Az utóbbi évtizedekben megszokhattuk, hogy a nyugati félteke a világ biztonságosabb oldala. Ebbe a komfortzónába hasított bele a szeptember 11-i merénylet. Akkor még nem sejtettük, hogy a mi Európánk is, a II. világháború után újra az aggodalom helyszínévé válhat. A párizsi és a brüsszeli merényletek új korszakot nyitottak Európában. A bizonytalan helyzet mindannyiunkat újraértékelésre késztet. Ahogyan a bajba jutott kisded mamájánál keres menedéket, cikkünkkel az európai kultúra bölcsőjében, az ókori India bölcsességében keresünk választ a sok megválaszolatlan kérdésre.
Leveles Zoltán írása
Jelen tények
A világsajtót és a világ minden tévécsatornáját bejáró brüsszeli robbantásos merényletek képei mindenkit mélységesen megráztak. Ártatlanul életüket vesztett áldozatok és sebesültek. A túlélők megszólalásai tovább sokkolnak bennünket. Az ember azon veszi észre magát, hogy szeme összeszűkül, ajkai összeszorulnak, és fejcsóválva hitetlenkedik, hogy ez nem lehet igaz. Magatehetetlensége akaratlanul is egyfajta dühvel párosul, amikor azt mondja magában, hogy most már aztán álljon meg a menet. Miért kell ártatlan embereknek meghalnia, miért kell rettegésben élnünk, amikor már éppen minden olyan szépen alakult? Mindenki jót akar és mégis minden rosszra fordult.
Nem kívánok végeláthatatlan politikai fejtegetésbe bocsátkozni. Viszont a bennünk lakó bölcsesség meg szeretné velünk értetni a problémák kialakulását. Szeretnénk tudni, hogy mi vezetett a nemkívánatos körülmények kialakulásához. Miért kell szenvednünk, ha egyszer mindannyian boldogok szeretnénk lenni? Vajon milyen távolra kell eljutnunk az okfejtésben?
Az igazság törvénye
Ha az ember pofont kap valakitől, akkor óhatatlanul is neheztel a támadóra. Elvileg tudjuk, hogy kenyeret kéne adni cserébe, de ösztöneinkben a szemet szemért, fogat fogért törvénye működik. A törvény szerint ne okozzunk senkinek sem szenvedést. Ha azonban az erőszakmentesség természetünkké válik, akkor a nem-ártás alapvető hozzáállás lesz. Sőt, azon túlmenően, talán egyszer eljön majd az a nap is, amikor őszintén kegyessé válunk, és kenyérrel válaszolunk a ránk támadónknak.
Tény, hogy első reakciónk egy dühös értetlenség lesz. Aztán, ha verekedésbe torkollik a pofonos konfliktus, és valaki ki szeretné bogozni, akkor a végtelenségig nyomozgathatna, hogy végül is ki ütött először? Ha már mindkét fél ezer sebből vérzik, elég nehéz dolgunk van az eredeti ok megkeresésekor. Ami biztos, szét kell szedni őket és ellátni a sebeket, majd valami kompromisszumot találni. Így leírva aránylag egyszerűnek tűnik a megoldás, de lássuk be, sokszor még két ember esetében is szélmalomharc a kialakult konfliktus feloldása. Ha egyik felet meghallgatjuk, neki adunk igazat, ha a másikat hallgatjuk meg, akkor neki adunk igazat, és ide-oda pattogunk, akár egy ping-pong labda. Persze ha egyik fél bizonyos határon túllép, mondjuk, nyolc napon túl gyógyuló sérülést okoz, vagy netán emberi életet kiolt, akkor nincs helye különösebb diskurálásnak. A törvény szerint majdnem mindegy, hogy ki ütött először, ha valamelyik fél túllépte a vita és a bűncselekmény határát. Igazságot kell tenni, a törvény ellen vétkezőket megbüntetni.
Káosz vagy harmónia
Kétségkívül, a terrortámadás óriási és elítélendő pofon. Legnehezebb a közvetlen érintetteknek, az áldozatok hozzátartozóinak és barátainak. Együtt érzünk velük. Tegyük hozzá, nekünk sem könnyű. Minden európai közvetlenül érintett. Mindannyian szenvedjük a terrortámadás következményeit.
