India Hangja

A Bharata Kultúrtér csapatának indiai útján készült filmetűdnek akár azt a címet is adhatnánk, hogy szürke hétköznapok Dzsaipurban. Ugyanis az év 365 napján, azaz hogy minden áldott nap több ezernyi hívő keresi fel a Góvinda Dév templomot. Ennek ellenére hiába is keresnénk az utazási irodák programjai között a Góvinda Dév templomot. Nézzünk hát utána, ki is ez a Góvinda Dév, miért látogatják oly sokan, és mi az a titok, ami miatt a dzsaipuriak hajnalok hajnalán felkelnek, majd oly átszellemülten képesek énekelni?

Góvinda Dév a híres Vrindávanból kimenekített, évezredek óta imádott templomi Istenség. Vrindávan Delhitől mindössze 150 km-re található, ahova utazási irodák ugyancsak nem igazán visznek csoportokat, hacsak nem az ötezer éves múltra visszatekintő templomváros széléig.

Állítom, hogy Vrindávan a világ legcsodálatosabb helye, mégis megértem, hogy nem turistaparadicsom. A lelkiség oly intenzíven hatja át egész Vrindávant, hogy nem is érezné magát jól ott a turista. Olyan turistáskodni Vrindávanban, mint egy fitness teremben nézelődve sétálgatni, és néha egyet-egyet teázgatni. Vagy beáll az ember a sorba és csinálja, vagy nem tudja magát jól érezni, akármilyen gyönyörű is az a fitness terem. Hasonlóan, az menjen Vrindávanba, aki a több évezredes tradíció előtt szeretne tisztelegni, s aki a világ legelégedettebb embereitől szeretné ellesni a belső béke tudományát. Különben hiába oly csodálatos hely az a Vrindávan, a turista hamar menekülőre fogja venni a sokat ígérő látogatást.

Hasonló hely a dzsaipúri Góvinda Dév templom is. Valódi Vrindávan. Éppen ezért turistamentes. Pedig Dzsaipúr (Jaipur) Góvinda Dévnek épült. India egyetlen modern városa, mely a silpa sásztra ősi védikus városrendezés elvei alapján épült. A modern kicsit túlzás. Közel 300 évvel ezelőtt kezdték kiépíteni a mai várost, a környékbéli hegyen található régi város elhagyása miatt. A dzsajpúri királyi dinasztia mindig is nagy rajongója volt Vrindávannak. Éppen ezért fogadta be a hódítók pusztítása elől kimenekített évezredes múltú Góvida Dévet. Az akkori király Dzsaipúrt a védikus építési tudomány alapján Góvinda dév részére építette. Gondoljunk csak bele, hol is élünk mi? Ha turista Dzsajpurba látogat, megmutatják neki a szelek palotáját és az elefántháton bevehető Borostyán-erődöt, meg a vízi palotát, egy kis bazározás, aztán slussz. Hogy ki az a Góvinda Dév, és hogy a híres turistavárossá gyúrt Dzsajpúr a silpa sásztra alapján épült, és ráadásul Góvinda Dévnek, arról a turista vajmi keveset tud meg. Aztán, hogy hány turista látogat el a Dzsajpúrt éltető hajnali púdzsára, jobb ha bele sem gondolunk. Tulajdonképpen szerencse. Hogy is nézne ki a mi szeretett Góvinda Dév templomunk fotózó és értetlenkedő turistákkal teli? Mondok egy titkot. A nyugati embereken kívül senkit sem zavarnának. De az is biztos, hogy nem sokat értenének az egészből. Vagy mégis? Mindenki kipróbálhatja magát a lenti videóval. 

Nagy sikerélmény, amikor jut ülőhely a túlzsúfolt indiai buszokon. Az ember – az álló utasokkal szembeni némi lelkiismeret-furdalással ugyan – hátradől az ülésen, s ha valóban nagy szerencséje van, akkor az ablak melletti ülésen kapaszkodhat a veszettül száguldó busz oldalába. Akár egy többvásznú mozi, ahol útifilmet és mindenféle életképet vetítenek egyszerre.

