Több száz ritka, indiai textilcímkéből készült kiállítás nyílt nemrég Mumbaiban. Nemcsak az India és Nagy-Britannia közötti pamut kereskedelem alakulását mutatják, egyúttal rávilágítanak a gyarmatosító gondolkodásmódra. Jobban megérthető az is, miért jelentős a textil szerepe az indiai függetlenségi mozgalomban.
Nagy-Britannia világhatalmi pozíciója jelentős részben India birtoklásán nyugodott.
Egy pillantást vetve a kiállított anyagra, ismét képet kapunk a gyarmatosítás sajátos módszeréből. Az elfelejtett textilgyári címkék e ritka gyűjteménye visszavisz a múltba, és ebből a nézőpontból is megvilágítja Brit India működését. Ezek az 1800-as évek végén és a korai 1900-as években gyártott textilgyári árujegyek, amelyeket a szövetbálákhoz csatoltak, most fontos történelmi leletek. A színes kőnyomatok grafikai tervezése Angliában történt, de Németországban nyomtatták, majd elszállították a távolabbi piacokra, a gyarmati Indiába.
Az indiai boltokat elárasztották a brit textilipar pamut termékei, de a címkék az indiai flóra és fauna rajzaival, a hindu kultúra és hitvilág képeivel készültek. Komoly tervezés előzte meg, és tekintélyes szakembereket kértek fel a munkára, hogy az indiai fogyasztók számára vonzóbbá tegyék az árut. Olyanoknak adták el, akiknek a kultúrájáról vajmi keveset tudtak, és akikkel a termelőknek semmilyen közvetlen kapcsolatuk nem volt.
_______________________________________
Iratkozz fel YouTube csatornánkra további indiai bölcsességekért
_______________________________________
A védjegyek fejlesztése, a tervezési és nyomtatási technikák tisztán feltárulnak, ezek a litográfiák olyanok, mint a képeskönyvek. Ezek alapján követhetjük, hogyan öltözködtek a nők, mi volt a kedvelt élelmiszer, vagy hol voltak a területi határok – mondta Radhi Parekh, annak a kézműves galériának az igazgatója, ahol megszervezték a kiállítást. A textilgyári címke vizuális emlékeztető Brit India kereskedelmére. A címkék, más néven védjegyek a bálák megkülönböztetésére szolgáltak. Nagy-Britannia ipari központjai, mint Manchester és Glasgow megtermelte a pamutárut, majd elszállították Bombay, Calcutta és Amritsar piacaira. Minden valószínűség szerint a kelméhez a gyapotrostot Indiából importálták. Az olcsó nyersanyagokat Angliába vitték, majd a behozott készruhát drágán eladták, megfosztva a helyi lakosságot a munkától és a nyereségtől.
Amikor Mahátma Gandhi elindította a Swadeshi mozgalmat 1918-ban, a külföldi ruha bojkottjára szólított fel, egyben a hazai khadi pamut előállításának és kereskedelmének támogatására.
Ezzel párhuzamosan az indiai iparosok elindították az első fonó és a szövő üzemeket Bombay-ben és Ahmedabadban. A Swadeshi mozgalom, a nemzeti önellátás gondolata alapján bojkottálta a brit termékeket. A kifejezés két szanszkrit szóból áll össze, jelentése: sva-deshi, a saját országból.
Nem a tömegtermelés, hanem a tömegek termelése a fontos – mondta Gandhi.
A diákok támogatták a bojkottot, de a gyarmati politika keményen fellépett ellenük. Körlevelet adtak ki, súlyos büntetés terhe mellett megtiltották nekik, hogy bármilyen módon kötődjenek a mozgalomhoz. A hatóságok az oktatási intézményeket arra kérték, hogy szigorú megfigyelés alatt tartsák a tanulókat, és jelentsék a gyanúsakat. Mindez hatalmas vihart kavart, és az indiai tulajdonú nyomdák azonnal elítélték a körlevelet. Főleg Bengálban keltett nagy felháborodást. A tanárok is lemondással tiltakoztak. A hatóságok bezárással fenyegették a Calcutta Egyetemet, amely szerintük csupán „szolga-gyártó ház”(!) volt. De a Swadeshi hatalmas folyóként túlcsordult medrében, és elterjedt egész Indiában.
Tiszavirág életűek – ezt a címet adták a rendezők a kiállításnak, hiszen az angol kereskedelem egyszer használatos, eldobható, csupán az áru tartalmára és forgalmazójára utaló védjegyeknek szánta a címkéket. Volt azonban ennek egy érdekes vonása is, amiről a beszállítók nem tudtak. Az eldobásra szánt címkék egy része azért maradt fenn, mert a hindu vallási ikonográfiát használták a képekhez. Az emberek nem hajították a szemétbe, hiszen tisztelték a szentképeket, és a gyűjtők vagy a szertartások kellékeit árusító kereskedők megőrizték, de sok mind a mai napig fellelhető az indiai háztartásokban is. Lehet, hogy régen egy egyszerű ember nem tudta elolvasni a címkére írt szövöde nevét, de mindennap összetett kézzel fejet hajtott az általa nagyra becsült szentkép előtt, tisztelve az örökkévalót, az istenit. A másik földrészen meg a bankjegyek szaporodtak. Vajon melyik kincs lett tiszavirág életű?
Kapcsolódó cikkek
