India Hangja

Charles Dickenst írásai alapján ragyogó írónak tartjuk. Olyan személynek, akiről azt gondolhattuk, hogy a szegények vagy a hátrányos helyzetűek bajnoka. Charles Dickens valójában szűklátókörű és önző ember volt, sőt rasszista, akinek gondolatai között még a népirtás is feltűnt. Az amerikai indiánokról, a négerekről és India népéről is durva rasszistaként vélekedett. Megvédte a gyarmati európaiak kiváltságait, és elutasította azt, amit
primitív kultúrának tartott.

Az angol irodalom Oxfordi szótára Charles Dickenst szélsőséges nacionalistaként írja le. Olyan embernek, aki gyakran megbélyegzi az idegen kultúrákat. Akinek a gyarmatosított népekhez való hozzáállását „genocidális szélsőségek” mérgezik, vagyis a népirtás büntette feketíti be. 2019 februárjában Ian Jack, The Guardian újságírója ezt írta Dickensről:

„könyörületes moralistának, a megaláztatás és a szenvedés ellenségének ismerjük. Jó hírneve magánéletének tényei nélkül továbbra is tartósan virágzik.”

Charles Dickens, a soviniszta

A téma kutatói egyetértenek: Charles Dickens soviniszta. Grace Moore, az ausztrál Melbourne Egyetem tanára szerint Dickens a későbbi éveiben mérsékelte rasszizmusát, míg Patrick Brantlinger kultúrtörténész és William Oddie újságíró szerint az csak erősödött. Brantlinger idézi Dickenst, aki az amerikai Catskill-hegységben élő ír kolónia leírásakor „faji szempontból riasztó” csoportként tekinti őket.

Megint más kutatók, Sally Ledger és Holly Furneaux azt állítják, hogy Charles Dickens „kultúrsoviniszta” volt, etnocentrikus gondolkodásával készen állt a brit imperializmus igazolására. Magyar fogalmakkal: az angol fajt és kultúrát felbecsülte, más népeket, népcsoportokat, azok életmódját, hagyományait mélységesen lenézte. Sőt jogosnak tartotta alárendeltségüket.

Dickens az angol középosztály erkölcsi ideáljait nemzeti értékként felmagasztalta. Más kultúrák képviselőit, például a francia, az olasz és az amerikai karaktereket jó esetben csak a lusta és csaló jelzővel illette. Dickens azt állította: az indiánok piszkosak, kegyetlenek, nincs semmiféle erkölcsi érzésük. Ilyen abszurd véleménye volt az amerikai indiánokról, de az afrikai busmanokról is. Szerinte a rabszolgáknak természetesen szabadnak kell lennie; de választójogot adni nekik, nevetséges ötlet.

Charles Dickenst és a népirtás gondolata

Ha megvizsgáljuk Charles Dickens kevésbé ismert oldalát, egy sötét elméjű Dickenst találunk. Íróként oly módon állt ki az elszegényedett emberek mellett, amit korában senki más nem tett, de csakis saját hazája szegényeit védte munkáiban. Más országok elnyomottjai nemcsak nem érdekelték, sokszor kifejezetten gyalázkodón emlegette őket.

Dickens nem ellenezte az őslakos amerikaiakkal szembeni bánásmódot sem. Amit ezzel kapcsolatban írt, az is népirtás jellegű. Szerinte őket „civilizálni lehetne a Föld felszínéről”. Nem lehet azzal mentegetni, hogy ez csak irodalmi kép. Egy kultúra csakis brutális erőszakkal távolítható el.

Az 1857-es indiai szabadságharc, mely nyugaton szipojlázadás néven híresült el ugyancsak felkavarta a kedélyeket. Nem valószínű, hogy Charles Dickenst érdekelte volna az indiai szabadságharc, sem annak okai. Ugyanakkor egészen szélsőséges megjegyzésre késztette. Ezt írta Angela Burdett-Couttsnek:

„Mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy megsemmisítsem ezt a fajt.”

Peter Ackroyd regényíró és kritikus, szakterülete a londoni történelem és kultúra. Az általa készített munkák széles skálán mozognak, a kutatás mélysége jellemzi azokat. 1984-ben Ackroydot a királyi irodalmi társaság tagjává választották. Ironikusan így nyilatkozott: „Nem gyakori, hogy egy nagy regényíró népirtást javasol...”

Indiában professzor Khusrau Gurganvi, kiemelkedő nyelvtudományi könyvek szerzője csak ennyit jegyzett meg:

„Az emberek sokkal rosszabb dolgokat mondtak már Indiáról és az indiaiakról. Kit érdekel? A bolygó legrégebbi, megszakítás nélkül fennálló civilizációja Indiában van. Ha ezek az apró dolgok elkezdenek befolyásolni minket, ezt elég hamar elveszítjük.”

