India Hangja

A hahota jóga lényege, hogy nevetés közben mindenféle jó dolog történik az emberi szervezetben. Természetesen egy indiai orvos szabadalmaztatta. Felszabadítóan jól eső érzés, amikor a szívből jövő hahota kicserél bennünket. Hasonló tapasztalható a sírás után is, feltéve, ha azt nem valamilyen tragikus esemény okozza. Szégyen, nem szégyen, a szívből jövő érzelmi kitörések felszabadítanak, új dimenziókat nyitnak az ember előtt.

A minap arról olvashattunk, hogy a Tokyo Hotel „síró szobákat” létesített, kifejezetten nők számára. A kényelmesebb filmnézés miatt…
 
Folyhatnak a krokodilkönnyek, mégpedig luxus körülmények között. Állítólag ez jó stresszoldó hatású, mert az ide bezárkózó nők, miközben „lányos” filmek között válogathatnak, felül tudnak kerekedni érzelmi problémájukon. Természetesen kiemelt minőségű zsebkendőket használhatnak, és másnap reggel smink és gőzfürdő áll a vendégek rendelkezésére, hogy eltüntessék duzzadt szemhéjukat.
 
Nem vagyok meggyőződve róla, hogy az egyébként is személytelenné váló hétköznapjainkat segítheti a magányosan eltöltött sírdogálás. Az indiai bölcsek aranyszabálya: Amire vágysz, azt add. Ahogyan Gandhi fogalmazta meg az óind tanítást egyetlen mondatban: "Légy magad a változás, mit a világban látni szeretnél!" Ha tudásra vágysz, adj tudást másoknak. Ha békére vágysz, segíts másokat békéhez. Szeretet hiányod van? Oszd meg a szeretetedet másokkal, és sokszorosan visszakapod. A felsorolást mindenki aktualizálhatja a maga élethelyzete szerint.

A síró szoba csapásiránya azonban nem rossz. Az óind szakirodalom kétféle sírást különböztet meg. Egyik a boldogságtól való sírás, másik a keserű fájdalomból eredő zokogás. Mindkét féle sírás felszabadít, tulajdonképpen módosítja a tudatállapotot. Mint írja a védikus szakirodalom, a boldog sírástól "hideg" könnyeket hullat az ember, a fájdalmas sírásban pedig "forrókat". Kíváncsi volnék, a Tokyo Hotel síró szóbájában forró vagy hideg könnyek koppannak a padlón...?

Az indiai hagyományokhoz hasonlóan más tradícióban is találkozhatunk a különböző világok és dimenziók hierarchikus rendeződésével. Ilyen rendszerezés például a menny és pokol leírása, vagyis a felső, közép és alsó világ meghatározása.

A Kabbala egy életfát mutat be, tíz számozott szférával és egy számozatlannal. Az iszlám vallásban a szufik négy megnyilvánult világról számolnak be és egy megnyilvánulatlanról.  A görögök Titánjai és Héroszai egy világot alkottak az emberekkel, de létszintjük magasabb fokon állt. Ezékiel mennyei királyságokat említ, és a kereszténység ismeri a csodálatos képességekkel bíró kerubokat, szeráfokat és angyalokat, akiknek lakhelyéül az ég és az eget a földdel összekötő tér szolgál. Az indiai védikus szakirodalom nem kevesebbet ígér mint, hogy aki megismeri és megérti az univerzum felépítését, az eléri az üdvözülést, és nem kell újjászületnie ebbe az anyagi világba. Ők a lelki világba kerülnek, vissza Istenhez. Az önmegvalósítás ösvényén az élőlény ráébred eredeti természetére: tudatos, örökkévaló, boldogsággal teli.

Az újjászületés gondolata és az abba vetett hit természetesen nyugaton sem ismeretlen. A bolygórendszerek hosszú sora viszont kevésbé közismert. A védikus irodalom az óind világkép tananyagát tartalmazó írások gyűjteménye. Tudományos igényességgel fejt ki anyagi és transzcendentális ismereteket. Így nem csoda, hogy nagy részletességgel mutatja be ezen bolygórendszerek elhelyezkedését, méretét, földhöz és az egész világegyetemhez való viszonyát, az ott élők jellegzetes tulajdonságait, valamint, hogy hogyan lehet oda kerülni földi életünk befejeztével.

A földön élő embernek, teste elhagyása után lehetősége nyílik 8 400 000 létforma valamelyikébe újrakezdeni a pusztulás és élet örökös körforgását. Mindezt valamelyik univerzum tizennégy bolygórendszer világainak valamelyikén teheti meg.

