India Hangja

Több száz ritka, indiai textilcímkéből készült kiállítás nyílt nemrég Mumbaiban. Nemcsak az India és Nagy-Britannia közötti pamut kereskedelem alakulását mutatják, egyúttal rávilágítanak a gyarmatosító gondolkodásmódra. Jobban megérthető az is, miért jelentős a textil szerepe az indiai függetlenségi mozgalomban. 

Nagy-Britannia világhatalmi pozíciója jelentős részben India birtoklásán nyugodott.

Egy pillantást vetve a kiállított anyagra, ismét képet kapunk a gyarmatosítás sajátos módszeréből. Az elfelejtett textilgyári címkék e ritka gyűjteménye visszavisz a múltba, és ebből a nézőpontból is megvilágítja Brit India működését. Ezek az 1800-as évek végén és a korai 1900-as években gyártott textilgyári árujegyek, amelyeket a szövetbálákhoz csatoltak, most fontos történelmi leletek. A színes kőnyomatok grafikai tervezése Angliában történt, de Németországban nyomtatták, majd elszállították a távolabbi piacokra, a gyarmati Indiába.

Az indiai boltokat elárasztották a brit textilipar pamut termékei, de a címkék az indiai flóra és fauna rajzaival, a hindu kultúra és hitvilág képeivel készültek. Komoly tervezés előzte meg, és tekintélyes szakembereket kértek fel a munkára, hogy az indiai fogyasztók számára vonzóbbá tegyék az árut. Olyanoknak adták el, akiknek a kultúrájáról vajmi keveset tudtak, és akikkel a termelőknek semmilyen közvetlen kapcsolatuk nem volt.

_______________________________________

Iratkozz fel YouTube csatornánkra további indiai bölcsességekért

_______________________________________

A védjegyek fejlesztése, a tervezési és nyomtatási technikák tisztán feltárulnak, ezek a litográfiák olyanok, mint a képeskönyvek. Ezek alapján követhetjük, hogyan öltözködtek a nők, mi volt a kedvelt élelmiszer, vagy hol voltak a területi határok – mondta Radhi Parekh, annak a kézműves galériának az igazgatója, ahol megszervezték a kiállítást. A textilgyári címke vizuális emlékeztető Brit India kereskedelmére. A címkék, más néven védjegyek a bálák megkülönböztetésére szolgáltak. Nagy-Britannia ipari központjai, mint Manchester és Glasgow megtermelte a pamutárut, majd elszállították Bombay, Calcutta és Amritsar piacaira. Minden valószínűség szerint a kelméhez a gyapotrostot Indiából importálták. Az olcsó nyersanyagokat Angliába vitték, majd a behozott készruhát drágán eladták, megfosztva a helyi lakosságot a munkától és a nyereségtől.

Amikor Mahátma Gandhi elindította a Swadeshi mozgalmat 1918-ban, a külföldi ruha bojkottjára szólított fel, egyben a hazai khadi pamut előállításának és kereskedelmének támogatására.

Ezzel párhuzamosan az indiai iparosok elindították az első fonó és a szövő üzemeket Bombay-ben és Ahmedabadban. A Swadeshi mozgalom, a nemzeti önellátás gondolata alapján bojkottálta a brit termékeket. A kifejezés két szanszkrit szóból áll össze, jelentése: sva-deshi, a saját országból.

Nem a tömegtermelés, hanem a tömegek termelése a fontos – mondta Gandhi.

A diákok támogatták a bojkottot, de a gyarmati politika keményen fellépett ellenük. Körlevelet adtak ki, súlyos büntetés terhe mellett megtiltották nekik, hogy bármilyen módon kötődjenek a mozgalomhoz. A hatóságok az oktatási intézményeket arra kérték, hogy szigorú megfigyelés alatt tartsák a tanulókat, és jelentsék a gyanúsakat. Mindez hatalmas vihart kavart, és az indiai tulajdonú nyomdák azonnal elítélték a körlevelet. Főleg Bengálban keltett nagy felháborodást. A tanárok is lemondással tiltakoztak. A hatóságok bezárással fenyegették a Calcutta Egyetemet, amely szerintük csupán „szolga-gyártó ház”(!) volt. De a Swadeshi hatalmas folyóként túlcsordult medrében, és elterjedt egész Indiában.

Tiszavirág életűek – ezt a címet adták a rendezők a kiállításnak, hiszen az angol kereskedelem egyszer használatos, eldobható, csupán az áru tartalmára és forgalmazójára utaló védjegyeknek szánta a címkéket. Volt azonban ennek egy érdekes vonása is, amiről a beszállítók nem tudtak. Az eldobásra szánt címkék egy része azért maradt fenn, mert a hindu vallási ikonográfiát használták a képekhez. Az emberek nem hajították a szemétbe, hiszen tisztelték a szentképeket, és a gyűjtők vagy a szertartások kellékeit árusító kereskedők megőrizték, de sok mind a mai napig fellelhető az indiai háztartásokban is. Lehet, hogy régen egy egyszerű ember nem tudta elolvasni a címkére írt szövöde nevét, de mindennap összetett kézzel fejet hajtott az általa nagyra becsült szentkép előtt, tisztelve az örökkévalót, az istenit. A másik földrészen meg a bankjegyek szaporodtak. Vajon melyik kincs lett tiszavirág életű?

Kapcsolódó cikkek

• Az angol korona más gyémántjával ékeskedik

• Az európai kultúra bölcsője

• India kincsei

• India a pozitivitás őshazája

Minden demokratikus államban az állampolgárok alapvető joga a tájékozódás. Az újságírói szakma azonban nemcsak előjogokkal, felelősséggel is jár. Korunkat az információ korának is szokták nevezni, a tájékoztatás azonban, mint minden, visszaélésre is alkalmat ad, ami pedig maga után vonja a jogi szabályozást. Néha egész komoly perek zajlanak emiatt, de tegyük fel a kérdést: A hétköznapi életünkben vajon mennyire válogatunk, működik-e a belső szelekció?

Nemrégiben két médiahírben is olvashattuk ugyanazt az információt. A bulvár természetesen csak azt a részt emelte ki, amin esetleg csámcsogni lehetne. A ruhátlan aszkéta képe csak azoknak okozhat gerjedelmet, akik a biológiakönyv emberi testet bemutató rajzán is röhécselnek. A másik portál egyszerűen tényeket közölt, melyek egy földrésznyi, rendkívül színes és szerteágazó kultúrájú ország valamely ősi tradícióját mutatta be. A böngésző, ha odatévedt, azzal nyugtázta az olvasottakat: Lám, milyen különleges és rendkívüli módjai vannak az önmegvalósításnak! Az emberi törekvések ugyancsak nagyrabecsülést érdemelnek.

„Az újságírónak tiszteletben kell tartania az emberi jogokat. Nem kelthet gyűlöletet, nem szólíthat fel rasszista megkülönböztetésre népek, nemzetek, nemzetiségek ellen. Vallása, felekezeti hovatartozása, neme, testi, szellemi vagy lelki állapota, mássága, életkora, életmódbeli, életviteli különbözősége miatt senkit sem becsmérelhet…” – olvashatjuk az újságírói etikai kódexben.

Mondhatnánk azt is: a közlés etikája. Az utolérhetetlen Hofi Gézára jellemző volt, hogy megnevettetett, és egyben gondolkodásra késztetett. Miután bizonyos tv csatornákról beszélve „tv kanális”-t emleget, ránk kiált. Miért kell? Kinek kell? Ön feltette már ezeket a kérdéseket?