Az ablakon túl a gyönyörűséges táj, a busz belsejében pedig az élettörténetek. Minden utasnak megvan a maga világa, s mintha mindig, mindenki valahova vinne valamit, persze jóval többet, mint amennyit könnyűszerrel elbírna. Ez a közlekedésre is jellemző. A gyalogos egy riksányit elcipel a fején és a hátán, a riksás kisteherautónyit, a kisbusz kamionnyit, a kamion platóján pedig szerelvényre való árumennyiség tornyosul. Az autóbuszon utazó tömeg látványa nem riasztja el az új felszállókat. Szinte leszállni már nehezebb, mint felszállni. Amikor az ember azt gondolná, hogy most már aztán tényleg képtelenség volna újabb felszállóknak felpréselődnie, a buszvezető lassít, s valahogyan felkapaszkodnak az új utasok, akik mindegyékével újabb epizód kezdődik a képzeletbeli buszos moziban.

Még csak fészkelődött a mellettem ülő leszállni készülő utas, amikor egy idősebb úr telepedik mellém. Nem szólunk egymáshoz. A deres hajú bácsi az előttünk levő ülésbe kapaszkodva figyeli a mozgó tájat, ahogyan elfutnak előttünk a kókuszdiótól roskadozó pálmafák és a buja rizsföldek. Aztán szóba elegyedünk. Gondoltam, jó alkalom, hogy a régi időkről beszélgethessek valakivel. Mindig is szerettem hallgatni az öregek történeteit. Azokban a napokban kissé arcul ütött a szegénység. A következő kérdéssel fordultam hozzá: „India mindig ilyen szegény volt?” Mintha ifjúkori kedvesében gyönyörködne, távolba merengő tekintetét körbevezette a tájon. Majd jött a válasz: „India nagyon is gazdag…” Kis elcsendesülés után folytatta: „Itt a Himalája, és itt a Gangesz. India nem szegény…” 

Ilyet is, olyat is. Aki járt már Indiában, annak sokat mond ez az „ilyetisolyatis”.

Látni eldugott faluban az ókort idéző, virágzó hindu kolostort, a földön kézi kőmalmot tekerő hat gyermekes kismamát, s látni igénytelenséget, szemetet, koszos falakat, sorban állást az amerikai gyorséttermek előtt. Látni vallásközi koncerteket, fölöttébb kellemes, sok ezres közönséggel, amint a nyugati ember számára megfoghatatlanul bonyolult rágákat eufóriában, az ujjukon számolva követik, s ugyanezek fél órával később a pakisztáni muszlim szufi zenét átszellemült figyelemmel, lehunyt szemmel kísérik, s látni a vallási fanatizmusból eredő robbantásokról szóló jelentéseket.

Látni a sok tucat indiai TV csatornát a világ legigényesebb filmjeivel, s látni az egyre sokasodó, a legalapvetőbb igényeket sem támasztó néző számára is hátborzongató szappanoperákat, show-műsorokat. 

Sorolhatnánk tovább oldalakon keresztül az Indiában szemlélődőt érő ellentétpárok kultúrsokk-pofonjait, melyek úgy két vállra fektethetik az embert, hogy csak piheg és prüszköl: mi ez az egész, varázslat, időutazás, mennyország vagy rémálom? Harmónia, káosz, begyepesedettség vagy szabadosság? Mi a jövője ennek az országnak? Képes lesz-e a Gandhi féle „ellen nem állás” átmentekíteni az óind kultúrát a 21. század ellentmondásain? Vagy ha néhány évezreddel később ugyan, de követi sorstársait, a már csak történelemkönyv formálta régi-régi kultúrákat?

Leveles Zoltán fotói