A kórház a legutolsó hely, ahová kívánkozik az ember. Remélhetőleg másként vannak ezzel az orvosok. És remélhetőleg Indiában is. Húsz év Indiába utazgatás után magam is megfordultam jó néhányszor indiai kórházakban. Természetesen nem jó kedvemben, még csak nem is kíváncsiságból. Szerencsére általában nem magam miatt. Most legutóbb egy kolostor 80 éves szerzetesét kísértem, azaz vittem egy vidéki kisváros állami kórházába. Ezt a kórházi élményemet szeretném most megosztani.
Leveles Zoltán indiai útinaplója
Nagyjából egy tucat indiai kórházban jártam az évek során. Volt már lábtörés, szívkatéterezés, Dengue-láz, különféle ízületi sérülés, mankóvásárlás, végelgyengülésnek tűnő gyengélkedéssel járó gyomorrontás. Viszont meg kell jegyeznem, soha sem fordult elő indiai környezetemben hepatitis a-b, kolera, fertőző agyhártyagyulladás, malária vagy hasonló súlyosabb betegség, melyektől leginkább tart az Indiába utazó.
Jártam olyan luxuskórházakban is, ahol a beteg ebédje előtt megkérdezték, hogy mit kér. Félve válaszolta, hogy vegetáriánus menüt. Magyarországon felesleges nyűgként tekintenek az emberre, ha a kórházban vegetáriánus menüt kér. Tisztelet a kivételnek, van elég baja annak a szegény nővérnek, s most még ezzel a vegás beteggel is külön kellene foglalkoznia. Aztán a menü egy szelet teszkós kenyér cukrozott teával. Ennyi. Ja, hogy a szalámit nem kéri? Bocsi. Azaz, hogy más nincs. Nem enni jár a beteg a kórházba. Nos, abban az indiai luxuskórházban azt válaszolta a nővér, hogy oké, vegetáriánus menü, de olasz, mexikói, kínai vagy indiai legyen? Mivel akkor az a beteg éppen én voltam, így az olaszra esett a választásom. Olyan finom volt, hogy olasz étteremben sem ettem még olyan finomat. A tisztaság pedig olyan színvonalú volt, hogy szó szerint a földről is lehetet volna enni. Mondjuk, a földön evés Indiában nem azt jelenti, mint Magyarországon. Itt bárhol képesek a földről enni. Szó szerint bárhol. Egyébként a költségeket az utasbiztosítás állta. Nem vagyok biztosítási ügynök, de meg kell jegyeznem, hogy az utasbiztosítások nagyon jól működnek Indiában és mindig nagyon készségesek a magyar ügyintézők.
Mint említettem, egy idős szerzetessel kellett kórházba mennünk. Olyan erős csípőfájdalommal küzdött már hónapok óta, hogy bottal is alig tudott járni. Hogy korábban miért nem volt orvosnál, arra csak azt válaszolta, hogy nem jutott eszébe. Mint egy gyermekkel, közöltem vele, hogy holnap elmegyünk a kórházba megnézetni a csípőjét. Ő pedig, mint egy gyermek, csak annyit válaszolt, hogy „jó”. Luxuskórház és utasbiztosítás híján a közeli állami kórházba mentünk. A "közeli" Indiában azt jelenti, hogy maximum két óra alatt ott van az ember. Luxuskórház csak a legnagyobb városokban van.
Faluhelyen, ahol a kolostor állt, nyilván nincs kórház. Először is át kellett kelnünk csónakkal a Gangeszen. A túloldalon pedig fogtunk egy autós riksát, mely elvitt bennünket a közeli kisvárosba. Először magánrendelővel próbálkoztam. Mégiscsak jobb lehet egy állami kórháznál, gondoltam. Belépve a váróterembe, azonnal sarkon fordultam. Akkora sorban állás volt, hogy ránézésre, másnapra sem kerültünk volna sorra.
Irány a helység kórháza. Azért néha kell a furfang. Gyorsan befutottam, és pánikszerűen a Sürgősségi Betegellátó Osztályt kerestem. A folyosón majdnem felbotlottam egy ott parkoló motorba. Hoppá, jó helyen vagyunk. Ettől a motortól egyből jó kedvem lett, és a megjátszott pánikhangulatomat egy letörölhetetlen mosoly rontotta el. Mindegy, kötöttem az ebet a karóhoz. Kértem egy tolószéket, hogy betolhassam a kórház utcai kapujában ücsörgő beteget. Sajnos az egyetlen tolókocsi kereke kitört. Pedig egy korábbi útitársam nagyon élvezte a tolószékezést. Lábtörés gyanújával vittük egy himalájai kórházba. A lábtörésgyanúról megfeledkezett beteg végig csak arról beszélt, hogy te, Zoli, mekkora élmény, ez hihetetlen, s nem lehetett vele kikapcsoltatni a videó kameráját. Szép kis látvány lehettünk. Egyik tologatja a másikat, az meg operatőrködik a várakozó, és frissen érkező betegek között. Mondjuk, van is mit nézni. Meg látni is.
