India Hangja

Hihetelenül szép dolgokra bukkantunk egy Dél-Indiában található bútorasztalos műhely boltjában. Akkor még nem sejtettük, hogy mi zajlik a bolt mögött található műhelyben. Ki gondolta volna, hogy így készülnek a lélegzetállító indiai remekművek? Leveles Zoltán kétperces videója megmutatja, hogy mire képes egy mai bútorasztalos Indiában.

Kapcsolódó videó:

• Indiai szertartás: így néz ki egy púdzsa

• Nem fogod elhinni, hogy így készül az indiai füstölő

Az Orissza állambeli Puri városában, Kelet-Indiában elhunyt Shashimani Devi, az utolsó dévdászi vagyis templomi táncos. Ezzel vége lett a Dzsagannáth templom Odisszi női tánchagyományának, mely a 12. századtól folyamatosan fennállt. Többféle indiai klasszikus templomi tánc létezik, ezek egyike az Odisszi, amely líraiságával, kecsességével ejti ámulatba a nézőt.  

Bejárta a hír a világsajtót. Nemcsak Indiában, a The Economist, a Telegraph vagy a The New York Times és még sok más lap is hosszabb rövidebb cikkben számolt be egy 92 éves hölgy haláláról s egy csodálatos kultuszról. Az i. e. 2. sz. óta már fellelhető az Odisszi tánc, legrégebbi forrása a Nátja-sásztra, a Védák művészeti tankönyve.

Sashimani Devi Istennek felajánlott, elkötelezett életet élt. A templom imádott istenségét, az Úr Dzsagannáthot tekintette férjének, miként a keresztény hagyományban az apácák Jézus menyasszonyai. 8 éves korától kolostori szolgálatban élt, és részt vett a templom mindennnapjaiban. Egyike volt azon 25 táncosnőnek, akik odaadásukat, imáikat tánc formájában ajánlották fel az Úr múrtija, kegyszobra előtt. Később, idős korában Sashimani öregségi nyugdíjat kapott.

A Dzsagannáth templom konyhája a legnagyobb a világon, naponta számtalan zarándokot és szegény embert lát el élelelmmel. Mind a nai napig híres a vallásos fesztiváljairól, de ezentúl csak férfi táncosok fogják a hagyományokat folytatni.

​

Akár Gandhitól is származhatna e cikk címében szereplő gondolat. Gandhi, ezt így fogalmazta: "Légy magad a változás, mit a világban látni szeretnél!" Most viszont egy jelenleg 14 éves fiúról írunk. Thomas Ponce felnőtteket is megszégyenítő komolysággal áll ki az elvei mellett. De nemcsak szavakkal: állat és környezetvédelmi szószóló, aki 2 évvel ezelőtt megalapította az állatokkal szembeni kegyetlenség ellen küzdő Lobby For Animals nevű csoportot.

Hiszek abban, hogy fel kell szólalni az állatok védelmében, akkor pozitív változás történhet – nyilatkozta Thomas egy sajtótájékoztatón. – Felkérek minden embert, az élet minden területén, hogy csatlakozzanak hozzám, és küzdjünk az állatok mészárlása ellen. A boldogság iránti vágy, s az hogy igazságos világban élhessünk, csak akkor valósulhat meg, ha az ember tiszteletben tartja és védi a környezetet, és könyörületes minden élőlénnyel. Beszélnünk kell azokért, akik nem tudnak szót emelni a maguk érdekében; mi vagyunk az ő hangjuk, és meg is kell hallanunk! A LFA célja, hogy felhívja erre az emberek figyelmét.

Vajon honnan szedi e gyermek a bátorságot és az erőt, hogy szembeszálljon a felnőttvilággal? Az világ nagyobbik fele tárgynak tekinti az állatot, mely azért van, hogy megöljék, megegyék, kísérletezzenek rajta és használják a bundáját. Ráadásul mindehhez egy mosolygó röfi arcát, vagy egy elégedett sarki róka arcát adják, mintha csak maguk az állatok is rendkívül elégedettek volnának, amiért életük árán szolgálhatják az emberiség melléfogásait. Egy indiai mondás szerint egy társadalmat az alapján kell megítélni, hogy miként bánik az idősekkel és az állatokkal. Kétségkívül, ők a törődésre leginkább rászorulók. 