Copperfield Dávid − önéletrajzi vonások

Charles Dickens keserves gyermekkorának elemeit ismerhetjük fel a Copperfield Dávid c. regényében. Hőse egy kisfiú, az ő szemén keresztül látjuk a korabeli Angliát. A korrajz, mint Dickens többi könyvében is, hitelesnek tűnik. El kell ismerni, az író kiválóan tudta ábrázolni a szegények sorsát, otthonát, a szegénynegyedek piszkos utcáit vagy a gazdagok szép kertes házait, ruháit.

Eleinte a vezetékneve sem ösztönözte az írót, ezért először álnéven jelentette meg munkáit. Ugyanis a „Mi a Dickens!” régi „Mi az ördög?” jelentésű. Dickens nevét a régies kifejezés udvariasabb változatának tekintik.

Charles Dickens, mint férj

Charles Dickens rámutatott, hogy a társadalom látszólag legtiszteletreméltóbb személyei gyakran jellemtelen emberek. Figyelembe véve azonban azt, amit Dickens házasságáról most tudunk, úgy tűnik, hogy valószínűleg ő maga is gazember volt − kezdte egyik cikkét Tom Carter, történész.

Charles Dickens életének egy másik dimenziója is van, amelyről 160 évig nem tudott szinte senki. A magánélete is szörnyű titokkal volt terhes. Dickens felesége az író akkori főnökének, George Hogarthnak, a Reggeli krónika szerkesztőjének a lánya volt. Dickens alacsonyabb társadalmi helyzetének és vagyonának hiánya ellenére Catherine hozzáment a kezdő íróhoz.

John Bowen, a York-i Egyetem 19. századi irodalmának professzora leírta, hogyan talált meg egy korábban figyelmen kívül hagyott levelet.

„Szörnyű felfedezés volt, felállt a szőr a hátamon” – mondta a professzor.

Dickens ugyanis az őrültek házába akarta záratni feleségét, hogy a 18 éves színésznő szeretőjével együtt élhessen, és a közönség előtt fennmaradjon a nimbusza.

A levelek feltárják Dickens próbálkozásait. Orvosát kérte, hogy feleségét őrültek házába zárassa. Talán van némi fogalmunk arról, hogy abban a korban mit jelentett egy ilyen intézmény. A terv megbukott, mert az orvos, aki jól ismerte az asszonyt, nem volt hajlandó Catherine-t mentális rendellenességgel diagnosztizálni. Catherine Dickens 1851-ben könyvet
tett közzé, témája a konyhaművészetre összpontosított, étkezési ötleteket kínált. Nagyon sikeres volt, 1860-ig öt kiadást ért meg.

Az orvos, aki Dickens útjában állt, és elutasította Catherine őrületének igazolását, valószínűleg Thomas Harrington Tuke volt. Dickens és ő barátok voltak. Vajon mért ért véget a barátságuk? 1864-ben Dickens már „nyomorult lénynek” és „orvosi szamárnak” hívta Tuke- ot. Claire Tomalin, Charles Dickens egyik életrajzírója a Harvard archívumában talált leveleket kommentálva, érdekes dolgot mondott: Dickens volt az őrült, nem a felesége.

Charles Dickens: Karácsonyi ének

Charles Dickens Karácsonyi ének c. kisregénye minden idők egyik legikonikusabb karácsonyi története. Azon híres alkotások közé tartozik, melyek megjelenésüktől kezdve töretlen népszerűségnek örvendenek. Cselekménye: Scrooge egy mogorva, materialista ember, aki a történet végére megváltozik, és örömmel segít másokat. A másik szál a szegény, de összetartó család, melynek minden tagja őszinte, mély szeretettel viseltetik a másik iránt, sőt még kínzójukat is megsajnálják, segítik.

A Karácsonyi ének idillikus meséje a valóságban egészen más. Charles Dickens elvált, miután nem tudta őrültek házába záratni 42 éves feleségét. Catherine-t „rossz anyának”, „szamárnak” nevezte, aki nem volt méltó rá, sőt azért is hibáztatta, hogy annyi gyermeket adott neki. Ugyanakkor mindent megtett, hogy a kilenc gyerek felügyeletét megszerezze. Meglepő
módon Catherine Dickenst soha nem zavarta meg a borzasztó rágalmazás. Hűséges maradt mindvégig.

Charles Dickens a szeretőjével élt együtt. Ellen Ternan 18 éves volt, nem sokkal idősebb, mint Dickens legfiatalabb lánya, Kate. Catherine legidősebb fiával együtt egy másik otthonba költözött. Dickens megszerezte a többi gyermek felügyeleti jogát, s azt mondta nekik, nem jó
ötlet az anyjukkal való találkozás. Ezért csak egy lányuk, Kate tartotta a kapcsolatot anyjával. Apjáról később azt írta:

„A viszonya minden rosszat felhozott, mindazt, ami a leggyengébb volt benne. Nem számított, mi történt velünk, egyik gyereke sem érdekelte.”

