Már az indiai kis faluba való megérkezésemből sejthető volt, hogy valami van a levegőben. Hozzá kell tenni, hogy a szóban forgó falu egy zarándokhely, valahol Indiában. Először is, az történt velem, ami még eddig soha. A jegykezelőnek háromszor is elmondtam, hogy álljon meg a busz a város előtt annál az útelágazódásnál, ahonnan elérhetem célállomásom anélkül, hogy bemennék a városba, s aztán vissza. Mindháromszor tudomásul vette. Aztán pedig jól belealudt. Én pedig belefeledkezve azt vettem észre, hogy már benn is vagyunk a városban. Nos, gondoltam magamban, nemcsak hogy elbuktam két órát, de most még riksázhatok is a buszpályaudvarig, mert persze a központi pályaudvar le volt zárva a távolsági buszok előtt. Legalábbis a buszsofőr szerint.
Sikeresen odaértem, még ülőhely is jutott a zarándokhelyre tartó buszon. Ezen a buszon pedig még egyszer megtörtént, hogy nem szálltam le a buszról időben. Minden megállónál be szokta kiabálni a kalauz a helység nevét, alig beazonosítható félszavakkal. Persze az indiaiak ügyesek a szótlanságban. A non-verbális kommunikációjuk valami hihetetlen. Egy-egy szempillantásból vagy fejbiccentésből mindent megértenek. Oda-vissza lereagálják a dolgokat, miközben mi az egészből semmit sem veszünk észre. Hát most még félszavakkal sem közölte a kalauz az állomás nevét, és éppen annál a megállónál nem tette, ahol le kellett volna szállnom. Azon kaptam magam, hogy kinn vagyunk már újra valahol a dombok között. Hát szóltam, hogy leszállnék. Panaszkodni? Kinek? Miért? Semmi értelme sem volna. Egyrészt egy kukkot sem értene az egészből, hiszen én nem szálltam le. Másrészt, ami megtörtént, az megtörtént.
Valahogyan visszastoppoltam, majd begyalogoltam a szent faluba. A helyzet tovább fokozódott. Vagy tíz szálláshelyen próbálkoztam. Az alku után, miután kiderült az útlevelemből, hogy nem indiai vagyok, már ki is küldtek. Idegenrendészeti rendelet szerint külföldieket csak az arra jogosult szálláshelyek fogadhatnak. Már kezdtem feladni, amikor végre egy szálláshelyen lazábbak voltak. Ez a hely már a sógor szomszédjának az ismerősének az anyukájáé volt. Szóval, sok közvetítőn keresztül jutottam oda… Nem kértek dokumentumot, csak be kellett írni egy előre bevonalazott füzetbe az adataimat. Azt hiszem, görbe lehetett a vonalzója. Talán már elfelejtette, hogy az Indus-völgyi ásatások kutatásai szerint a vonalzó Indiából származik?
Olyan ügyesen írtam, hogy nem derült ki külföldi származásom. Megvan a szoba. Hopsz. Egy kis félremagyarázhatatlan fürdőszobai zaj, a mellékhelyiség használatával együtt járó hangok. Akkor tűnt csak fel, hogy a fali függöny a fogadó egyetlen fürdőszobájának a szobámba nyíló egyetlen ablakát takarja el. Hm. Ezen kívül hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a fogadósnak van egy másik vállalkozása is. Ha találós kérdéseset játszanánk, kb. a századikra jutna eszembe a panziós második szakmája. Képkeretezés. Ez abból derült ki, számomra csak utólag, hogy a hotel recepciójánál van a képkeretező műhely is. Valahogyan nem vettem észre korábban. Végül is nincs abban semmi, ha gépek és mindenfélék vannak egy indiai recepción. A körfűrész belém nyilalló hangja, majd a szűnni nem akaró kalapálás ugrasztott ki az ágyból. Végül is, miért kellene fényes nappal pihenni?
Lementem a recepcióra. Nem hittem a szememnek. Két körfűrész mellett ott sorakoztak a képkeretek és a préselt falemezek. Kíváncsi volnék, hogy a két vállalkozás közül melyik volt az eredeti. A faiparos vendéglátós kivágott magának egy darabot a farostlemezből, majd megunta talán a kalapálást, mert hamar eltűnt. Amint elhagyta a csatateret, édesanyja nyomban le is dőlt egy kicsit. Persze ott helyben, a recepción. Lassan körvonalazódott számomra, hogy a recepció a lakásuk is egyben.
Én pedig, mivel aznap még nem ebédeltem, és már délután négy óra is elmúlt, hát valami elemózsia után indultam. Mindjárt az első sarkon egy nem mindennapi teázó állt. Félig kiégetett agyagcsuporban szolgálták fel a gyömbéres-kardamonos finom teát. Óriási tömeg nyüzsgött a teázó körül, ebből tudtam, hogy ez a hely figyelemre méltó.
A látvány annyira magával ragadó volt, hogy mobiltelefonommal azonnal kattintgatni kezdtem. Élvezték is a fényképezést. Sok helyen úgy van, hogy a fotózás után markukat tartják, sőt olyan is van, hogy már a fotózás előtt. Hát itt bizony ingyen teát osztogattak a távolból érkező, hosszúszakállas idegennek, aki európai ugyan, de Vrindávanból érkezik. Vrindávan pedig minden szent hely nagytestvére. Az európaiságomat pedig szerintem elintézték, azzal, hogy az valami ismeretlen falu lehet Vrindávan környékén. Két csupor teát is megitattak velem.