Mint korábban említettem, ebben az írásban nem a politikai okokat fejtegetjük, hogy miként a menekültválság, hogyan az öbölháború stb. Inkább a szenvedést, mint alapvető létkérdést járjuk körbe. Mindenekelőtt leszögezhetjük, hogy a védikus bölcselet szerint nincs okunk aggodalomra, ugyanis a világot abszolút harmónia hatja át. Itt máris meg kell állnunk egy pillanatra. Hogyan lehet ott abszolút harmónia, ahol ártatlan embereket gyilkolnak meg? Szórakozik velünk a Mindenható, vagy netán kínozna, büntetne bennünket, hogy ezt a fájdalmasan sajgó káoszt abszolút harmóniának nevezi? A kérdés jogos. Legalábbis innen nézve annak tűnik. Ha csak egyetlen emberéletet is kioltanak ártatlanul, az minden körülmények között elítélendő. Nekünk, az itt maradtaknak pedig fájdalmas és igazságtalannak tűnő.
Energiamegmaradás
Közelítsük meg a kérdést másik oldalról. A tetteknek a fizikai hatáson túl bizonyos finomabb síkon tapasztalható energiájuk van. Vegyünk egy példát: ha megsimogatjuk a gyermek buksiját, vagy ugyanazt a gyermeket a másik utcabéli csibészek jól elagyabulálják, akkor a fizikai világ számára látható jelenségen túl is történik valami. A gyermek mosolyán vagy sírásán túl még valami történik. Pozitív vagy negatív energiák gerjednek a gyermekben. Ezek az energiák nem állnak meg a bensőjében, hanem környezetére kisugározza azokat.
Hasonlóan, minden tettnek energiája van. Az indiai lelki szakirodalom a tettet és annak bevonzott energiáját nevezi karmának. Minden tettnek súlya van. A tett minősége határozza meg, hogy ez a súly mennyit nyom a mérlegen, vagy úgy is mondhatnák, hogy a lélek milyen súllyal kerül a mérlegre. Az égi tettek pedig olyanok, mint a héliummal teli lufik: kiemelik a lelket a súly világából, fel a magasba.
A tettek természete
Az égi tettek alaptermészete az erőszakmentesség, és hogy mindenkinek örömet szerez. Nem csak a mi megítélésük szerint, hanem mindenki szerint. Természetesen beleértve a Legfelsőbbet is. Ebből következően a minden élőlény lelki felemelkedését szolgálják, rövid és hosszútávon is elégedettséget eredményez.
Az anyagi tettek pedig a lelki boldogság helyett valamilyen élvezet délibábját kergetik. Ez önmagában végül is nem volna baj. A gond viszont az, hogy az anyagi tettek érintettjei az elégedettség helyett az élvezet utáni szomjukat fokozzák. Anyagi értelemben az élőlény nem igazán tud elégedetté válni. Ha van egy, kell kettő. Ha van kettő, kell nagyobb. Ha van nagyobb, kell az újabb. Ha van újabb, kell az édesebb. Ha pedig megvan az édesebb, akkor hamar rájövünk, hogy egészségünk rovására ment a sok édes. A játéknak pedig néhány évtized alatt vége. Az anyagi tettek ártatlannak tűnnek, de elégedettség helyett végül bonyodalmakat szülnek.
Egyéni tettek, globális következmények
Arra nem is gondolnánk, hogy az egyéni tettek energiái nem állnak meg az egyénnél. A mosolygó, vagy síró gyermek nem csak a gyermek kedélyállapotát határozza meg. Hat a szülőkre, az egész családra, sőt ha valóban nagy az öröm vagy a baj, akár az egész osztályra vagy iskolára is hatással lesz.
Felületesség volna azt gondolni, hogy az egyéni tettek nincsenek kihatással az egészre. Butaság azt gondolni, hogy ha cián kerül a Tiszába, akkor az nincs hatással a Dunára. Hanyagság azt hinni, hogy ha Magyarországon sósavazzák a fürdőszobát, akkor az nincs hatással Ausztráliára. Önzés azt gondolni, hogy ha műanyag zacskóból csipszet esznek, akkor az nincs hatással a messzi sarkvidékre. Ezek a szemmel látható összefüggések kezdenek összeállni a XXI. század ember fejében. Más kérdés, hogy a mindennapi egyéni tettekben ez hogyan és miként nyilvánul meg.
A tudatosság fogalma
Tudatosan élni azt jelenti, hogy minél kisebb ökológiai lábnyomot hagyunk magunk után. Ez így érthető. Kevesebb cián, sósav, csipsz. A tudatosságunk nem csökkenhet a nagyok pusztítását látva. A tudatos ember szerint egy fecske képes nyarat csinálni. Lásd Gandhi példáját. Egyetlen ember szembefordult a legerősebb világhatalommal. És volt értelme. Idáig világos.