Természetesen, mivel ez az ember írta a Karácsonyi ének történetét, az emberek gyorsan a szőnyeg alá söpörték a tényeket, hogy tovább dicsérhessék Dickens könyveit.

Dickens és az antiszemitizmus

Charles Dickens leghíresebb regénye a Twist Olivér. Egyik szereplője a zsidó Fagin, aki az utcagyerekek közül zsebtolvajokat képez. A regény folytatásokban jelent meg. Dickens az első 38 fejezetben a negatív események közepette 257-szer hivatkozik Fagin-ra, mint „zsidóra”, míg a többi karakter etnikai hovatartozását vagy vallását ritkán említi.

1854-ben a Zsidó Krónika megkérdezte:

„Miért kell egyedül a zsidókat kizárni e nagy író és az elnyomottak hatalmas barátjának együttérző szívéből?”

Dickens a kritika után gyorsan átnézte a többi fejezetet, és a legtöbb helyen kihúzta a zsidó szót.

Összefoglalás

Charles Dickens vitathatatlanul minden idők egyik legsikeresebb angol regényírója. 2019-ben került a köztudatba Dickens rasszista kijelentése, mely közfelháborodást váltott ki. Akkor most ne olvassuk a regényeit?

„A cél nem az, hogy ezeket az írókat eltávolítsák a tantervből – mondta dr. Laura Peters, a Roehamptoni Egyetem tanszékvezetője, akinek a fő kutatási területe a viktoriánus irodalom. – De elengedhetetlen, hogy feltárjuk Dickens munkájának problematikusabb részeit.”

Fontos, hogy tudjunk arról is, miként tekintett más fajokra és kultúrákra Charles Dickens, a 19. századi angol irodalom legnagyobb regényírója. A hírnév vagy a jól megírt regény nem minden. Fontos, hogy ezt az iskolában is közzétegyék.

Kapcsolódó cikkek:

Isaac Bashevis Singer, a misztikus mesemondó

Móricz zsigmond idézetek a spirituális értékekről

Percy Bysshe Shelley, az angol irodalom vegán fenegyereke

William Somerset Maugham spirituális irodalma

Október második hétfője Kolumbusz-nap bizonyos helyeken. 1492. október 12-én érte el Kolumbusz Kristóf San Salvadore szigetét. Azt hitte Indiába jutott, de remek helyet talált a fosztogatásra az indiánok között is. Vele kezdődik meg az az időszak, melyre Spanyolország történelme szégyennel tekinthet, ez a leggyalázatosabb fejezete, a konkvisztádorok kora.

Mára már számos olyan tanulmány megjelent, mely újraértelmezi Kolumbusz útjait, melyeket a kapzsiság, nem pedig a felfedezés vágya vezetett. Jellemző, hogy annak idején, útjának 500. évfordulója alkalmából nemcsak Amerika őslakosainak képviselői tiltakoztak, de például Japánban és Hondurasban – egy jelképes perben – Kolumbuszt gyilkosság és rablás miatt bűnözőként el is ítélték. 

Az Egyházak Nemzeti Tanácsa (National Council of Churches) is azt javasolta, hogy a Kolumbusz-évfordulóról ne emlékezzenek meg. A Kolumbusz-napot Hawaiiban már 1988-ban az általános értelemben vett Felfedezők napjára változtatták. Azóta az USA több tagállama is törölte Kolumbusz emléknapját az állami ünnepek közül, illetve az őslakosokra való emlékezés napjává változtatták.

  
A viking felfedező

Vajon tényleg felfedezés volt Kolumbusz Újvilágba való érkezése? A tudomány ma már nem titkolja, hogy a vikingek jóval előtte jártak Amerikában.

A viking Leif Eriksson 1000 körül érte el a mai Új-Fundlandot. A politikai korrektség nevében sokan lobbiztak Leif Eriksson elismeréséért. A szlovén származású John Blatnik, minnesotai kongresszusi képviselő is közéjük tartozott. Elérte, hogy az Egyesült Államok vezetője minden év októberében hivatalosan is megemlékezzen a viking felfedezőről. 

Kolumbusz Kristóf élete

Az olasz származású Cristoforo Colombo fiatalkorában gyapjúkártolóként dolgozott, ügynökként sokfelé hajózott. Később tengerész lett, így került Portugáliába, és ott is maradt10 évig. Felesége révén kapcsolatba került a portugál nemességgel, majd amikor az asszony meghalt, Kasztíliába utazott. Anyagilag nagyon rosszul állt, nem véletlenül álmodozott a mesés Keletről. 