Ady Endre egykori menyasszonya, Dénes Zsófia, József Attila-díjas író, újságíró volt. Részlet Az újságírás etikája című írásából: „Az emberek lebecsülik a sajtó erejét. Az olvasó nem tudja, milyen mélyen nevelő és befolyásoló volt és marad számára a mindennapi olvasmány, a huszonnégyórás híradás és felhígított élettudomány…”

A Fortune magazin ezévi januári száma hatalmas vitát kavart az Egyesült Államokban. A magazin borítóján az Amazon vezérigazgatója, Jeff Bezos villog – mint Visnu, a hindu vallás Istene. A magazin legfrissebb számában az Amazon Indiában való terjeszkedéséről olvashatunk, ez adta az apropót. Bezos célja, hogy „meghódítsa a következő billió dolláros piacot”. A borító tervezője, Nigel Buchanan (akinek ügyfelei között van a The Wall Street Journal, a The New York Times stb.) elvetette a sulykot, s hatalmas felháborodást váltott ki a hindu közösségekből, így a Fortune főszerkesztőjének azonnal bocsánatot kellett kérnie a megsértettektől. Reméljük, lelkiismereti okok is erre késztették, nemcsak a pertől és kártérítéstől való félelem. Érdekes volt a címlapot kommentelők véleménye. A Google egyik szoftver mérnöke tömören megjegyezte: Semmi különös. Közönséges emberek így fejezik ki magukat, ez a kor nyelve.

„Amelyik embernek nincs mit mondania, jobb, ha nem mond semmit."

                                                                                            Konfuciusz 

A szellemi étkezésnek is megvan a maga egészséges formája. Ha nem eszerint teszünk, ha nem válogatunk megfelelő módon, akkor az fizikai és pszichikai betegséghez vezet. Nem csak a látható testünk torzulhat el! A helytelen táplálkozás megbontja a test harmóniáját, de ugyanez igaz a szellemi bevitelre is. Freund Tamás neurobiológus, a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke egy tavalyi rádióműsorban bátran kijelentette, hogy a rengeteg információ frusztrációt, krónikus stresszállapotot, sőt depressziót is okozhat.

A betű hatalma óriási: alantas ösztöneinket is fel tudja piszkálni, ugyanakkor véleményformálásra, további gondolkodásra is késztethet. Sőt még tükröt is tart elénk. Reakcióink alapján felmérhetjük, mennyire fogadjuk el a szemetet, mi mellett állunk ki, hűek vagyunk-e elveinkhez, vagy éppen hol tartunk a tolerancia szép erényének gyakorlásában.

Ez is érdekelheti:

• Az európai kultúra bölcsője

• Menekültválság Indiából nézve

• A telefonfüggőség illúziója

• Obama szerint mennyei blues őrület van Odaát

• Másság és tolerancia Indiából nézve

A kultúrák közötti különbözőségek komoly megpróbáltatást jelentenek. Hányszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy azt mondják nekünk külföldön, hogy ennyi meg annyi hüvelyk vagy pint, és nekünk fogalmunk sincs, hogy mennyi az annyi. Hát még ha az indiaiak lakh és crore pénzösszegekkel támadnak le bennünket. Egyszerűen nem tudunk mit kezdeni a sajátunktól eltérő megfogalmazásoktól. Tegyük hozzá: a miénktől eltérő kulturális szokások legalább annyira idegenül hatnak, mint az inch vagy a lakh. Gondolkodjunk egy kicsit el a kérdésen India bölcsességének segítségével.

Ha az indiai toleranciáról beszélünk, akkor minden bizonnyal Gandhi neve elsőként merül fel. Gandhi valóban kiemelkedő, mondhatnánk szélsőséges példája az elfogadásnak, a gyengébb védelmezésének. Mielőtt azonban belevágnánk a közepébe, járjuk még egy picit körbe a témát, tartsunk egy kis önvizsgálatot.

A miénktől eltérő kultúrával és szokásokkal szembeni, szinte első emberi reakció az idegenkedés. Miért kellene nekünk ilyen vagy olyan kultúra értékeivel foglalkoznunk, amikor a sajátunk is felbecsülhetetlen érték? Miért kell más mértékegységet használni, miért kell másként viselkedni, miért kell másként gondolkodni? 

Az elfogadással kapcsolatban két alapvető hibát követhetünk el. Egyik, ha túl elfogadók, a másik, ha túl beszűkültek vagyunk. Idáig világos. De vajon hol a határ? Mondhatjuk, hogy az elfogadásban vagy éppen a visszautasításban addig mehetünk el, ameddig nem okozunk vele kárt embertársainkban. No de ebben a kár nem okozásban hol a határ? Mi alapján tudhatom, hogy valaminek az elfogadása vagy visszautasítása kárt okoz-e emberekben vagy sem? 

Manapság a másság kérdésével kapcsolatban szinte azonnal az azonos neműekhez vonzódókra gondolunk. Vegyük az ő példájukat. Nem kérdés, hogy joguk van-e a szeretet megélésére. Nem kérdés, hogy joguk van a szeretet párkapcsolatban való megélésére. Ha azonban az örökbefogadási jogukról beszélünk, akkor már sokkal bonyolultabb kérdések merülnek fel. Az örökbefogadási jog kiterjesztésével a meleg párok által örökbefogadott gyermekeknek kárt okozunk-e vagy sem? Kinek a jogait védjük, az örökbefogadóét vagy a gyermekét? Hiszen a gyermeknek is alapvető joga, hogy biológiailag női anyja és biológiailag férfi apja legyen. És akkor jöhet a következő érv, hogy akkor inkább maradjon az intézetben? És mi lesz a meleg párok gyermekekhez való jogaival? Nyilván rengeteget lehetne érvelgetni pro és kontra. Vajon létezhet-e közös nevező, és ha igen, akkor annak mik a szempontjai? 

Nyugati gondolkodásunkra akaratlanuk is nagy hatással van egyfelől az Ayn Rand féle racionális önérdekérvényesítés és a „valósítsd meg önmagad” jellegzetesen értelmezett filozófiája. A másik oldalon pedig a dogmatikus, eltorzult vallások múltja, netán jelene. Alapvetően mindkét oldal eredendően az ember legnagyobb kincseivel, személyes szabadságával, szerető képességével és produktivitásával foglalkozik. Azonban mindkét oldal eltorzult formája erősen visszaélt és visszaél személyes szabadságunkkal. Magyarul, mindkét oldal lóvá tett már bennünket. Éppen ezért a kételkedés, és éppen ezért helyén való a kételkedés. Sem a vak elfogadás, sem az alapértelmezett visszautasítás nem visz bennünket közelebb a közös nevező megtalálásához.

Saját kultúránkhoz való túlzott ragaszkodás volna visszautasítani a PC-t vagy az Mac-et. Akárhogy is más kultúrából érkeznek, mindennapjaink nélkülözhetetlen értékei. Visszatérve Gandhi példájához, ha ma kellene kivívnia India függetlenségét, akkor ő egész biztosan nem használna külföldön gyártott számítógépet. Sőt Googlet és Facebookot sem. Ettől függetlenül tele lenne vele minden lehetséges média. Egy ember, aki nem használ semmilyen külföldi terméket, hogy megvédje saját hazáját! Ennél nagyobb szenzációt nem látott még a média világa! Gondoljunk csak bele! A mi esetünkben mi maradna, ha a mindennapjainkban csak hazai termékeket használhatnánk? Gondolva itt a számítógépre, telefonra, fényképezőgépre, tömegközlekedésre, autóra stb. Vagy mi a helyzet az arab és a római számokkal? Megint csak felmerül a kérdés, hogy hol a befogadás és a visszautasítás határa? A pozitív befogadás ékes példája az európai kultúra kialakulása. Egyrészt így vagy úgy, Európa befogadta annak idején a különféle kultúrákat és népeket. Különben most nem lehetnénk Európában.

Rúpa Gószvámí, középkori indiai filozófus a következőképpen definiálja az elfogadás és a visszautasítás kérdését: Fogadjunk el mindent, ami erősíti lelki felemelkedésünket, és utasítsunk el mindent, ami gyengíti azt.