A védikus tradícióban a menny lakóit, amaráknak, halhatatlanoknak is szokták nevezni, mivel egy mennyei nap hat földi hónapnak felel meg, és az ő időszámításuk szerint az ott élők tízezer évig élnek. Tehát összehasonlítva a mi száz évünkkel, halhatatlannak tűnnek. Hosszú életük mellett testi szépségükben és erejükben is felülmúlják a miénket. Fényűző életük, paradicsomi életkörülményeik és határtalan élvezetük igazán irigylésre méltó. Azonban mint minden anyagi hely, a teremtés és a megsemmisülés ciklikus változásain megy keresztül. Odajutni sem olyan egyszerű, és egy csavar is van a dologban. Különböző mennyei bolygókra jutáshoz, különböző „vízumra” van szükségünk. A teljesség igénye nélkül, ilyenek például a ragaszkodástól való mentesség, a bölcsesség, a tudás, a kegy, az önfeláldozás, cölibátus, valamint az erkölcs és a morál szigorú követése. A csavar azonban az, hogy megerőltető szellemi, fizikai és spirituális lemondások után ugyan élvezhetjük tetteink gyümölcsét valamelyik mennyei bolygón, de karma bankszámlánk felélése után újra egy alacsonyabb szintű világban kell folytatnunk az életet. Védikus megközelítésben tehát, a mennybéli bolygók felett található az antianyagú lelki világ. Aki ide eljut, annak sosem kell többé újjászületnie.

Nagy sikerélmény, amikor jut ülőhely a túlzsúfolt indiai buszokon. Az ember – az álló utasokkal szembeni némi lelkiismeret-furdalással ugyan – hátradől az ülésen, s ha valóban nagy szerencséje van, akkor az ablak melletti ülésen kapaszkodhat a veszettül száguldó busz oldalába. Akár egy többvásznú mozi, ahol útifilmet és mindenféle életképet vetítenek egyszerre.

Az ablakon túl a gyönyörűséges táj, a busz belsejében pedig az élettörténetek. Minden utasnak megvan a maga világa, s mintha mindig, mindenki valahova vinne valamit, persze jóval többet, mint amennyit könnyűszerrel elbírna. Ez a közlekedésre is jellemző. A gyalogos egy riksányit elcipel a fején és a hátán, a riksás kisteherautónyit, a kisbusz kamionnyit, a kamion platóján pedig szerelvényre való árumennyiség tornyosul. Az autóbuszon utazó tömeg látványa nem riasztja el az új felszállókat. Szinte leszállni már nehezebb, mint felszállni. Amikor az ember azt gondolná, hogy most már aztán tényleg képtelenség volna újabb felszállóknak felpréselődnie, a buszvezető lassít, s valahogyan felkapaszkodnak az új utasok, akik mindegyékével újabb epizód kezdődik a képzeletbeli buszos moziban.

Még csak fészkelődött a mellettem ülő leszállni készülő utas, amikor egy idősebb úr telepedik mellém. Nem szólunk egymáshoz. A deres hajú bácsi az előttünk levő ülésbe kapaszkodva figyeli a mozgó tájat, ahogyan elfutnak előttünk a kókuszdiótól roskadozó pálmafák és a buja rizsföldek. Aztán szóba elegyedünk. Gondoltam, jó alkalom, hogy a régi időkről beszélgethessek valakivel. Mindig is szerettem hallgatni az öregek történeteit. Azokban a napokban kissé arcul ütött a szegénység. A következő kérdéssel fordultam hozzá: „India mindig ilyen szegény volt?” Mintha ifjúkori kedvesében gyönyörködne, távolba merengő tekintetét körbevezette a tájon. Majd jött a válasz: „India nagyon is gazdag…” Kis elcsendesülés után folytatta: „Itt a Himalája, és itt a Gangesz. India nem szegény…” 

Egyre inkább szembe találjuk magunkat  a kultúrák találkozásából eredő jelenségekkel, melyek olykor előnyére válnak az adott közösségeknek, máskor pedig feszültségek forrása vagy a hanyatlás oka lehet. A multikulturális társadalom velejárói alól India sem kivétel. Ha valahol, akkor Indiában valóban megannyi kultúra él együtt. Más-más vallások, népek, ókor és a XXI. század egyidejűleg. Mindez fokozza India különlegességét.