Az utazás vágya már fiatal kora óta hajtotta. Indiát Marco Polo írásaiból ismerte, aki így írta le:

„a világ leggazdagabb és legnemesebb országa”.

Vonzotta ez a gazdagság, Japánt, Kínát és az „Indiákat” nyugat felé akarta megtalálni. Hosszas várakozás után, a spanyol királyi pár jóváhagyta kérését, és végre elindulhatott. Kolumbusz admirális lett, sőt alkirályi kinevezést kapott arra a területre, amit még nem is látott. Röviden: ez egy mocskos üzleti megállapodás lett. Pénzügyi támogatást kapott annak reményében, hogy utána a korona és saját maga érdekében is fosztogathasson. 

Kolumbusz Kristóf sikere a kudarca

Kolumbusz nem fedezte fel Amerikát, hiszen ott már több ezer éve éltek emberek. A természetet óvó, fenntartható életformában nagyszerű kultúrák alakultak ki. Kolumbusz csupán eljutott az európaiak számára addig ismeretlen földrészre, mert India kifosztására vágyott. Miután a török birodalom megszüntette az Európa és Ázsia közötti összes szárazföldi útvonalat,  elindult a verseny, hogy megtalálják az Indiába vezető tengeri utat.

„Kolumbusz szerint a földrajz a Kaland gazdag vadászterülete, ahol akár egy fegyverrel rendelkező balfácán is szép zsákmányra lelhet”

– írta William Bolitho A kaland története c. munkájában.

Az utókor elismeri, hogy Kolumbusz utat nyitott Európának az Újvilág felé, de azt sem hallgathatja el, hogy ezt milyen áron tette. Kolumbusz utazásai során százszámra fogdosta össze, s a hajófenékbe összezsúfolva Európába szállította az indiánokat, a túlélőket pedig rabszolgáknak adta el.

„Felfedezőútjai”-hoz szüksége volt pénzre, mert a szeme előtt délibábként lebegő aranybányákat nem találta meg. Több hasonszőrű alak is követte. Az eredmény: indián törzsek, népek haltak ki, magas fejlettségű civilizációk pusztultak el. A következmények: betegségek elterjedése, a helybeli kultúrák elpusztítása, rossz szokások, káros szenvedélyek, mint pl. az alkoholizmus meghonosítása. 

Alejo Carpentier a modern latin-amerikai próza egyik óriása, rendkívül művelt író volt. Utolsó könyve, a Hárfa és az árnyék. Halála előtt egy évvel az író a Kolumbuszt körülvevő mítoszt vizsgálta. A tengernagy egyetlen levelében kettőszázszor írja le az arany nevét – olvashatjuk Carpantier könyvében.

Az egyik könyvismertető így mutatta be Carpentier azóta híressé vált munkáját, mely magyarul is olvasható: Felébreszti Kolumbuszt dicsőséges pihenéséből, hogy megmutassa bolondságát, álnokságát, az aranyat hajszoló kielégíthetetlen mohóságát. 

 
Az emberi jogok első védelmezője

Las Casas püspök papkrónikás volt, aki 1527-ben kezdte írni históriáját. A kisebbségek jogainak védelmezőjévé vált. Feltárta a spanyol hódítók erőszakos cselekedeteit, és magát a gyarmatosítás jogtalanságát.

„Negyven esztendős uralmuk alatt és ördögi tetteik következtében 12 millió férfi, nő és gyermek halt meg igazságtalan halállal”

– olvashatjuk Krónikájában.

Bartolomé de las Casas apja és nagybátyja is részt vett Kolumbusz második útján. Ő maga is tizenkét évig különböző hódító expedíciók tagja volt. Szolgálatai fejében a spanyol korona földet adományozott neki a meghódított területeken.

Természetesen a rajta élő indián lakosokkal együtt. Mint sok más, Amerikában tevékenykedő spanyol misszionárius, Las Casas is megtapasztalta a hódítás brutalitását, az indiánok kegyetlen kizsákmányolását és a velük való szörnyű bánásmódot. Igaz, a kezdetekben ő is rabszolgaként dolgoztatta földjein az indiánokat.

A fordulópont akkor következett be, amikor gyónása során megtagadták tőle a feloldozást. A dominikánus szerzetesek ugyanis nem oldozták fel azokat, akik rabszolgasorban tartották az őslakókat. Las Casas végiggondolta életét. Néhány év kellett ugyan az elhatározásához, de végül visszaadta földjeit, és további célként az indiánok védelmét tűzte ki.

Kolumbusz megjelenése után hatvan évvel sikerült elérnie, hogy királyi rendelet tagadja meg a korábbi jogszabályt, miszerint az indiánok eleve rabszolgának születtek, nincs joguk, sem tulajdonuk. A hódítok legitimitása mindig azon alapult, hogy a leigázott népnek más a kultúrája, barbárok, mert saját törvényeiket és vallásukat követik.