Gyönyörű definíció. Némi kiegészítés a könnyebb érthetőség kedvéért. Az indiai védánta gondolkodásban a támpont nem relatív, hanem abszolút. Ha emberre, családra, nemzetre szűkítjük az elfogadás és visszautasítás kérdését, akkor parttalan vitába keveredünk. Mindig lesz egy újabb szempont, ami alapján a mi elfogadásunk valakinek az érdekeit vagy szabadságjogait sérti. Természetesen szükség van a kisebb egységek (pl. mikroközösségek, nemzetek, országok) érdekérvényesítésére is, de nem szabad szem elől téveszteni a felsőbb érdekeket sem. Ilyen legfelsőbb közös érdek a Földanya érdeke, és természetesen, ha megadjuk neki a létezés jogát, akkor a Legfelsőbb érdeke is. Ha érdekérvényesítésről beszélünk, akkor egész biztosan minden józan világnézetű ember egyetért azzal, hogy a Földanya érdekeit vegyük alapul. Legyen az illető keresztény, muszlim, hindu, ateista, homoszexuális, művész, tudós vagy bármilyen beállítottságú és foglalkozású józan ember, a Földanya érdekérvényesítésének segítése közös ügy. Azt hiszem, sikerült megtalálnunk a közös nevezőt. A közös nevező helyes alkalmazása pedig megint csak újabb kérdéseket vet fel…

Hasonló cikkek

• Mi köze Indiának szeptember 11-hez?

• Belső béke a világ egyik legmegrázóbb kórházában

• Az európai kultúra bölcsője

• Menekültválság Indiából nézve

• Női Barack Obama, az indiai származású demokrata állatjogokért küzd

Mark Twain Indiát az emberiség bölcsőjének és a történelem anyjának nevezte. Dr. Alok Kumár, a new york-i Oswego Egyetem fizika professzorának A tudomány története a világ kultúráiban című könyve nem ez az első ebben a témában. Korábban is nagy sikert aratott az ősi hindu tudományról szóló munkájával. Dr. Alok Kumár igazán különleges egyéniség, aki elnyerte a német Humboldt Alapítvány és a NASA ösztöndíját, tanári munkájával kancellári nívódíjat, tudományos és alkotó tevékenységével és kutatásaival az Oswego Egyetem elnöki díját. Lássuk hát, szerinte hogyan is alakult a tudomány a világ kultúrájában.

Kellár Márta tollából​

Barangolás a szürkehályog műtéttől az e-mail-ig

Dr. Alok Kumár az európai tudományos „felfedezések” eredetét kutatja. Bebizonyítja, hogy ezek közül sok jóval korábbi civilizációkból származik, Kínából, Perzsiából, Babilóniából vagy Indiából. A társszerző Scott L. Montgomery, a Washington Egyetem professzora. A szerzőpáros számára fontos volt a könyv indirekt mondanivalója is, miszerint a valódi tudományos gondolkodás és a tanulás nem öncélú, évezredek ősi kultúrái szerte a világon arra törekedtek, hogy az embereket közelebb hozzák a Legfelsőbbhöz. Ahogy Einstein is kijelentette annak idején: „A tudomány vallás nélkül sánta, a vallás tudomány nélkül vak.”

Kumár professzor szerint: „Mindezek a kultúrák tudományos és technológiai eszközöket használtak, hogy fokozzák a teremtésről és a Teremtőről szóló tudást.” Ismét Einsteint idézve: „Minden vallás, művészet és tudomány egyazon fának a különböző ágai. Ezeknek a törekvéseknek a célja az emberi élet nemesítése…”

Hosszú az a lista, mely feltünteti, mi mindent köszönhet a tudomány az ősi indiai civilizációnak. Többek között az atomelmélet, a trigonometrikus függvények, a nulla fogalma, a csillagászat, a heliocentrikus világkép, a navigáció, a hajózástan művészete, a plasztikai sebészet, a várostervezés, az első egyetem mind ősi indiai gyökerekre vezethető vissza. Az ájurvéda tudósai részletes anatómiai és sebészeti ismeretekkel rendelkeztek. Az acélgyártás kezdete szintén Indiához fűződik, elsőként alkalmaztak különleges kohászati ​​eljárást. Évszázados néhány esetben évezredes tudományos tényekről van szó, mielőtt azokat újra felfedezték, illetve elfogadták Európában. Az olvasót ugyancsak elgondolkoztatja az ókortól napjainkig tartó adatok meglepő sokasága. Emellett dr. Kumár a hindu gyakorlatot, a jógát, ájurvédát és a vegetariánizmust a modern problémák megoldási lehetőségeként is tárgyalja.

Olvashatunk arról is, hogy India fölénye a tudomány és a technológia terén az ókorban elismert volt, és a tudósok nagy távolságokat utaztak, hogy tanuljanak a hindu mesterektől és guruktól. Napjainkban a nemzetközi tudományos közösség jelentése szerint Indiának van a harmadik legnagyobb tudósközössége a világon. Amerikai felmérés pedig azt igazolja, hogy indiaiak alkotják a legnagyobb kisebbséget a tudósok közösségében az USA-ban. Tehát a múlt eredményei folytatódnak. Erről ritkán olvashatunk, mint ahogy azt is kevesen tudják, hogy például a naponta használt elektromos levelezésünket az indiai Siva Ayyadurai álmodta meg először.

Néhány vélemény Az ősi hindu tudomány c. könyvről

Dr. Ronald A. Brown, nyugállományú fizika professzor:

 „Tagadhatatlan és igazolt Kumár dokumentációjának ténybeli pontossága. A könyv hiánypótló szerepet tölt be a tudomány történetében. Egy részletesebb és teljesebb képet kapunk a tudomány és a matematika legkorábbi kezdeteiről, amely megelőzte az ókori görögöket is.”

Maria Wirth, német indológus:

„A legtöbb nyugati számára az ókori világ Görögországgal zárul. Kíváncsi vagyok, vajon az ősi India hatalmas kultúrájának figyelmen kívül hagyása szándékos vagy csak tudatlanságból ered-e. (…) a brit oktatási rendszer sikeresen ábrázolta az ősi hagyományt méltatlanul. Itt az ideje, hogy az igazság kiderüljön.”

John Kares Smith, a kommunikációs tanulmányok professzora, New York: 

„Újra találkoznia kell Keletnek és Nyugatnak. Dr. Alok Kumár teljesíti ezt. Közülünk hányan is bólintottak vagy hajtottak térdet a görögök és a 18. századi felvilágosodás előtt, így hozva létre és táplálva a tudományt. E könyv annak van szentelve, amit kihagytak. ... a védikus kultúra, az ősi hindu tudás jelentősen hozzájárulhat a tudományokhoz. Van egy csodálatos fejezet a jógáról is. A könyv a szintézis remekműve, az, ami hosszú ideje hiányzott, de sajnos mindeddig nagyon elhanyagolt volt.”

Scott L. Montgomery, tudománytörténész, Washington Egyetem:

„Az ókori India szerteágazó tudománya rendkívül gazdag, és olyan téma, amit túl gyakran figyelmen kívül hagynak, pedig egy központi helyet érdemel a történelem modern kutatásakor. Ezt a szerepet tölti be Alok Kumár kiváló munkája, mely hatalmas szolgáltatás a tudományos és oktatási közösségek számára. Megalapozott, széleskörű kutatás, mégis könnyen követhető gondolatiság jellemzi.”