Vajon nem elhamarkodott véleményalkotás-e az, amikor egyszerűen kijelentjük, hogy az állatok azért léteznek, hogy ketrecekben, méltatlan körülmények között tartva, néhány hónapos meggyötört élet után elvágjuk a torkukat, hogy gyermekeink és saját gyomrunkba tegyük az ártatlanul megkínzott állatok tetemeit? Vajon miért gondolja a társadalom, hogy ez így rendjén van? 

Voltak már életszemléletek a történekelmben, amikor az ember alanyi jogon kínzott, gyötört és emberi életeket oltott. Csak azért mert egy ilyen-olyan elmélet, vagy az erőt összpontosító vezetők jóváhagyták. Szerencsére, mindig voltak csendes és hangos forradalmárok, akik ezt nem hagyták annyiban. Ezeknek az ellenállást tanúsító hősöknek köszönhetjük a változást: az emberi mivoltukban meggyalázottak felszabadítását.

Lehet, hogy Thomas Ponce, az állatokért lobbizó kiskamasz nevére majd így emlékezik az utókor: "A srác, aki felszabadította a meggyötört állatvilágot."

Nagy sikerélmény, amikor jut ülőhely a túlzsúfolt indiai buszokon. Az ember – az álló utasokkal szembeni némi lelkiismeret-furdalással ugyan – hátradől az ülésen, s ha valóban nagy szerencséje van, akkor az ablak melletti ülésen kapaszkodhat a veszettül száguldó busz oldalába. Akár egy többvásznú mozi, ahol útifilmet és mindenféle életképet vetítenek egyszerre.

Az ablakon túl a gyönyörűséges táj, a busz belsejében pedig az élettörténetek. Minden utasnak megvan a maga világa, s mintha mindig, mindenki valahova vinne valamit, persze jóval többet, mint amennyit könnyűszerrel elbírna. Ez a közlekedésre is jellemző. A gyalogos egy riksányit elcipel a fején és a hátán, a riksás kisteherautónyit, a kisbusz kamionnyit, a kamion platóján pedig szerelvényre való árumennyiség tornyosul. Az autóbuszon utazó tömeg látványa nem riasztja el az új felszállókat. Szinte leszállni már nehezebb, mint felszállni. Amikor az ember azt gondolná, hogy most már aztán tényleg képtelenség volna újabb felszállóknak felpréselődnie, a buszvezető lassít, s valahogyan felkapaszkodnak az új utasok, akik mindegyékével újabb epizód kezdődik a képzeletbeli buszos moziban.

Még csak fészkelődött a mellettem ülő leszállni készülő utas, amikor egy idősebb úr telepedik mellém. Nem szólunk egymáshoz. A deres hajú bácsi az előttünk levő ülésbe kapaszkodva figyeli a mozgó tájat, ahogyan elfutnak előttünk a kókuszdiótól roskadozó pálmafák és a buja rizsföldek. Aztán szóba elegyedünk. Gondoltam, jó alkalom, hogy a régi időkről beszélgethessek valakivel. Mindig is szerettem hallgatni az öregek történeteit. Azokban a napokban kissé arcul ütött a szegénység. A következő kérdéssel fordultam hozzá: „India mindig ilyen szegény volt?” Mintha ifjúkori kedvesében gyönyörködne, távolba merengő tekintetét körbevezette a tájon. Majd jött a válasz: „India nagyon is gazdag…” Kis elcsendesülés után folytatta: „Itt a Himalája, és itt a Gangesz. India nem szegény…” 

Egyre inkább szembe találjuk magunkat  a kultúrák találkozásából eredő jelenségekkel, melyek olykor előnyére válnak az adott közösségeknek, máskor pedig feszültségek forrása vagy a hanyatlás oka lehet. A multikulturális társadalom velejárói alól India sem kivétel. Ha valahol, akkor Indiában valóban megannyi kultúra él együtt. Más-más vallások, népek, ókor és a XXI. század egyidejűleg. Mindez fokozza India különlegességét.