Azért ne legyünk túl optimisták. A spanyolokat más európai hatalmak követték a gyarmatosítás jól jövedelmező rablógazdálkodásában. Nem csupán a konkrét gyilkosságok, a népirtás pecsételte meg az őslakosok életét. Az európaiak által behurcolt fekete himlő és más járványok ellen az indiánok nem tudtak védekezni. Ezt tetézték a rabszolgavadászok és a szörnyű kényszermunka. Az indiánok érthető módon ritkán vállaltak gyermeket – mindez hozzájárult ahhoz, hogy számuk jelentősen megcsappanjon. No, de mindenre van megoldás! Ettől kezdve az afrikai rabszolgák kezdték felváltani a bennszülött munkaerőt. 

 
Spanyolország történelme – a hódítások kora

A 15-16. században Spanyolország történelme a hatalmi felemelkedés időszaka, de egyben fekete krónika is. A 13. századig Kasztília és Aragónia a vallási türelmességéről is híres volt, a zsidókat és muszlimokat többnyire békében hagyták. A 14. században azonban ez megváltozott. Elüldözték a zsidókat – számukat 40-120 ezer közé teszik – és a muszlimokat is. Éppen 1492-ben fejeződött ez be, amikor meghódították a Granadai Emirátust az Ibériai-félsziget déli részén. 

1492-ben Kasztíliai Izabella és férje, Aragóniai Ferdinánd több királyság egyesítésével megalapozta a későbbi Spanyolország létrejöttét. Spanyolország történelme e házaspár politikája révén változott meg – nagyhatalommá vált.

Amellett, hogy a gazdasági fejlődés szempontjából híres és nagyhatású uralkodókként tartjuk őket számon, kik voltak ők? II. Ferdinánd, aragóniai királyról feljegyezték, hogy csak a hatalom érdekelte. A becsület ismeretlen fogalom volt számára, még a híveit is gondolkodás nélkül becsapta. I. Izabella kasztíliai királynő volt az, aki az inkvizíciót elindította. VI. Sándor, a véres kezű Borgia pápa a házaspárnak adományozta a „katolikus királyok” címet.

Amerika „felfedezése” csak az első lépés volt, ezt követte egész Dél- és Közép-Amerika meghódítása, mely nem jelentett nagy gondot a jól felfegyverzett csapatoknak. Kezdetben az Újvilágból nem érkezett annyi arany, mint amire számítottak.

Azonban a 16. század elején az azték és az inka birodalom lerombolásával és kifosztásával ez megváltozott. Spanyolország Európa egyik legerősebb hatalmává vált. Gyarmatbirodalmát két évszázadig szipolyozhatta, utolsó gyarmatát 1898-ban, a spanyol-amerikai háborúban vesztette el.

 
Összefoglalás

Amerika őslakóira nézve sértő a Kolumbusz tisztelet, hiszen a genovai hajós megérkezésével népek és nagyszerű kultúrák megsemmisítése kezdődött el. A leghitelesebb forrás Kolumbusz saját naplója s levelezése. A „barbár” őslakosok az idegenekkel a vendégjog szerint bántak, maga Kolumbusz így jellemezte őket:

„Felebarátjaikat úgy szeretik, mint önmagukat, s hozzá mindig szelíden és vidáman viselkednek. Udvarias szavukat mindig mosollyal kísérik.”

Kolumbusz a szex kereskedelem modern úttörője. Az indián kislányokat kilencéves korukban kezdte eladni, amint az saját írásaiban is szerepel:

„rengeteg kereskedő van, akik lányok keresésére vállalkoznak; a kilenc-tíz évesek most keresettek.”

Kolumbusz maga 1480-ban kezdte el a rabszolga kereskedést, miközben Afrika nyugati partja mentén hajózott, rabszolgákat szedve a portugál birodalomnak. Harmadik útján már afrikai rabszolgákat is vitt az új telepekre, azt állítva, hogy „egy afrikai rabszolga egyenlő négy indiánnal”.

Kolumbusz Indiát keresve jutott Amerikába. Nem fedezett fel semmit. A nem keresztény népesség szuverenitását figyelmen kívül hagyva útja mégis a „felfedezés” tana néven vált ismertté. Dél- és Közép-Amerika partjait is elérte.

Négy utazásának tíz évében (1492-1502) a Taino lakosság becslések szerint 3-8 millióról kevesebb, mint 50 000-re csökkent. Kolumbusz jómódúan, de fizikailag és szellemileg is betegen halt meg.
 