Kapcsolódó cikkek:

• Csillagok háborúja – ókori hajógyár 

• Védőoltás és sebészet évezredekkel ezelőtt

Megszoktam már, hogy ha az indiai sajtóban megjelenik Magyarország, vagy valamelyik magyar politikus neve, akkor valószínűsíthetően nagy balhé van otthon. A korábbi indiai magyar vonatkozású sajtóhírek, hogy magyar politikus Indiába látogat, tévészékház ostrom, táncoló miniszterelnök, és hasonló hírek azonban nem maradnak meg különösebben az indiai köztudatban. Nem úgy, mint a menekültválság. Ha kiderül rólam magyar származásom, akkor az egyöntetű reagálás valami ilyesmi: „Hungary problem…” Vizsgáljuk hát meg ezt az egész menekültválságot az indiai bölcsek szemszögéből, a belső béke szemüvegén keresztül.

Az érmének mindig két oldala van. A menekültkérdés futótűzként terjedő hírnevet ad kicsiny országunknak. Korábban mindig el kellett gondolkodnom, hogy mit is válaszoljak, amikor szülőhazám felől érdeklődnek. Igyekszem mindig a kérdező tekintete alapján válaszolni. Egy himalájai jógi 5000 méter magasan nem biztos, hogy elboldogul a „Hungary”-val. Indiában aztán mindenre gondolni kell. Mi van, ha több mint ezer éve meditál a magasban? Akkor még nem is létezett Magyarország. Legalábbis nem a Kárpát-medencében. Csak merem remélni, hogy nem menekültként érkeztünk valahonnan Ázsiából. Végül is ki tudná hitelesem megállapítani, hogy miért is hagytuk el eredeti hazánkat? Csak úgy kirándulgattak őseink, és volt egy üres zug, a mesébe illő Kárpát-medence, ami nagyon megtetszett nekik? Csak egy kis avart kellett elsöprögetni és már lehetett is letelepedni. Milyen könnyű is lehetett azokban az időkben!

Visszatérve a gondolatmenethez, hogy miket válaszolok a szülőhazám iránt érdeklődőknek, elmesélek egy-két megtörtént esetet. Intuícióm alapján néha azt mondom, hogy Europe, néha Hungary, de van, amikor egyszerűen csak Vrindávant mondok. Végül is vrindávani kolostorunk címe az indiai bejegyzett lakcímem. Nagyon izgalmas beszélgetések alakulnak ki kis hazánk kapcsán. Van, amikor visszakérdeznek: Bukarest? Mások pedig simán rávágják, hogy Budapest. Aztán olyan is van, hogy visszakérdenek, hogy India melyik államában van az a Europe? Aztán, amikor mondom, hogy Indián kívül, külföldön, akkor meg visszakérdeznek, hogy Nepálban? Nem, mondom, Amerika. Na, azt már tudják. Olyan is előfordult többször, hogy a Hungary-re elkezdik sorolni az örökzöld neveket: Puszkasz, Hídegkuthi. Innen tudhatjuk, hogy az Aranycsapatból ki kapott legnagyobb nemzetközi hírnevet. No, de nem élhetünk az aranycsapat árnyékában. Szép volt, jó volt, büszkék vagyunk rá, de azóta elmúlt jó néhány évtized. India mai embere, már egyre ritkábban mondogatja, hogy „Hungary football very good” , hanem egyöntetűen vágja rá: „Hungary problem”.

Valóban problem. A régi-régi indiai bölcsek először mindig a problémák okait igyekeznek megkeresni. Az alapprobléma a szenvedés, melyet mindenki el szeretne kerülni, miközben akarva, vagy akaratlanul másoknak szenvedéseket okoz. A menetültek ügyében is ez áll a háttérben. A menekültek saját maguk és szeretteik szenvedésén szeretnének enyhíteni azáltal, hogy általuk biztonságosabbnak vélt helyre menekülnek, ahol nem lőnek rájuk és a megélhetésük is megoldható. A befogadó, és/vagy nem befogadó országok saját jövőbeni szenvedésüket szeretnék megakadályozni, azt tartva szem előtt, hogy a hirtelen nagyszámú, más kultúrát képviselő tömeg beláthatatlan következményekkel jár mindkét fél részére. A harmadik fél pedig a menekültek szenvedésén szeretne enyhíteni. Emberi, manapság már szinte isteni alaptulajdonság mások szenvedésének enyhítéséért fáradozni.

Mindenkinek van igaza. A menekülteknek igaza van abban, hogy joguk van a boldog élethez. A menekülteket nem befogadó országoknak igaza van abban, hogy a hirtelen menekültáradatnak beláthatatlan következményei lehetnek. A menekültek szenvedésének enyhítéséért fáradozóknak is igaza van.

Feltételezzük, hogy egyik fél indíttatása mögött sincs hátsó, önös szándék. Ilyen hátsó szándék lehet mások szenvedéséből hasznot húzni. Lehet, hogy valaki saját politikai karrierjének építése végett kardoskodik a menekültek ellen, vagy mellett. Az is lehet, hogy valaki a menekültek megsegítésére érkező pénzalapból nyerészkedik. Az is lehet, hogy a távoli országokból érkezők mindig is dobbantani szerettek volna, és most meglovagolva a politikai helyzetet eljuthatnak végre álmaik Európájába. Most azonban mégis feltételezzük, hogy mindhárom fél önös érdektől mentesen teljesen tiszta szándékú. Ebben az esetben mi volna a megoldás? Hogyan juthat közös nevezőre a három fél?

Keressük meg a választ! Amit eddig tudunk: mindenki el szeretné kerülni a szenvedést. A karma ok-okozati törvényszerűsége szerint a szenvedés oka a szenvedő alany által korábban másoknak okozott szenvedés. Helytelen következtetés volna itt megállni. Az igaz, hogy senki sem szenved ártatlanul, de mások szenvedése a jóérzésű emberben szívből jövő könyörületet és empátiát, nem pedig rideg filozófiai magyarázatot és visszautasítást szül. Egy védikus aforizma szerint minden élőlénynek joga van a boldogsághoz. A mai társadalmak leginkább más oldalról közelítik meg ezt a kérdést. Legfontosabbnak az anyagi jólétet tekintik. Ha pénz van, akkor minden van. Korábban még inkább az állt, hogy ha egészség van, akkor minden van. Tény, hogy alapvető emberi jog az élelem, a víz, a levegő, az alvás, s ezekhez valamennyi pénz szükséges. Ezért kerül az alapvető emberi jogok listájára a munka is, mely egyben alapvető emberi kötelesség is. Az alapvető jogok és kötelesség gyakorlása pedig legyen a legkevésbé mások számára káros. Milyen munka az, mellyel mások vagy magunk egészségét tönkretesszük? A himalájai jógi még táplálkozásában sem tudná elképzelni a másoknak való szenvedés okozását. Éppen ezért nem fogyaszt olyan táplálékot, mely állatok leöléséből származik.

Valahol itt áll meg, ha egyáltalán eljut idáig a mai világ. Azt hiszem, nem vagyok túlzottan pesszimista, ha azt gondolom, hogy sajnos nem jut el idáig a mai gondolkodás. Ugyanis a világot áthatja az „én és enyém” tudat. Mi alapján gondolunk valamit a sajátunknak? Az alapján, hogy pénzért megvásároljuk. Vagy az alapján, hogy megszüljük, feleségül vesszük, munkaerőként alkalmazzuk. Van, aki az alapján vél dolgokat a sajátjának, hogy ellopja. Álljunk meg egy pillanatra a birtoklásnál.

Ott ragyog az égen az éjszakánként világosságot adó Hold. Kié az a Hold? Az embereké? Valamelyik országé? A Földé? Az élet sokkal értékesebb annál, mintsem hogy a birtoklás illúziójába kerülve tulajdonjogot formáljunk dolgok felett. Milyen nevetséges azon vitázni, hogy majd a Hold kinek a tulajdona lesz, melyik ország hogyan veti majd ott meg a lábát és hogyan csinál majd a Holdból pénzt.