Nagy sokára bebicegtünk a beteggel. Betegtoló ággyal azért mégsem tolhattam volna be. A sürgősségi osztály igazából a pici kórház aulája volt. A mentősök is oda tolták be a betegeket. Volt, akit ájulva, volt akit motorbalesetből. Hamar megértettem, hogy legjobb, amit tehetek, ha visszább fogom magam. Oké, hogy nem akartam sokat várakoztatni az idős szerzetest, de azért csak be kell engedni a valóban sürgős eseteket.
Olyan volt az a kórház, hogy minden a feje tetején állt. A röntgenasztalnak nekitámasztva egy bicikli, a folyosó földjén ücsörgők között parkoló motor, mandala és virágfüzér a röntgengépen, civil ruhás orvosok, törökülésben ücsörgő család a beteg ágyán és hasonlók.
Mivel azt tanultam, hogy nagy melegben sokat kell inni, hát nem sokat kellett várni, hogy mellékhelyiség után kezdjek kutatni. Hamar kiderült, hogy a kórházban egyetlen mellékhelyiség van. Azt használják a járóbetegek a hozzátartózóikkal együtt, és a benn fekvők is. Így történt, hogy végigsétáltam a kórtermek között. A földszinti három kórteremben a férfiak, az emeleten a nők.
Első benyomásra, még ennyi idő után is nyugati aggyal arra gondoltam, hogy itt bizony az is meghal, aki egészséges. Azonnal megfogadtam magamnak, hogy igyekszem még egészségesebben élni, csak be ne kerüljek a betegek közé.
Aztán az ügyeletes orvos ott, az aulában, mindenki előtt megvizsgálta a szerzetest. Röntgenre és vérvételre küldte. Rendkívül kedves volt az orvos. Valóban jóleső érzés. A beteg gyógyulásának legalább a felét jelenti az orvos kedvessége.
Aztán, ahogy ide-oda járkáltunk, hol a röntgen, hol a vérvétel, hol az ügyeletes orvos között, kezdtem megszokni. Minden átfordult. Láttam, ahogyan az orvosok törődnek a beteggel, láttam, hogy a betegek elégedettek, és láttam, ahogy gyógyulnak. Tipikus India. A nyugati szemmel látott indiai káosz végül belső békéhez vezet. Ki érti ezt? Nincs káosz. Rend van.
Végül is a gyógyulás nem igazán a környezeten múlik. Egy korábbi falusi indiai orvos szavai csengenek a fülemben. Az orvosi ellátás után (infúzió, injekció, tabletták), nekiszegeztem a kérdést: „most már akkor ugye meggyógyul a magyar barátom, aki már egy hete nem kelt fel az ágyból, hacsak nem a mellékhelyiségbe kellett futnia”. Nagy bölcsességgel így válaszolt: „A beteg gyógyulása nem rajtam múlik.” és mutatóujjával az ég felé mutatott, mint a kalkuttai Teréz anya, amikor megkapta a Nobel-békedíjat.
Első hallásra nem szép dolog orvostól ilyet hallani. Pedig teljesen így van, ahogyan az indiai orvos is mondta. És azt hiszem, végső soron ezzel minden orvos egyetérthet. Persze nem a hanyag és balfék orvosokat szeretném védeni. Az orvosi műhiba és gondatlanság egészen más kategória. A gyógyulás egy misztikus folyamat, amiben az orvos a médium. A gyógyulás folyamatát a karma törvényének energiája irányítja, s meg kell értenünk, hogy nem az orvosé a főszerep. A védikus tanítások szerint, Földi pályafutásunkat előző életeinkben és jelenlegi életünkben elkövetett tetteink által generált hatások, azaz a visszahatások határozzák meg. Nem teljesen előre meghatározott a sorsunk. A korábban önmagunknak okozott karma megadja az alaphangot, de az egyén bármikor változtathat sorsán. Akár pozitív, akár negatív irányba. Méghozzá jelenlegi tetteivel. A karma, vagyis a reinkarnáció törvényeinek béklyóiból való megszabadulás kulcsa a szerteágazó figyelem befelé fordítása, hogy valódi, lelki önvalónkat megtapasztalva lelki látásmódra tehessünk szert.
Kapcsolódó cikkek