Kapcsolódó cikkek

• Hálaadás napja – egyiknek ünnep, másiknak halál 

•  Az angol korona más gyémántjával ékeskedik

• India függetlensége, az indiaiak nemzeti ünnepe

Az indiai király kifejezés hallatán fülbevalós, turbános alak jut az eszünkbe, akit hatalmas trónja körül szolgák hada vesz körül. Csak ez lenne a realitás? India valószínűleg a világ egyik leggazdagabb országa a történelem és a szellemi örökség szempontjából is. Valamint az uralkodók és az uralkodó klánok tekintetében. Több ezer év telt el, és az ország számos dinasztiát, uralkodót, császárt és hódítót látott. 

Miért érdekes számunkra egy földrajzilag és történelmileg is távol levő indiai király története? Mert jó olvasni arról, milyen az államvezetés akkor, ha a nép érdekeit tartják szem előtt. Ezekben az uralkodókban van valami közös vonás. Igaz, többségük hódító volt. A független királyságok gyakran harcoltak egymással, de legtöbbször védekeztek a mogul csapatok ellen. Béke idején pedig mindről azt jegyezték fel, hogy igazságos törvények szellemében kormányoztak, országuk fejlesztését tartották szem előtt, pártolták a tudományt, a művészeteket, és vallási toleranciát gyakoroltak. 

Chandragupta Maurya (uralkodása i.e. 324-301)

Candragupta Maurya a Mauryan Birodalom alapítója volt. Az első császár, aki egy állammá akarta egyesíteni Indiát. Ebben az időszakban a birodalom egy másik híres személlyel is büszkélkedhetett. A császár fő tanácsadójával, Chanakya (Csánakja) Pandittal. Pandit tudóst jelent. Chanakya volt az, akinek közreműködésével a király erős központi rendszert és fejlett gazdaságot épített ki. 

Minden akkor kezdődött, amikor Magadha zsarnok uralkodója elkövetett egy nagy hibát. Száműzött birodalmából két olyan jeles személyt, mint Candragupta, a kiváló harcos, és Chanakya, a zseniális brahmana politikus. E két tehetséges ember összefogása lett a ragyogó Mauryan Birodalom alapja. Chanakya bár barátként és főminiszterként kapcsolódott az uralkodóhoz, egyszerű fűkunyhóban lakott, és a birodalom felvirágoztatása után lelki meditációja érdekében teljesen visszavonult.
 

Ashoka (kb. i.e 274-232)

Ashoka, Asóka nemcsak a Maurya-dinasztia másik leghíresebb uralkodójaként jelent meg, hanem India és a világ egyik legnagyobb királyaként. Hatalmas birodalmat épített ki, az indiai szubkontinens legnagyobb része az ő fennhatósága alá tartozott. Mégis utolsó csatája a legnevezetesebb. A kalingai háború rettenetes pusztítással, embertömegek halálával járt.

A csatatéren látott mérhetetlen szenvedés megérintette az addig győztes hadvezér, Ashoka szívét. Letette a fegyvert, mert rájött a világi hódítás gonoszságára. Ettől kezdve nem a földi dicsőségért élt, hanem az erkölcsi és lelki győzelem szépségéért. Buddha tanításaihoz ragaszkodva, életét az egyszerűség és jámborság határozta meg. Felfogta, hogy az élet szent dolog, és csakis Isten törvényei szabhatják ki a végét. Vegetáriánus lett, még az állatok megölésétől is irtózott. 

A dharmával, az ember erkölcsi kötelezettségeivel kapcsolatos rendeleteit sziklákra, oszlopokra vésték, de találtak ilyen, a mások iránti tiszteletet hangsúlyozó feliratokat barlangokban is. A modern India Ashoka oroszlános oszlopát tette meg az ország emblémájának. Ashokát gyenge kormányzók követték, ez hozzájárult a mauryai birodalom visszaeséséhez.

Kanishka (127-150)

Kanishka, más néven Nagy Kanishka, a Kushan-dinasztia császára volt. Még ma is India egyik legnagyobb buddhista uralkodójának számít. Hírnevét azonban katonai, politikai és lelki eredményei alapozták meg. A buddhizmus védnöksége fontos szerepet játszott a Selyemút fejlesztésében és a Mahayana buddhizmus Gandhara-ból való elterjesztésében. 

Samudragupta (335-380)

Samudragupta, a Gupta-dinasztia második császára szintén az indiai történelem egyik legjelentősebb királya volt. Nagyrészt a katonai hódításainak köszönhetően több nyugati tudós is „az indiai Napóleonnak” nevezte. Samudragupta ugyan a birodalmához csatolta a megszerzett területeket, de autonómiát és szabadságot engedélyezett az ott élő népnek. 
Nagy harcos, tudós és nagylelkű fejedelem, emellett a művészet, a kultúra, különösen a költészet és a zene odaadó rajongója volt.