Itt van a menekültválság problémája elásva. Ugyanez történik a Földdel is. A Föld nem a miénk. Így nem is oszthatjuk azokat országokra. Megtiszteltetés, hogy a Föld vendégei lehetünk, és itt élhetünk egy ideig. Ráadásul teljesen ingyen. A Föld nem kér érte pénzt. Mi pedig mindenért pénzt kérünk. Az albérlő továbbértékesíti az ingyen megkapott ingatlanokat és ingóságokat. Ne éljünk vissza a Föld vendégszeretetével. Nekünk rossz, ha tulajdonosnak véljük magunkat, és albérlőként tulajdonosi jogokat gyakorlunk. A bitorlást nem csak az ember alkotta jog tartja tiszteletlenségnek és büntetendőnek, de a Földet átható ok-okozati törvény is előbb-utóbb visszaüt. Például háború vagy menekültválság formájában.

A menekültválságot ez a fajta birtoklásvágy okozza. Én országom, te országod. Én vallásom, te vallásod. Én kultúrám, te kultúrád. Nem szabad félreértelmezni e sorokat. Az indiai bölcsek nem azt mondják, hogy nincs szükség országokra, vallásokra és kultúrákra. Igen is szükség van rájuk. Meg kell azonban érteni, hogy legvégső identitásunkat nem szabad szem elől téveszteni. A családi, baráti, városi, nemzeti, vallási identitás mind pozitív és szükséges. Mi volna legfontosabb az ember életében, ha nem az anyanyelve, a vallása, a küldetése? Nagyon helyes, hogy minden ember a legszebbnek éli meg saját anyanyelvét, kultúráját, vallását. Legszebbnek, de nem legjobbnak, s nem is egyetlen igaznak. A himalájai bölcsek szerint azonban ennél is tovább kell lépnünk. Mondhatjuk, hogy van olyan identitásunk is, hogy Föld lakója. Ez már valóban magas szint. A bölcsek még ennél is magasabb tudatsíkon szeretnének bennünket látni. A lelki identitás szintjén. Amikor nem csak az embert, de minden élőlényt egyenlőnek látunk. Egyik élőlényt sem szeretnénk ember okozta szenvedéstől lesújtva látni. Még a Földanyát sem. A Bhagavad-gítá, a „hindu biblia” egyik utolsó verse arra int bennünket, hogy emelkedjünk a vallások fölé. Ezt nyugati gondolkodással nem könnyű értelmezni. Nyugaton a vallás egyenlő a spiritualitással. Az indiai bölcsek szerint a vallások a lelki tudatszintre emelő különböző ösvények. Amennyiben helyesen gyakoroljuk. A vallás olyan, mint egy óceán felé tartó folyó. Az óceán a tiszta, lelki tudatszint, a folyó pedig a vallásgyakorlás. A helyes gyakorlásban folyónk vize eljut az óceánig. Az óceánba érve azonban a folyó elveszíti jelentőségét. A folyón hajózva tisztában kell lennünk az úti céllal. A cél nem a folyó, hanem a minden folyót befogadó óceán.

Összegzés

India bölcseinek tanítása szerint szenvedéseink oka a testi önazonosítás és a birtoklásvágy. A menekültválság a hamis önazonosítás és a birtoklásvágy eredménye.

Kiút

Amikor egy gombolyag teljesen összekuszálódik, szinte lehetetlen azt kibogozni. Anyagi megoldással szenvedést végérvényesen nem lehet megszüntetni. Nem lehet valódi megoldás a menekülés, nem lehet kiút a menekültek befogadása, és nem lehet kiút a menekültek kiutasítása sem. Minden hozzáadott anyagi megoldásra való próbálkozás tovább bonyolítja a gombolyag csomóit. A valódi megoldás a lelki tudatsíkra való felemelkedés. Való igaz, nem a Himalája barlangjaiban élünk, de lelki hozzáállásunk és szeretetünk nem függ földrajzi környezettől. Lelki tudatsíkra emelkedve képesek leszünk meglátni mindig mindenben az abszolút harmóniát. Hogyan volna lehetséges a világbéke  belső béke nélkül?

Leveles Zoltán írása

Leveles Zoltán korábbi írásai

• Dzsaganáth szekerén

• ​Kiteregetem a szennyesemet

• Miért lop az Isten?

• Történetek a spirituális indiai étkezésről

• Hogyan főzzünk vízforralóval mennyei ételeket néhány perc alatt?

Egy gyönyörű hetet töltöttem a remunai Khira Chora Gopináth templomban és annak kolostorában. Mindkét helyen nagyon jól éreztem magam. Emlékezetes marad, amilyen kedvességgel viseltettek irántam, amilyen finomakat kaptam enni. Nem mintha az evés volna a legfontosabb, de a szívhez vezető út mégiscsak a gyomron keresztül vezet. Nálam egész biztosan. Aztán, hogy milyen körítések közepette jut hozzá az ember az ételhez, az megint egy érdekes kérdés. Másként az egyházat jelentő templomban és másként az egyszerűséget magában hordozó kolostorban. Halld hát történetem arról, hogy miként ettem a templomban, és miként a kolostorban.

Szembetűnő a különbség az egyházi és a kolostori élet között. Egy indiai guru egyszer feltette a kérdést, hogy ha választhatnál a pápa és Szent Ferenc között, akkor melyiket választanád? A választ őrizze meg magának az olvasó. Egyik a rítusok és a szabályok világa, a másik a spontán szeretet és a megbocsájtás világa. Kinek, mire van szüksége. Nincs ez másként Indiában sem.

A templomba érkezésem első napján mindjárt tisztáztuk a legfontosabbakat. Az imádatok és az ebéd időpontjait és helyszíneit. Ebéd 13:30-kor egy „belépni tilos” feliratú teremben. Meg is érkeztem a megbeszélt időpontban a Khira Chora templom főoltára mögötti helyszínre. Nagy volt a nyüzsgés. Az oltár oldalsó ajtóján be lehetett látni közvetlenül az oltár előtti térre. Ott sorakoztak a megszentelésre váró ételek: a pici agyagcsuporokba szervírozott hírhedt édesség, valamint maga az ebéd is. Az ebéd mindennap ugyan az volt. Egy óriási adag rizs, mellé káposztás burgonya kurkumásan, és egy sárgás-zöldes színű zöldségköret. Sorban érkeztek az emberek az ebédre. Egy nagy alumínium tálban voltak egymásra pakolva a levéltányérokra kiporciózott adagok. Aztán mindenkinek a kezébe gyűrtek egy tányérral. Minden alkalommal én voltam az utolsó. Ez nagyon jól eső érzés egyébként, amikor nem kell udvariaskodni. Tudod a helyed. Te vagy az messzi Földről érkezett idegen, akiről nem is tudni pontosan, hogy kicsoda. 

A papok már vígan lakmároztak. Mivel mutatták az irányt, hogy merre menjek a kezemben kuporgatott ebéddel, majdnem közéjük ültem. Szerencsére ez nem következett be, mert egy hatalmas, amolyan kutyáknak szóló kiáltással jelezték, hogy tovább kell mennem. Az volt az én helyem. A templom mögötti tér, a többi egyszerű ember, valamint kutyák és kecskék között. 

Tulajdonképpen kivetett magából az egyház. Azokba a szabályokba nem fértem bele. Viszont ahova kikerültem, az maga az élet. A kutyák és a kecskék hosszasan szemeztek az ott étkezők tányérjaival. Aztán, az ebéd vége felé egy-egy kutyus is kapott a finom falatokból. Meg kell mondanom, az indiai kutyáknak finom falat a natúr rizs is. Pláne ha az Khira Chora rizse. Vajon kik lehetnek ezek a szerencsés kutyák, akik Khira Chora Gopináth megszentelt ételét fogyaszthatják? És hogyan lehetek ilyen szerencsés, hogy ezek a csodálatos emberek, és szerencsés kutyák társaságában fogyaszthatom el a mennyei megszentelt ételt? Mindenféle él nélkül mondom, hogy nagyon jól esett ez nekem így, ahogyan történt.