Mindenek előtt leszögezem, és nem titkolom: szurkolok Indiáért. Azért is mert szerelmes vagyok belé, és mert felbecsülhetetlenül sokat kaptam és kapok tőle. Mindemellett tény, hogy a történelem vihara Indiát sem kímélte. Háborúk, leigázások, kizsákmányolás, pusztítások kísérik végig a legbékésebbnek vélt, Indiává keresztelt Bharata-varsát. A vak követők, szívtelen hódítók, gyarmatosítók, korrupt politikusok olyan mély sebeket ejtettek a sokezer éves kultúrában, hogy az ember néha csak figyeli, vajon mi lesz ebből a sokaknak megnyugvást jelentő álomországból.

A felbomlás előtt álló család viharának előszelei a környezet orcáját is meglegyintik: fel-feltörő feszültségek, közöny, ingerküszöb süllyedése, rendetlenség a konyhában és a ház körül, s mindezek a jelek Indiában is velejárói a mai kornak. Egyes szakemberek számára kérdés, hogyan tud majd India ellenállni a globalizáció támadásainak. Sem közel évezredes muszlim leigázás, sem a kétszáz éves angol gyarmatosítás nem tudta megtörni az indiai kultúrát. Amire a külső ellenség hosszú évszázadokon át nem volt képes, azt a globalizáció ezt lehet, hogy néhány évtized alatt belülről megteszi? Más szakemberek persze úgy látják, hogy az óind kultúrát soha, semmilyen ellenség meg nem törheti.

Mit látunk ma Indiában? Ilyet is, olyat is. Aki járt már ott, annak sokat mond ez az „ilyet-is-olyat-is". Látni eldugott faluban az ókort idéző, virágzó hindu kolostort, a földön kézi kőmalmot tekerő hatgyermekes kismamát, s látni igénytelenséget, szemetet, koszos falakat, sorban állást az amerikai gyorséttermek előtt. Látni vallásközi koncerteket, fölöttébb kellemes, sokezres közönséggel, amint a nyugati ember számára megfoghatatlanul bonyolult rágákat eufóriában, az ujjukon számolva követik, s ugyanezek fél órával később a pakisztáni muszlim szufi zenét átszellemült figyelemmel, lehunyt szemmel kísérik. S látni a vallási vagy politikai fanatizmusból eredő robbantásokról szóló jelentéseket. Látni a sok tucat indiai TV csatornát a világ legigényesebb filmjeivel, s látni az egyre sokasodó, a legalapvetőbb igényeket sem támasztó néző számára is hátborzongató szappanoperákat, show-műsorokat.

És sorolhatnánk tovább oldalakon keresztül az Indiában szemlélődőt érő ellentétpárok kultúrsokk-pofonjait, melyek úgy két vállra fektethetik az embert, hogy csak piheg és prüszköl: mi ez az egész, varázslat, időutazás, mennyország vagy rémálom? Harmónia, káosz, begyepesedettség vagy szabadosság? Mi a jövője ennek az országnak? Képes volna-e a Gandhi-féle „ellent nem állás" átmenekíteni az óind kultúrát a 21. század ellentmondásain? Vagy ha néhány évezreddel később ugyan, de követi sorstársait, a már csak történelemkönyv formálta régi-régi kultúrákat?

Emberemlékezet óta szolgál példaképül. Királyoknak, polgároknak, tanároknak, diákoknak, férjeknek, feleségeknek, szülőknek, gyermekeknek. Ráma történetének pontos időpontját a nyugati féltekén homály fedi. Maradjunk annyiban, hogy szülők, nagyszülők és tanítók emberemlékezet óta mesélik el a hős és igazságos, szeretetteljes és oly csodálatos Ráma életét.

A mai napon ünnepli a Visnu avatárjaként tisztelt Ráma születésnapját. Ráma az Észak-Indiában fekvő Ajódjában született Daszaráth király és Kauszalja királynő szeretett gyermekeként. Már korai évei alatt sejteni lehetett, hogy nem közönséges gyermekről van szó. Életének történetét a Rámájanában olvashatjuk, mely pótolhatatlan történelmi, etikai és lelki szakirodalom. Sokszor a Mahábháratával egyetemben csak úgy említik: a két óind eposz. Ebben az esetben viszont egészen más hangsúlyt kap e páratlan lelki mű. Mintha tanmese kategóriába sorolódna, s valóban érdekes és tanulságos történet, de hát „csak egy mese” a sok közül. Vajon lehetséges volna egy mesehős születésnapja megünneplésének tradícióját évezredeken át továbbörökíteni?