Egy másik jellemzője, amire mindmáig emlékszik az utókor: a tolerancia és más vallások pártfogása. A hindu brahmanizmus elkötelezett követőjeként, tisztelte a többi vallást, és megengedte a templomaik építését. A hindu kultúra vallási, művészeti, csillagászati és tudományos kutatásainak támogatásával és a találmányok pártolásával jelentős szerepet játszott a Gupta Birodalom további kiterjesztésében. Samudragupta olyan indiai király volt, akiről szintén azt jegyezték fel, hogy uralkodása alatt beköszöntött az aranykor. Fia követte őt a trónon, s a Birodalom tovább virágzott.

Harshavardhana (606-647 ) 

A 7. század kezdetén Harshavardhana képviselte a példamutató indiai királyt. Jól ismerte és gyakorolta a vallási toleranciát, remek adminisztrációt és diplomáciai kapcsolatokat épített ki. Érintkezésbe lépett Kínával, küldötteket küldött oda, hogy eszmecserét folytasson a kínai uralkodókkal.

Célja az egymás iránti tisztelet révén a tudás gyarapítása volt. A kínai buddhista szerzetes, Hiuen Tsang, aki uralkodása alatt Indiába látogatott, élénk leírást adott a kedvező társadalmi, gazdasági és vallási viszonyokról. Harsha király meghívta Hiuen Tsangot Prajagba, a Kumbh melára, a hinduk szent zarándoklatára. Itt tanúja volt a király nagylelkűségének, a szegényeknek adott hatalmas adományainak.

 
Shivaji

Shivaji Bhosale volt a Maratha Birodalom alapítója és legnagyobb királya. Nagy harcosként és nemzeti hősként emlékeznek rá, főleg az adilshahi szultanátussal vívott küzdelem miatt. A mogul hódítókkal szemben egyesítette India nagy részét. Shivaji az indiai haditengerészet megteremtője. Kiváló földrajzi ismeretei révén új módszerekkel bővítette a harcászatot.

Shivaji rendkívül nagy figyelmet szentelt édesanyjának, Jijabainak, aki mélyen vallásos volt. Ez a lelki környezet nagy hatással volt Shivajira. Alaposan tanulmányozta a két nagy hindu eposzt, a Rámájanát és a Mahábháratát, ez ösztönözte a hindu értékek élethosszig tartó védelmére. Egész életében mélyen érdeklődött a vallási tanítások iránt, és rendszeresen kereste a hindu és szufi szentek társaságát. (Róla bővebben A legendás indiai szerelem történetei című cikkünkben olvashat.)

Prithviraj Chauhan (1178 -1192) 

Birodalma a mai északnyugat India területén volt. Sikeresen visszaverte a korai muszlim inváziókat. Amikor Prithiviraj győztes serege elfogta a muszlim hadvezért, Muhammad Ghorit, az kegyelemért könyörgött. A jóindulatú király úgy határozott, hogy felszabadítja. Számos minisztere ellenezte az ellenség megsegítésére vonatkozó döntést, de Prithviraj nem változtatta meg ítéletét. A Ghori kiadása nagy hibának bizonyult: a második taraini csatában Prithiviraj vereségét szenvedett. Muhammad nem viszonozta a kegyelmet, megölette a hindu királyt. Ennek hatására felesége, Maharani Sanyukta és más rádzsput nők véget vetettek az életüknek, hogy ne kerüljenek a megszállók kezei közé.

Mindezt India iszlám hódításának döntő eseményeként tartják számon. Veresége ellenére Prithvirajot hazafias hindu harcosként ábrázolják, aki 6 nyelvet beszélt, számos témában jártas volt. Ezek közé tartozott a történelem, a matematika, az orvostudomány, a harcászat, a festészet, a filozófia és a teológia. 

  
Krisnadeva (1509-1529)

Krisnadeva uralkodása alatt a dél-indiai Vijayanagara Birodalom elérte fénykorát. Sikeresen vette fel a harcot több országára törő mohamedán szultanátus ellen. Szigorúan ellenőrizte minisztereit, keményen büntette a megvesztegetést. Számos kannada, telugu, szanszkrit és tamil nyelven alkotó költő élvezte a császár támogatását. A vaisnava hit gyakorlója volt, vallási toleranciát hirdetett.

A korabeli úti beszámolók így írták le a fővárost: „szem nem látott, fül nem hallott hasonló helyet a Földön” – mondta Abdur-Razzak Közép-Ázsiában. Számos portugál utazó és kereskedő látogatott abban az időben a fővárosba, és részletes beszámolót készítettek Vijayanagar gazdagságáról és szépségéről. Domingo Paes, portugál lókereskedő jelentései óriási segítséget nyújtanak Vijayanagara ma is lenyűgöző romjainak azonosításához. Paes szerint olyan nagy volt, mint Róma, ez „a világ legjobban ellátott városa.”