Másnap reggel ellátogattam az egyik közeli egészen pici kolostorba, mely az édesrizsről híres Mádhavendra Puri szamádhijánál, vagyis síremlékhelyénél található. Reggel fél nyolc volt. Egy idős szerezetes nyitott ajtót. Mint kiderült, ő volt a hely egyetlen lakója. Rövid beszédbe elegyedtünk. Elmesélte, hogy mestere kérésére 42 éve végez ott szolgálatot és most 79 éves. Egyedül gondozza a híres szent szamádhiját. Kérdezte, hogy mi járatban vagyok, most maradok-e még, vagy csak beugrottam? Mondtam, hogy maradnék egy órácskát meditálni. Elmosolyodott és félrevonult az egyik helyiségbe.

Körbejártam többször is a szamádhit. Elérzékenyülten hódolatom ajánlottam, áldásért esedeztem. Mádhavendra Puri életének főbb mozzanatai jártak a fejemben, ahogyan rátalált a góvardhani Gópálra, ahogyan elcsente neki Gópináth a finom édesrizst, s ahogyan a halálos ágyán fekve egyik tanítványával, Rámacsandra Purival nézeteltérésbe keveredett. Éppen itt, ezen a helyen.

S ahogyan tűnődve meditálok, közben edénycsörgéseket hallok. Aztán pedig olajsercegést. Nem sokkal azután előkerült a hely szerzetese, egyben papja és gondnoka egy óriási tál pakórával, a finom rántott zöldségekkel és néhány ropogós lepénnyel, a papadammal. Amikor megláttam, hogy viszi az oltár elé megszentelni, lassan eloldalogni készülődtem, hiszen nem akartam zavarni a reggeli közben.

Mosolyogva leintett. Elővett egy söprűt, amivel egy kisebb helyet megtisztított. Odaültetett. Két levéltányért tett elém. Meghozta a nagy tálat az oltár elől. Gondosan kettéosztotta. Arra is ügyelt, hogy ugyanannyi jusson mindenből, mert hogy volt rántott krumpli és rántott padlizsán is. Aztán mellém ült, és intett, hogy falatozhatunk. Mondanom sem kell, hogy életem legfinomabb pakoráit fogyasztottam. Csak egy kicsit nehezen csúszott. Mintha valami szorította volna a torkom.

Leveles Zoltán indiai útinaplója

Kapcsolódó cikkek:

Miért lop az Isten?

Kiteregetem a szennyesemet

Dzsaganáth szekerén

Két dolgot nagyon szeretek az Indiába utazásban. Egyik, hogy a kiutazás időpontja, mint egy vészhatáridő lebeg a szemem előtt, ezért az indulás előtti napok életem leghatékonyabb napjai. Nem sokat alszom az utolsó napokon, aminek eredményeképpen szépen fogynak az iratok az íróasztalomról. Másik dolog, amit nagyon szeretek, az a megérkezés. Újabb esélyként élem meg a rám váró indiai napokat. Persze van egy harmadik dolog is, amit szeretek, mégpedig maga az Indiában tartózkodást…

Nagyjából egy hónap kell a teljes akklimatizálódáshoz. Az átállás nem csak a néhány órányi időeltolódásra vonatkozik. Kell valamennyi idő, míg az ember valóban ott hagyja egyik életét, s a másikban teljes lényével elmerül. Megvannak a teljes átállásra utaló jelek. Már nem hallja meg a dudát, nem veszi észre, azaz hogy nem észrevételezi, ha egy mellette elszáguldó jármű beteríti egy pocsolyával. Képes a forgalommal eggyé válni, nincsenek „jobbról vagy balról kerüljek” típusú toporgások, nincs túlzott udvariaskodás, se modorosság. Az ember már nem fülig száj a pálmafák, a Gangesz, a Himalája vagy a zúgó tenger láttán. S nem tűnik neki fel, hogy nem mosógépben mos, sőt inkább azon rökönyödik meg, hogy észre sem veszi, hogy reggeli szertartásai között szerepel a földön görnyedve történő mosás.

Éppen erről szeretnék most írni. Az Indiába utazásra való felkészülés egyik végső játszmája az utolsó nagymosás. Az ember begyömöszöli minden szennyesét a mosógépbe. Beindítás előtt még egy kört futok, mert tutira elfekszik valahol még fél pár zokni, vagy bármi. Azt is kisakkozom, hogy mi marad rajtam, az indulás előtti utolsó órákra. A dolog lényege, hogy ne hagyjak magam mögött szennyest. Inkább viszem magammal és majd odakinn kimosom. A mosógépbe gyömöszöléskor belém villan egyfajta nosztalgikus vészvillogóként, hogy na, pajtás, vége a szép életnek! Most aztán dörzsölheted a ruháid! Földön görnyedve, néha ujjaid is kisebesíted. Nesze neked, ha annyira utazni akarsz!

Aztán most itt vagyok. Éppen kiteregettem a ruháim. Két hónapnál tartok. Dereng valami bennem, hogy kényeskedő elmém miket suttogott a fülembe. Erősen gondolkodnom kell. Próbálom megfejteni, hogy mi is olyan nehéz ebben a mindennapi mosásban. Fantasztikus érzés, hogy felöntöd a ruháidat vízzel, kis mosószerrel, majd fél óra múlva kimosod. Azonnali eredmény. Nincs mellébeszélés. Kimosod, és tiszta. Mi is az a késztetés, ami otthon elfeledteti velem ezt a felemelő érzést, hogy kézzel moshatom a ruháimat? Időhiány? De hiszen alig néhány perc munka az egész! Mintha előző életemből beugrana egy emlékfoszlány. Arra se szokott időm lenni, hogy a mosógépbe tegyem a ruháim. Bár otthon hetente mosok, azaz hogy a mosógép, mindig azon kapom magam, hogy a természet óriási csapásaként élem meg, amikor már megint a gépbe kell gyömöszölnöm a szennyesemet. Azok pedig alig akarnak beférni. És akkor megcsörren a telefon, vagy csönget a postás. Nagy nehezen elindítom a gépet. Jönnek hozzám, aztán dolgozom egy kicsit. Hirtelen el kell menni, a mosott ruha a gépben marad. Már odáig jutottam, hogy telefonomat időzíteni kellett, különben rendszeresen a gépben maradt a kimosott ruha.

Egyszerűen be kell vallanom, nem értem. Erőltetem a gondolkodásomat, de nem értem, hogy mi az, amitől otthon ennyire nem érek rá. Hogy lehet úgy élni? Gyanítom: sehogy. Bárcsak emlékeznék mindig erre a gyönyörre, amikor pálmafák között van időm kimosni a szennyesemet. És hogy ezt ráadásul meditációnak, nem pedig ilyen-olyan fontos életem zavaró tényezőjeként élem meg. Persze, hogy meditáció. Testem az önmegvalósításom eszköze. Miért ne szeretném meditációs kellékeimet? Szeretem a Bhagavad-gítámat. A tartalmát is, a lapokat is. Szeretem az dzsapa malám, az mantraláncom. Szeretem a tarisznyáját is. Szeretem az önmagam felé vezető ösvényt, melyet testem nélkül nem járhatok meg. Szeretem a testem is, mint minden más meditációs kellékemet. Azt a mindenit! Ez volt lelki ösvényre lépésem előtt is az állapotom is. Szerettem a testem. Akkor hát visszaértem az elejére?