A Rámájana tradicionális előadásmódja, a Ráma-lílá a Világörökség listáján szerepel. Ugyancsak a védikus mantrarecitálás hagyományos módja is. A mai napon pedig, több évezredes hagyomány szerint sok-sok védikus kántálással, rítussal, templomi eseménnyel és kulturális programmal emlékeznek a dicsőséges Ráma születésére, és életének minden mozzanatával való örök érvényű tanítására. Nemrégiben Ráma egyik legkedvesebb híve születési helyén jártunk. A mellékelt videón Hanumán születési helyén zengik a papok a Rámájanát. Vajon mi lehet most ott a mai napon? Milliószor és milliónyian kiáltanak fel a mai napon: "Dzsaj Srí Rám!" - Dicsőség Rámának!

Ilyet is, olyat is. Aki járt már Indiában, annak sokat mond ez az „ilyetisolyatis”.

Látni eldugott faluban az ókort idéző, virágzó hindu kolostort, a földön kézi kőmalmot tekerő hat gyermekes kismamát, s látni igénytelenséget, szemetet, koszos falakat, sorban állást az amerikai gyorséttermek előtt. Látni vallásközi koncerteket, fölöttébb kellemes, sok ezres közönséggel, amint a nyugati ember számára megfoghatatlanul bonyolult rágákat eufóriában, az ujjukon számolva követik, s ugyanezek fél órával később a pakisztáni muszlim szufi zenét átszellemült figyelemmel, lehunyt szemmel kísérik, s látni a vallási fanatizmusból eredő robbantásokról szóló jelentéseket.

Látni a sok tucat indiai TV csatornát a világ legigényesebb filmjeivel, s látni az egyre sokasodó, a legalapvetőbb igényeket sem támasztó néző számára is hátborzongató szappanoperákat, show-műsorokat. 

Sorolhatnánk tovább oldalakon keresztül az Indiában szemlélődőt érő ellentétpárok kultúrsokk-pofonjait, melyek úgy két vállra fektethetik az embert, hogy csak piheg és prüszköl: mi ez az egész, varázslat, időutazás, mennyország vagy rémálom? Harmónia, káosz, begyepesedettség vagy szabadosság? Mi a jövője ennek az országnak? Képes lesz-e a Gandhi féle „ellen nem állás” átmentekíteni az óind kultúrát a 21. század ellentmondásain? Vagy ha néhány évezreddel később ugyan, de követi sorstársait, a már csak történelemkönyv formálta régi-régi kultúrákat?

Leveles Zoltán fotói

India sokmindenre megtanít. Mint mondják, minden a fejben dől el. A pozitív életszemléletben magunknak kovácsolunk előnyöket. A jelenségeket lehetőségnek látjuk, így a látszólag kedvezőtlen körülményekből személyes előnyöket kovácsolhatunk.

Leveles Zoltán gondolatai a pozitív életszemléletről

A hinduizmus védikus bölcsei ennél is messzebb mennek a pozitív gondolkodásban, melyben az önzetlenség hatására nem önmagunk, hanem a világ javára fordítjuk visszájára a problémákat.

A pozitív gondolkodásban az ember a saját maga számára pozitív aspektust keresi a problémákban. Igyekszik befogni az ellenszelet.

Globális pozitivitás az, amikor globális előnyöket keresünk a nehézségekben. Így törlődik a nehézség fogalma a szótárunkból. Ehelyett lehetőségeket látunk.

Egész más világ tárul elénk, ha a világot és minden történést sansznak élünk meg; azzal ébredünk, hogy vajon milyen lehetőségeket rejt számunkra az új nap.

Minden emberrel való találkozás lehetőség arra, hogy egy lépéssel előrébb kerülhessünk, vagy előrébb segíthessünk valakit a belső ösvényen. 

Az abszolút pozitív filozófia szerint pedig abszolút viszonyítási pontot veszünk alapul: magát az Abszolútat, akit nevezhetünk, Legfelsőbbnek, Mindenhatónak, Felsőbb intelligenciának, Jahvenak, Krsnának, Allahnak vagy egyéni szabadságunk szerint bárhogyan.

Senki sem korlátozhat bennünket abban, hogy miként szólítsuk a szeretteinket.

Az abszolút pozitivív szenléletben minden jelenséget az Ő javára fordítunk. Ezáltal pedig mindenki jól jár: a Legfelsőbb, a világ és az ember is.

Leveles Zoltán egyébb írásai:

• Terrorveszély Indiából nézve

• Menekültválság Indiából nézve

• Történetek a spirituális indiai étkezésről

• Dzsaganáth szekerén

• Suszter a kaptafánál, turista a látványosságoknál, kincskeresők Góvinda Dévnél