Folytattam hát az ennivaló után való kutatásom. Mint kérdezősködésemből hamar kiderült, az összes étterem bezárt, és csak este 7 után nyitnak újra. Az utca népe elkezdett hangosan tanakodni, hogy most akkor mi is legyen. Erre az egyik bezárt étterem kopott zsalugátere megnyílt, s kilépett belőle egy kócos és szakállas ember. Egyenesen hozzám. Szótlanul kézen fogott, mint annak idején nálunk az oviban volt szokás, s bevezetett az éttermébe. A zsalugátert behajtotta maga után. Ekkor szólalt meg először. És a nála töltött bő félóra alatt egyben utoljára is.
-Csak egyféle maradék szabdzsi (zöldségköret) van. Jó lesz?
Gondolkodás nélkül bólintottam. Aki éhes, az éhes. Az ember eltűnt a konyhában, én pedig a három kopott asztalból álló vendégtérben foglaltam helyet. Két asztal tele volt frissen vagdalt és hámozás alatt álló zöldséggel. Készültek már a vacsorához. Indiai éttermeknél gyakori, hogy a főétkezésekre nyitnak csak ki, s a köztes időben zárva tartanak. Persze azért, hogy felkészüljenek a következő vendégrohamra.
Miközben a vendéglős a konyhában tüsténkedett, egyszer csak valaki matatni kezd a zsalugáteres bejáratnál, méghozzá elég ügyetlenül. Végül is megnyílt az ajtó. Egy tehén volt az. Bedugta a fejét, és óriási szemekkel bámult. Engem is alaposan végigmustrált. Próbált szuggerálni, de semmire sem ment velem. Hamar megértette, hogy egy cipőben járunk. Ő is koldus, én is koldus. Végül előkerült az embere. Meglátva a tehenet, az éttermes azonnal sarkon fordult, s egy finom lepénnyel tért vissza. A tehén mintha mosolygott volna a lepény befalása közben. Szépen letolta, s tovább várt türelmesen. Minden sarkot alaposan szemügyre vett. Mintha azon morfondírozott volna, hogy milyen jó is lenne hozzájutni az asztalon tornyosuló felvagdalt zöldségekhez, de legalább a héjához.
Az éttermes meghozta az ebédem. Két maradék, megráncosodott lepény és hideg szabdzsi, mégis nagyon jólesett. Hamar hozott még egy kis rizst is, majd előkerült egy kis vagdalt uborka is. Hozott még két lepényt. Intettem, hogy a tehénnek adja. Így is tett, de szerintem magától is ezt tette volna, különben miért jött volna a tehén? Egyértelmű volt, hogy ez a gyönyörű játék mindennapos. Az egyébként jó húsban levő tehén meghitten, mélyeket szuszogva gyömöszölte be a további két lepényt. Ha nem látom, nem hiszem el: a tehén könnye is kicsordult. Két csepp is a földre hullt.
Aztán sorba érkeztek a finomságok a tányéromba. Mint egy terülj asztalkám. Egyszer csak az éttermes kiosont az étteremből. Persze a tehén utána. A vendéglátós egyedül tért vissza. Mint kiderült, a cukrászdába ugrott át, mert egy ilyen egyszerű étteremben nem tartanak édességet. Vásárolt öt finomságot, s mind nekem adta. Aztán előkerült egy átlátszó szatyor, amiben sárgás leves úszkált. Nyugati szemnek nem valami kellemes látvány, másra asszociálunk róla. Mire észhez tértem volna, már ki is töltötte a tányéromra, azzal, hogy a főtemplom oltáráról hozta. Természetesen magának. Bevált szokás a templomból megszentelt ételből hazavinni. Végül megszámoltam, 12 féle étel sorakozott a tányéromon. És akkor hozott még joghurtot is. Megtanultam a végére, hogy mikor a vendéglátós az asztalom közelébe ért, akkor felemeltem a tányérom, és hátat fordítottam neki. Csak így tudtam már elkerülni a további felhalmozást. Pont úgy szuszogtam, mint az a jóllakott tehén. Egyébként egészen eddig a pillanatig nem beszéltünk. Ha kérdeztem valamit, csak fejbiccentéssel válaszolt. A legelején szólalt csak meg, amikor kérdezte, hogy elegendő lesz-e egyféle étel…
Gondoltam, azért csak beszélgetek egy kicsit ezzel a kedves emberrel. Kiféle, miféle, miként gondolkodik, hogyan él?
-A te éttermed, testvérem?
Néma, és mégis sokatmondó volt a válasz. A falon levő oltárképre mutatott a tekintetével.
-Hm, mondom, értelek én. Akkor hát a Jóisten a nagyfőnök, te pedig a második főnök?
A válasz megint néma és sokatmondó volt. Tekintetével rám mutatott, mely mozdulatba belefoglalta az összes nála megforduló vendéget.
Ebéd után ücsörögtem nála még egy darabig. Forró tekintetével töltődtem még egy picit, aztán láttam, hogy már nagyon mozgolódnak a zöldségek körül.
-Drága barátom, csak egy kérdésem van már. Mivel tartozom?
A válasz megint csak néma és sokatmondó volt. Jellegzetes indiai „namaszte” kéztartásba, imára összeillesztett két tenyerére ráhajtotta homlokát.
Hát így öröklődött tovább ebben a kicsiny faluban az ötezer éves tradíció.
Még több indiai útleírás
A Narendra Modi által is naponta olvasott 