Mindenek előtt leszögezem, és nem titkolom: szurkolok Indiáért. Azért is mert szerelmes vagyok belé, és mert felbecsülhetetlenül sokat kaptam és kapok tőle. Mindemellett tény, hogy a történelem vihara Indiát sem kímélte. Háborúk, leigázások, kizsákmányolás, pusztítások kísérik végig a legbékésebbnek vélt, Indiává keresztelt Bharata-varsát. A vak követők, szívtelen hódítók, gyarmatosítók, korrupt politikusok olyan mély sebeket ejtettek a sokezer éves kultúrában, hogy az ember néha csak figyeli, vajon mi lesz ebből a sokaknak megnyugvást jelentő álomországból.

A felbomlás előtt álló család viharának előszelei a környezet orcáját is meglegyintik: fel-feltörő feszültségek, közöny, ingerküszöb süllyedése, rendetlenség a konyhában és a ház körül, s mindezek a jelek Indiában is velejárói a mai kornak. Egyes szakemberek számára kérdés, hogyan tud majd India ellenállni a globalizáció támadásainak. Sem közel évezredes muszlim leigázás, sem a kétszáz éves angol gyarmatosítás nem tudta megtörni az indiai kultúrát. Amire a külső ellenség hosszú évszázadokon át nem volt képes, azt a globalizáció ezt lehet, hogy néhány évtized alatt belülről megteszi? Más szakemberek persze úgy látják, hogy az óind kultúrát soha, semmilyen ellenség meg nem törheti.

Mit látunk ma Indiában? Ilyet is, olyat is. Aki járt már ott, annak sokat mond ez az „ilyet-is-olyat-is". Látni eldugott faluban az ókort idéző, virágzó hindu kolostort, a földön kézi kőmalmot tekerő hatgyermekes kismamát, s látni igénytelenséget, szemetet, koszos falakat, sorban állást az amerikai gyorséttermek előtt. Látni vallásközi koncerteket, fölöttébb kellemes, sokezres közönséggel, amint a nyugati ember számára megfoghatatlanul bonyolult rágákat eufóriában, az ujjukon számolva követik, s ugyanezek fél órával később a pakisztáni muszlim szufi zenét átszellemült figyelemmel, lehunyt szemmel kísérik. S látni a vallási vagy politikai fanatizmusból eredő robbantásokról szóló jelentéseket. Látni a sok tucat indiai TV csatornát a világ legigényesebb filmjeivel, s látni az egyre sokasodó, a legalapvetőbb igényeket sem támasztó néző számára is hátborzongató szappanoperákat, show-műsorokat.

És sorolhatnánk tovább oldalakon keresztül az Indiában szemlélődőt érő ellentétpárok kultúrsokk-pofonjait, melyek úgy két vállra fektethetik az embert, hogy csak piheg és prüszköl: mi ez az egész, varázslat, időutazás, mennyország vagy rémálom? Harmónia, káosz, begyepesedettség vagy szabadosság? Mi a jövője ennek az országnak? Képes volna-e a Gandhi-féle „ellent nem állás" átmenekíteni az óind kultúrát a 21. század ellentmondásain? Vagy ha néhány évezreddel később ugyan, de követi sorstársait, a már csak történelemkönyv formálta régi-régi kultúrákat?

Miért van az, hogy a legfontosabb dolgok felett az ember hajlamos elsiklani? Mért kell a mindennapokban elhesegetni a világ legnagyobb problémáit? Sokan úgy gondolják, hogy egy fecskeként úgysem tudnak nyarat csinálni. Szerencsére egyre többen hisznek éppen az ellenkezőjében. Mint Denis Hayes amerikai egyetemista 1970-ben. Méghozzá április 22-én. Egy fecske, akinek a Föld Napját köszönhetjük.