Az indiai Intex Technologies szerint ők gyártják a világ legolcsóbb okostelefonjait. Ugyanakkor egyre többet olvashatunk olyan riasztó statisztikákat, melyek a telefonfüggőségről szólnak. Ez alól India sem kivétel. Ez a szenvedély súlyos pszichés betegségbe fordulhat, ezért szükség van a konkrét beavatkozásra, mondják a szakértők. Nyugaton már „digitális bennszülöttek”-ről beszélnek, és az is előfordul, hogy maga az elektronikai termékeket forgalmazó cég teszi fel a kérdést: Teszteld magad! Mennyire vagy telefonfüggő?

Becslések szerint India lakosságából mintegy 243 millió a serdülő korosztály tagja. Ez óriási célpontja az internet szolgáltatóknak. Annak ellenére, hogy a szélessávú internet egyenetlenül oszlik meg Indiában, az okostelefonok és egyéb kézi elektronikus eszközök használata szinte az élet minden területére berobbant, behatárolta, rossz esetben felborította a korábbi viselkedési mintákat. Persze a mai versengő világban a technológiai termékek tilalma vagy korlátozása nem működik. Az iskolák többsége manapság a házi feladatot is az internethasználattal kapcsolatos kutatásokra építi.

A felnőtt egészségügyi problémák, mint a gyenge látás, a krónikus fejfájás, kialvatlanság és a gerincbántalmak egyre gyakoribbá válnak a fiatalok körében. Még nagyobb gond, hogy elveszítik a szociális készségeket, a külvilággal való kapcsolatteremtés pozitív képességét. A kütyük másik nagy veszélyforrása az agresszív játékok tömege. A fiatalok észre sem veszik, hogy gyilkolással, robbantással töltenek el órákat, és ez tagadhatatlanul kihat a mindennapi életükre is. Az vagy, azzá válsz, amire a legtöbbet gondolsz, ez az örök igazság ebben az esetben is érvényes.

Dr. G. Gopalakrishnan, vezető pszichiáter, a dél-indiai Sovmanasya (szanszkrit szó, jelentése: az elme harmóniája) Kórház és Pszichiátriai Intézet alapítója évek óta szembesül a problémával. Így fogalmazta meg aggodalmát:
Nagyon nehéz ellenőrizni a függőséget. A szülők vásárolnak gyerekeiknek egy szerkentyűt, ami hat hónap után már elavult lesz, és akkor már újra vágynak. Sajnos még az is előfordul, hogy a fiatal öngyilkossággal fenyegetőzik, sőt meg is próbálja, ha szülei nem teljesítik kérését. A professzor szerint egy kényszeres vágy hajtja a fiatalokat, hogy történjen valami. Azonnali eredményt várnak a nettől, és ez riasztó jele annak, hogy nem akarnak felnőni, mert tudják, hogy nehéz megdolgozni a célokért vagy elérni valamit. Dr. Gopalakrishnan természetesen elismeri, hogy az internet nagyon hasznos is lehet, de csak vékony választóvonal van a használat és a visszaélés között.

A szintén indiai származású dr. Vini Gautam Khurana, aki egyike a világ legjobb idegsebészeinek, évek óta próbálja felhívni a figyelmet, hogy a tartós mobiltelefon-használat nagyobb veszélyt jelent az emberi egészségre, mint a dohányzás és az azbeszt együtt, mert megnöveli az agytumor kialakulásának esélyét. A biztonsági előírások már rég elavultak, hiszen nem ilyen tartós napi használat volt a vizsgálatok alapja. A professzor Ausztráliában él, de indiai gyökereit ápolva jótékonysági műtéteket végez és tanít is Bangalore-ban.

 
Amiről ritkán beszélünk még, az maga a gyártás, legfeljebb a technikai része érdekel minket. Elgondolkodtató, hogy csak használunk dolgokat, de bele sem gondolunk, hogyan kerül hozzánk. Csak egy példa: Az iPhone-ok rendkívül elterjedtek Kínában is. A világ legnagyobb elektronikai gyártója, a kínai Foxcon nemcsak országa igényeit elégíti ki, hatalmas export tevékenységet is folytat. Nemrégiben mintegy 150 munkás fenyegetőzött azzal, hogy felmegy a gyár tetejére, és leugrik, öngyilkosságával tiltakozik az embertelen munkakörülmények miatt…
 
A jelenlegi átlag életstílust ismerve elég meglepő, hogy egy angol vizsgálat szerint az emberek inkább az alkoholról (70%), a csokiról (63%) és a szexről (33%) mondanának le egy hétre, de nem a mobiltelefonról. A megrögzött telefonfüggők szorongani kezdenek, ha olyan helyre érnek, ahol nincs térerő, vagy valamilyen ok miatt néhány napig nélkülözni kell készülékeiket. A betegségnek már neve is van: nomophobia (no-mobile-phobia). A felmérések szerint a telefontulajdonosok több mint a felét érinti. Németországban már olyan ötlet is felvetődött, hogy gyorséttermekben eldobható USB-billentyűzeteket kellene adni a menükhöz, hogy evés közben se kelljen senkinek elszakadni a nettől, és az érintőképernyő se legyen tele zsíros újlenyomattal. 
 
Az indiai bölcsek azt mondanák, hogy ugyancsak belegabalyodtunk egy láthatatlan hálóba, de ez nem a világháló, ezt saját magunk szőttük, melyet májá, azaz illúzió hálójának neveznek. Igazi, lelki önvalónk a tudásra vágyik, ezért mindig új információt keresünk, nem akarunk semmiről sem lemaradni. A gyors információszerzés lehetőségét jól kiszolgálja a zsebünkben hordott kis varázsdoboz, csak az a kérdés: a rabszolgái leszünk-e, vagy segédeszközként kezeljük a valódi tudás elérése érdekében.  

Balzac a  Seraphita című regényében költői módon fogalmazza meg az egyik legfontosabb filozófiai gondolatot, a lélekvándorlás fogalmát.
 

Balzacról minden tankönyv először azt jegyzi meg, hogy ő a francia realista regény legnagyobb alakja. Pedig magánélete inkább szürreális keretek közt folyt, a végletek között mozgott. Szülei nevelőintézetbe, majd egy szerzetesrend internátusába adták, azután jogot tanult. Később nagy lendülettel belekezdett egy-egy vállalkozásba, s ugyanolyan lendülettel bele is bukott, legyen az nyomda, fakereskedés, bányászat stb. A hírnév hamar rátalál, napi 16 órát dolgozik, elképesztő munkatempóját adósságai is fokozzák. Szereplőinek legfőbb mozgatórugója a vagyon, így rendkívül hiteles képet fest az egyre elmagányosodó, a pénz rabságában vergődő emberről.

 
Seraphita című regényének méltán híres soraival emlékezünk rá.
 
„Ki tudja, hányszor ölt hús-vér formát a mennyek örököse, mielőtt megérti a Lelki Világ értékeit? Egy egész élet jámborsága és erényessége kell ahhoz, hogy az előző élet bűneit jóvátegye az ember. A bensőnkben lassanként kibontakozó erény képezi azt a láthatatlan kapcsot, ami összefűzi létezéseinket – azokat az életeket, amikre csak a lélek emlékezhet, hiszen az anyag nem emlékezhet lelki élményére. Az emberi géniusz forrásának titka a múltnak a jelenig tartó, végeérhetetlen folytonossága.”

Több díjat is elnyert Meghna Gupta rövidfilmje, mely egy különös indiai üzembe vezeti a nézőt. Egy olyan használtruha üzembe, ahol a tonnaszám érkező használtruhát újra feldolgozzák. Hallhatjuk az indiai nők véleményét a nyugati öltözködéssel kapcsolatban, de leginkább az a szívből fakadó kacagás gondolkoztatja el a nézőt, mely végigkíséri ezt a nem egészen negyedórát. Dokumentumfilm vagy környezetvédelmi propaganda, szatíra, esetleg filozófiai mű? Nos, mindez igaz rá. Mint ahogyan az is, hogy mélyen elgondolkodtat.