No de mi van a tettek energiáival? Az ökológiai lábnyom mellett kell lennie egy tett-energialábnyomnak is. Milyen jó volna, ha lenne erre egy megfelelő kifejezésünk. Van. Ez volna a szanszkrit szakirodalomban használt karma szó. A karma az elkövetett tett, és a tett által keltett energia együtt. Megvan az új kifejezés: karma-lábnyom. Úgy kell élni, hogy minél kisebb karma-lábnyomot hagyjuk magunk mögött. A karma-lábnyom magában foglalja az ökológiai lábnyomot is.
Gandhi komoly erkölcsi és életviteli kódexet állított össze a követői számára. A sok más érték mellett kettőre hívnám fel a figyelmet. Önmegtartóztatás és nem-ártás. Az önmegtartóztatás nem feltétlenül azonos az aszkézissel. Sokkal inkább azt jelenti, hogy életünket nem az érzékek és az élvezetvágy irányítja, hanem az értelem. Értelmünk segítségével felállíthatjuk a saját értékrendszerünket. Aki megérti a dolgok összefüggését, annak az önmagára és a környezetre nézve káros dolgokról való lemondás nem aszkézis, hanem a magasabb minőség elérése.
Erőszakmentesség
Elérkeztünk a desszerthez. Ki mondja meg, hogy mikor ártok másoknak, és mikor nem? Kell lennie egy általános mércének. A különféle nációk társadalmi normái eltérőek. Valahol belefér a kutyahús fogyasztása, miközben másutt a kutyát bántalmazó akár elzárásra is kerülhet. Hol az objektív mérce? A hús fogyasztása a Föld lakosságának nagyobbik fele számára természetes. Gandhi számára nem volt az. Nála a nem-ártás elve nem állt meg az embereknél. Az általános mérce tehát az, hogy mennyi fájdalmat okozunk másoknak azzal, hogy élünk. Súlyos kérdés. Végtére, mint mondták elődeink, minden szentnek maga felé hajlik a keze: „Ó, én soha senkinek sem ártottam, mindig mindenkinek jót akartam, segítettem…” Viszont az objektív mérce a mérvadó, nem pedig a saját véleményünk. Aztán jön a kopp, amikor úgy érezzük, hogy ártatlanul kell szenvednünk.
Ártatlanul? És mi a helyzet a sósavazással, meg a csipszes zacskókkal? Mi a helyzet a miattunk leölt állatokkal? Nagy vakmerőség azt gondolni, hogy a húsfogyasztás nem gerjeszt energiákat. Hús az asztalunkra csak állatmészárlás árán kerülhet. Ha a gyermeket ért pofon kihat a tágabb környezetre, az állatmészárlás fájdalma miért ne gerjesztene fájdalmas energiákat? Az energia nem vész el. Az általunk közvetve vagy közvetlenül okozott szenvedés energiája sem vész el. Gyűlik egy ideig, majd túlgerjedés után nagyot üt.
Ezek a gondolatok sokak számára természetesek. G.B. Shaw a Béke dala című versében súlyosan, és egyértelműen fogalmaz:
Akár a varjak, húst eszünk és húson élünk,
Nem törődve fájdalommal, szenvedéssel, hogy így teszünk.
Miközben világbékét imádkozunk,
Áldozatok katakombáinál erkölcsi törvényt szegünk.
Ekként szül a kegyetlenség háborút.
G.B. Shaw egyenes összefüggést lát a hús fogyasztása és a háború kialakulása között. Nincs ebben egyedül. Mögötte áll az évezredes óind bölcselet is.
Végkövetkeztetés
A világbéke az egyén belső békéjével kezdődik. Hogyan is érhetnénk el világbékét, ha az egyénekben háború dúl. A bennünk kavarodó békétlenségnek olyan súlyos okai vannak, mint amilyen az önteltség, mohóság, irigység, fanatizmus és hasonló belső ellenségek.
Viszont a belső ellenségek leküzdése mellett tetteinkkel is hozzájárulunk a belső béke eléréséhez. Hogyan is érhetnénk el a belső békét, ha miattunk, azaz hogy a nyelvünk miatt szisztematikusan, szervezetten ártatlan állatokat mészárolnak le? Miért is kellene bármilyen módon bármilyen erőszakot támogatni? Ilyen súlyú kérdést nem bagatellizálhatunk el. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy a vágóhidakon keletkező energiák megállnak a falakon belül, vagy hogy nem is keletkeznek. E cikk olvasása után senki sem kérdezheti, hogy mi köze a békének a húsevéshez.
Kapcsolódó cikkek