Sokan szerveznek Föld Napja ünnepséget. A Bharata Kultúrtér csapata abban bízik, hogy a náluk megszervezésre kerülő rendezvény hatására nem csak április 22-én, hanem az év minden napján ünnepli a Földet. Szóban, gondolatban és tettekben. 

A Földanyáról való megemlékezésen védikus tűzáldozaton és gudzsaráti néptáncon vehetnek részt az érdeklődők. A védikus karmatisztító tűzáldozat. A Bharatában szerveződő program április 22-én 19 órakor kezdődik. Hozhatsz magaddal egy kis virágot a tűzoltár díszítéséhez... 

Nyolcadik alkalommal rendezték meg a világ legnagyobb irodalmi találkozóját, a Dzsaipur Irodalmi Fesztivált. Találkozhatunk itt Nobel-díjasokkal, helyi nyelven írókkal, a Man Booker-díj nyerteseivel, debütáló regényíróval egyaránt. A leginkább figyelemre méltó, szellemes, érzékeny és ragyogó szerzői gyűjteményeket lehet megismerni az öt napos felolvasások, viták és tárgyalások ideje alatt a rádzsasztáni fővárosban.

Hazánkban több programmal is készülnek a szervezők a Könyv napja megünneplésére, India már túl van rajta. A szabad és demokratikus beszéd irodalmi fóruma ez, ahol a résztvevők megoszthatják gondolataikat.  E rangos rendezvényt először 2006-ban szervezték meg a legnagyobb területű indiai állam, Rádzsasztán fővárosában, s mára már a kulturális katalizátor szerepét tölti be Indiában és szerte a világon. Az idei fesztivál túlnőtt a gyönyörű Diggi Palace falain, a több mint 300 rendezvényt 10 helyszínen bonyolították le. Az előadásokat és konzultációkat élőzene és interaktív foglalkozások tarkították.

A résztvevők egyik legismertebbike, Sir Vidiadhar Surajprasad Naipaul, az indiai származású Nobel-díjas brit író volt.

Újságíróként kezdte pályáját, és a BBC munkatársa volt. Ma már a St. Andrew's College, a Columbia, valamint a cambridge-i, oxfordi és londoni egyetem díszdoktora. 1990-ben Erzsébet királynő a brit irodalomnak tett szolgálataiért lovaggá ütötte.

Regényei társadalmi problémákat feszegetnek, az elidegenedésre keresi a választ, de számos munkája India történelmével, kettő pedig az iszlám kultúrkörrel kapcsolatos. Írásaiban megtalálható a növekvő irónia és a pesszimizmus, gyakran sötéten részletezi a harmadik világ gondjait, a gyarmatosítás múltját és jelenét, valamint a poszt-kolonializmust. 

Egy előadása során Indiai történelmével kapcsolatban emlékeztette hallgatóit, hogy Indiát különféle inváziók dúlták fel és intellektuálisan pusztították. Ennek ellenére India, mint egy hatalmas ősi civilizáció, évszázadokkal ezelőtt sikeresen beteljesítette fenséges küldetését.

„A hindu koncepció megoldása a dharma – a helyes út, a szentesített mód, melyet minden embernek természetének megfelelően követni kellene. Ez tág teret biztosít. A dharma legnemesebb része az, hogy az egyén számára egyesíti az önmegvalósítást és az igazságot a cselekvés, mint szolgálat elképzeléssel. Ennek a szolgálatnak pedig az a lelki jutalma, hogy az ember egy szent eszközzé válhat.”

Nemrégiben Delhiben az indiai Egyesült Tudomány és Technológia minisztere dr. Hars Vardhan a híres orvost, Szusrutát említette, és arról beszélt, hogy a modern orvostudomány számos eredménye már megtalálható volt az ősi Indiában. Többek között a himlő elleni oltás is.

