött a szegénység. A következő kérdéssel fordultam hozzá: „India mindig ilyen szegény volt?” Mintha ifjúkori kedvesében gyönyörködne, távolba merengő tekintetét körbevezette a tájon. Majd jött a válasz: „India nagyon is gazdag…” Kis elcsendesülés után folytatta: „Itt a Himalája, és itt a Gangesz. India nem szegény…”