A film címe Unravel (Kibogoz). A szó ugyanakkor azt is jelenti: szálakra bontani, s pontosan ez történik azzal a mérhetetlen használt ruhamennyiséggel, melyet nyugatról Indiába szállítanak, és ott újrahasznosítják. Évente 100 ezer tonna használt ruha érkezik az észak-indiai Panipatba, mely egy álmos kisváros Észak-Indiában, és az egyetlen hely a világon, ahonnét fonalat kapunk vissza. A szétbontott és színek szerint szétválogatott textíliákból pokrócokat is szőnek, melyeket nyugaton értékesítenek.

Meghna Gupta humorral és együttérzéssel fűszerezett dokumentumfilmje számos nemzetközi díjat nyert, többek között első a tokiói Short Shorts Filmfesztiválon, a Mentsd meg a Földet! versenyen, J-WAVE díjat kapott a legjobb rövidfilm kategóriában és közönségdíjas is.

A nyugaton levetett ruhák hatalmas bálákban hajókon érkeznek Indiába. A képzelet és a pletykák különféle válaszokat gyártanak arra a kérdésre: Vajon miért dobják el a Föld egyik felén ezt a rengeteg ruhaneműt, melynek nagy része alig használt, teljesen újszerű. Sokan úgy gondolják, nincs elég víz nyugaton, nem tudják kimosni és kiteregetni a ruhákat , vagy ugyanolyan drága, mint a ruha, teszi hozzá egy szép fiatal lány, ezért csak néhányszor veszik fel, majd eldobják.

–  Nem tudom elképzelni, mi másért áradna ide – és újra csak kacagnak a nők.

Fogalmam sincs, mért csinálják – mosolyog egy asszony.

– Tetszenek a külföldi hölgyek, igazán jól néznek ki – mondja minden irigység nélkül egy másik fiatal lány, miközben válogatja a ruhákat. Ahogy nevet látszik gyönyörű fogsora, mely beillene egy fogpaszta reklámba.

­

Ezek mind újnak tűnnek –, mondja, miközben nevetve felpróbál egy fehér, bokáig érő szép használtruhát. Nagyon jó a hangulat, semmiféle irigység nem érződik, bár van, aki megjegyzi:

– Mindig szerettem volna tudni, hogy valójában mit szeretnek a nyugati emberek. Valaki megjegyzi, hogy a Discovery Channelen már megnézte.

– Mindenféle fura darabot kapunk, olyat is, amit soha nem láttam azelőtt.

– Nem értem, hogyan veszik fel ezeket, nevetésre ösztönöz némelyik.

– Akkora nadrágot is látni, hogy négyen beleférnek… Mit ehetnek, hogy ilyen kövérek? – alig tudja végigmondani, úgy hahotázik.

– Néha találunk egész kedves darabokat – mutat egy szép szoknyára –, úgy érzem, szívesen átölelném azt, aki ilyet hord – közli most fényes mosollyal a megszólított.

Felvetődik az is, hogy a bugyin levő gyöngyök és bizsu kövek elég furák, kényelmetlenek, talán ennek viseletére kényszerítik a szegényeket? Válogatás közben folyamatos csacsogás és nevetés hangzik, árad a jókedv.

– Ezek a ruhák drágák lehetnek, az emberek biztosan gazdagok, és inkább kidobják, majd sok pénzért újat vesznek.

–  A nyugati hölgyeket tisztelik, Isten jó életet adott nekik, sokszor elgondolom, vajon milyenek lennének, ha itt élnének? Egész nap ezekkel a ruhákkal dolgozom, közben ilyenre is gondolok.

A film vége felé megszólal egyikük férje is:

– Öltöztetsz másokat, a nap végén pedig olyan gyönyörű leszel, mint amilyennek Isten megteremtett. Minden embernek megvan a természetes szépsége.

– Szeretnék egyszer elmenni külföldre és ilyen ruhákat hordani ­– szól közbe valaki, mire a férfi folytatja, közben felesége boldogan mosolyog:

– Ez a sorssal kapcsolatos, Isten talán ennyit írt elő számunkra. Légy boldog a mindennapi kenyérrel, míg el nem éred Isten lakhelyét.

Az anyák mellett sokszor ott játszadoznak, s a ruhatengerben hempergőznek a gyerekeik. Együtt vannak anyjukkal, akik a munka után kézen fogva vezetik vagy karjukon viszik kisgyermekeiket, szép színes ruháikban nyugodtan sétálva hazafelé.

–  Egyszer szeretném látni Amerikát, hogyan viselik ezeket a ruhákat az ott élő nők… – mondja egyikük. De a nézőben önkéntelenül felmerül a gondolat: Vajon akkor megmaradna-e ez az őszinte, szívből jövő mosoly e lányok és asszonyok ajkán?

A Unravel c. film itt megnézhatő. Használtruha és minden, amit eszedbe juttat. 

Ugyancsak érdekesek a nézői vélemények, érdemes beleolvasni:

• Nagyon érzékenyen elkészített film. Az itt szereplő nők rendkívül bölcsek. (Heather, Nova Scotia, Kanada)

• Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek… (Dian)

• Amikor megjelenik a textil pazarlása a mi gazdag nyugati életünkben, nagy árat kell fizetni érte. Olyan ár ez, amit a férjem és én nem vagyunk hajlandók megadni. …a túlzott fogyasztás fenntarthatatlan. (Karen, Ausztrália)

• Ez egy zseniális rövidfilm, köszönöm. Úgy gondolom, hogy a filmben szereplő nők igazán szépek és koruktól függetlenül bölcsek. Nincs rajtuk smink, nincs divatos blúzuk és ékszereik, de a mosolyuk azt mondja, hogy boldogok és elégedett emberek. (Katalin, Hungary)

• Gyönyörű alkotás, emlékeztet, miért kezdtem írni az etikus divatról és a fenntartható életformáról sok-sok évvel ezelőtt. Köszönöm, ezt az elgondolkodtató filmet. (Jennifer)

• Igazán lenyűgöző rövid dokumentumfilm, amely kötetnyit beszél arról, hogyan látják mások a mi társadalmunkat. (Steve)

• A rendező kevesebb, mint 15 perc alatt kinyitja a szemünket, nem lep meg, hogy számos díjat nyert. (Kathryn)

• Zseniálisan egyszerű. Költői. Felvilágosítás 14 percben. (Geoff)

• Hihetetlen. Megtudná mutatni a forgatócsoport a magánéletüket is? A családot, a gyerekeket és a barátokat? (Xi)

• Ritkán dobok el ruhát, kivéve, ha már elhasználódott vagy már nem jó. Annyira örülök, ha arra gondolok, talán Panipatba kerül, és Reshma fogja rendezni. (Jane)

• Elképesztő és elgondolkodtató munka. Egyszerűen hihetetlen  ezeknek a dolgozó  embereknek a szemével nézni a társadalmunkat.  Ők azok, akik bölcsek és gyönyörűek. (cucicucicoo)

• Milyen nagy film - Milyen gyönyörű nők! Ez egy magával ragadó alkotás. Látva ezeket a ruhákat, melyeket nem sokat koptattak, megérthetjük, mennyire pazarló a társadalom kis része. (Susanna)

• Emlékezni fogok erre a videóra legközelebb, ha el akarok dobni vagy venni akarok valamit.  Köszönöm. (Sacha)

• Milyen érdekes dokumentumfilm! Látni, hogy eldobott ruháikon keresztül mások hogyan látják az amerikaiakat. (Kellie McKinney)

• Szuper, tetszik! Néhány ártatlan kérdés, ami mélyen elgondolkodtató. (Joyashree)