Európánál jóval korábban gyakorolták, hiszen Edward Jenner angol orvos csak 1796-ban találta meg a fekete himlő ellenszerét.

Dr. Vardhan, aki maga is orvos, arról is beszélt, hogy az ájurvéda bizonyos részeit a 9. században a bagdadi kalifa lefordíttatta arab és perzsa nyelvre, innét terjedt el Európába.

Korábban a Védák nemzetközi konferenciáján már elismerte, hogy Edward Jennernek köszönhető a himlő elleni védőoltás elterjedése, csak azt hangsúlyozta, hogy Indiában és Kínában is használtak oltásokat több száz évvel korábban a vakcina feltalálója előtt. „Ez nem dicsekvés, de a tények mindig tények” – mondta a miniszter.

Kurt Pollak, a zseniális akadémikus, akit a tudományos erkölcs portásának is neveztek szintén így vélekedett: „A himlőt megelőző védőoltás, amelyet Kínában alkalmaztak a 11. században, Indiából származik”.

Dr. Oliver Coult annak idején írt egy beszámolót a Bengalban tapasztalt himlő elleni oltásról, a tikah-ról (Calcutta, 1731. február 10.). Dr. J.Z. Holwell 1767-es beszámolójában pedig, melyet a londoni Orvosi Kollégium tagjainak címzett, már egész részletesen olvashatunk a Kelet-Indiában tapasztalt gyógyításról. Holwell nemcsak a beoltásról számol be, hanem általa az is kiderül, hogy az indiaiak tudták, hogy a mikrobák okoznak ilyen betegséget.

A nagy nemzetközi érdeklődést kiváltó Hatodik Ájurvéda Világkonferencián Dr. Vardhan tavaly ősszel örömmel bejelentette, hogy mivel az ájurvédikus kórházaknak már hagyománya van, most emellett az ájurvédikus oktatás is előtérbe kerül már a 2015-16-os tanévben. A fül-orr-gégespecialista doktor-miniszter elismerően mondta: „Minden indiai büszke lehet arra, hogy az amerikai Illinois államban működő Chicago Medical School patológiai múzeumában, van egy kép Szusrutáról, s alatta a kövezkező szöveg olvasható: Az ember, aki az első szürkehályog műtétet végezte”.

Természetesen Szusruta ennél sokkal többet tett. A híres sebész könyvében említ egy (a himlőt jellemző) lázas kiütéses betegséget, de többek között közli a cukorbetegség tüneteit, orr-plasztikai vagy sérv műtétet továbbá a császármetszést is. Emellett számos sebészeti műszert és beavatkozást ír le Szusruta Szamhita c. művében. Sőt olyan precíz sebészeti műszert hoz szóba, mely függőlegesen kettévágott egy hajszálat.

Az ájurvédán alapuló két alapvető enciklopédikus gyűjteményt az i. e. első évezred és a i.u. 500 közötti időben állították össze. A Szusruta Szamhita mintegy 700 gyógynövényt, a Csaraka Szamhita pedig 500 orvosi szert ír le. 

10 perces csatában győzőtt az az indiai édesanya, aki lányát védte egy krokodil támadása ellen. Fegyvere csupán a mosáshoz használt sulykolófa volt.

 A nyugat-indiai Vishvamitri folyó eddig leginkább arról a híres master plan-ról volt nevezetes, melyet a két partján fekvő többmilliós nagyváros, Vadodara készített a folyó megóvása és természeti adottságainak, szépségének felhasználása érdekében.

Most azonban egy egyszerű asszony, az 58 éves Divali Vankar neve kapcsolódott össze ezzel a Gujarat államban kanyargó folyóval, mely nevét Visvámitráról, a nagy bölcsről és misztikus jógiról kapta. Visvámitra az egyik legismertebb indiai eposzban, a Rámájanában is szerepel, hiszen ő volt Ráma herceg tanítója.

Divali Vankar és családja egy Vadodarától 40 km-re fekvő falucskában él. Az anya és 19 éves lánya, Kanta a vízparton éppen ruhák mosásával foglalkozott, amikor egy krokodil elkapta Kanta jobb lábát. Az anya sietve megragadta lánya kezét, hogy megpróbálja elhúzni, de meg sem bírta mozdítani, a vadállat állkapcsa oly erősen fogva tartotta a lány lábát. A gyors gondolkodású anya ekkor úgy döntött, hogy megtámadja a krokodilt. Addig ütötte annak állkapcsát, míg végre, 10 perc elteltével a krokodil elengedte a lányt, és elmenekült.

„Hálát adok Istennek, amiért megmentette a lányomat – mondta szerényen Divali. – A sérülései nem olyan súlyosak, az orvosok szerint hamarosan felépül.”

lsmeri a Lothal bolygót? Nem, ne a Hubble-űrtávcsővel keresse az égbolton. Ez a csillag csak a Csillagok háborújában szerepel, viszont szerény Föld bolygónkon van egy igazi Lothal. Mégpedig Indiában, s arról híres, hogy itt volt a világ első hajógyára.

Rajongóinak nagy örömére folytatódott a híres űrbeli történet, a StarWars. Lothal a Galaktikus Birodalom egy peremvidéki bolygójaként szerepelt, izgalmas események színtere lett. Nevét az Indus-völgyi, más néven Harappa civilizáció egyik ősi városáról kapta, mely a nemzetközi régészet egyik fő területe. Harappa múltjának  legkorábbi gyökerei kb. i. e. 6000-ig mutatnak.

Az ásatások során hat kiemelkedően fejlett várost azonosítottak. Az Ahmedabadtól 80 kilométernyire található Lothal jelentése: halottak halma. Az ott élő emberek tudták, hogy az ősi időkben egy rendkívüli katasztrófa (ma atomrobbanásnak mondjuk) törölte el az ottani magas szintű kultúrát. Legfontosabb városa Mohendzsodáro, Harappa és a kikötő, Lothal volt. A régészek szerint Mohendzsodáro volt az akkori világ legfejlettebb városa, a térség közigazgatási csomópontja, míg Lothal kereskedelmi központ volt. 

A világ legkorábbi hajógyára épült itt, és a haditengerészeti kereskedelem céljaira létrehoztak egy hatalmas raktárat is. 64 szobából állt, plussz az összekötő részek. Ma a dokk épületeit, a zsilipeket, a hajók belépő rendszerét a több ezer évvel ezelőtti kor hihetetlen mérnöki bravúrjaként tartják számon. A vízzáró csatorna időközönként egy automatikus tisztító készülékként is funkcionált. Természetesen az ár-apály változást figyelembe vették, és beépítették a kikötő működésébe. A tudósok szerint vagy 30 (60 tonnás) vagy 60 (30 tonnás) hajót tudtak fogadni.

A téglalap alakú település építőanyaga elsősorban az égetett agyagtégla. A fellegvárban a házak 3m magas alapokon épültek, és minden polgári kényelem megtalálható volt bennük, beleértve a burkolt fürdőket, a csatornázást, vízöblítéses illemhelyet, valamint a jó ivóvíz vezeték rendszert is. Az alsóváros hasonló módon épült. Akik nem engedhették meg maguknak a túl sok arany használatát, megelégedtek(!) az aranyozott rézzel. Rendkívül precíz, állandó súlymértéket használtak. Lothar híres volt a mikro-gyöngy készítéséről, melynek átmérője 0,25 mm volt. Vajon milyen technika állt rendelkezésükre ennek gyártásához? Az észak-déli utca közrefogott egy üzletekkel tarkított fő kereskedelmi központot, ahol a kereskedők és a közönséges mesteremberek éltek együtt.

A Védák és a hinduizmus szövegeit is és más szanszkrit írásokat tanulmányozva a legújabb eredmények a civilizáció bölcsőjeként tekintik ezt a területet.