Volt összehasonlítási alapja, hiszen látta az olasz reneszánsz városokat, mégis azt mondta: „olyan gazdag és szép, aligha találni ehhez hasonlót”. Krisnadevával kapcsolatban pedig megjegyezte, hogy „minden ügyben kegyes és példamutató”. 

Maharana Pratap (1572-1597)

Maharana Pratap, a rádzsputok indiai királya a művészet támogatásáról, bátorságáról és nagylelkűségéről vált ismertté. Hősiesen harcolt Akbar mogul császár hódító csapatai ellen. Maharana Pratap visszanyerte országa területének nagy részét, kivéve a gyönyörű Chittort. Volt olyan időszak, amikor ő és családja – a gyermekeit is beleértve – csak fűből készült kenyeret ettek. Maharana Pratap megfogadta, hogy addig a földön alszik, és egy kunyhóban él, amíg Chittort vissza nem szerzi az ellenségtől, de életében ez sajnos nem sikerült.

Ranjit Singh (1780 -1839) 

Ranjit Singh a 19. század elején irányította India északnyugati részét. 21 éves korában
kapta a „Pandzsáb Maharádzs” nevet. Többször is legyőzte a muzulmán seregeket különösen az Afganisztánból érkező inváziókat. Ranjit Singh reformokat, korszerűsítést vezetett be, kiépíttette az infrastruktúrát, mindez általános jólétet eredményezett. 

Singh megengedte, hogy különböző vallásból és népcsoportból származó férfiak szolgáljanak a hadseregében és kormányában, még európai polgárt is befogadott. De nem alkalmazott gyarmatosítást szorgalmazó brit embereket. Ennek ellenére egy diplomáciai csatornát fenntartott a britekkel. Létrehozta a Szikh Birodalmat, mely halála után 10 évvel a britek győztes háborúja miatt szűnt meg. 

Ranjit Singh tiltotta a tehénvágást birodalmában. Egyaránt támogatta a hindu templomokat és a szufi mecseteket. Nevéhez fűződik a szikh kulturális és művészeti reneszánsz. Több híres szikh épületet építtetett és restauráltatott. A történelmi Aranytemplom jelenlegi díszítésének, aranyozásának nagy részét, Ranjit Singh védnöksége alatt végezték.

Összegzés

Természetesen csak néhány indiai király szerepelt felsorolásunkban. India több uralkodónak, császárnak, hódítónak, királynak és uralkodónak adott otthont. Az ország gazdagsága és nagysága egyre magasabb szinteket ért el a különböző dinasztiák és birodalmak alatt. Mindegyikük hozzáadott valamit az ország csillogó örökségéhez – ezek még mindig szerepelnek az indiai történelem arany könyvében. Míg egyesek nagy harcosokként járultak hozzá India fejlődéséhez, mások a művészi ismeretek, a nagyvonalúság vagy a lelki látásmódjuk révén emelkedtek ki.

Indiát évszázadokon keresztül különböző hódító, megszálló mohamedán seregek és hatalmasságok uralták, mielőtt brit gyarmattá vált volna. A kifosztott földrész csak 1947-ben nyerte el függetlenségét. A történelem ismeretében csak csodálkozhatunk azon, hogy ez az ország mind a mai napig képes volt megőrizni hagyományait, és ősi lelki örökségét.
 

Kapcsolódó írások

• Az angol korona más gyémántjával ékeskedik

• India függetlensége, az indiaiak nemzeti ünnepe

• Milyen az indiai elbűvölő nő? - házasság világnapi meditáció

• Tiszavirág életű címkék az örökkévalóság jegyeivel

• A legendás indiai szerelem történetei

A Műemlékvédelmi világnap 1984 óta kerül megszervezésre. Ebből az alkalomból mutatunk be három dél-indiai műemlékvédelmi csodát. A három hely közös jellemzője, hogy Ellora, Mahabalipuram és Hampi is az UNESCO világörökség része. Mutatjuk a részleteket.

Dél-Indiai kalandozások 2019-ben>> Dél-Indiai utazás

A Műemlékvédelmi világnap vagy más néven a Világörökség napja arra ösztönöz bennünket, hogy ünnepeljük a világ népeinek kultúráját. Évszázadok, sőt évezredek fontos építészeti emlékei, szellemi kincsei és helyszínei maradtak ránk. Tudatosítsuk megőrzésük fontosságát! Saját környezetünkben talán könnyen megy, de mit tehetünk például egy más földrészen levő csodálatos műemlékért? Tanuljunk, írjunk róluk. Ami a köztudatban van, amiről beszélnek, amire emlékeznek, az nem tűnik el. Ösztönzi a helyi közösségeket, és az ott élők gondozni fogják, vagy nemzetközi segítséget kérnek a megmentésükhöz.

A Műemlékvédelmi világnap és a Világörökség nap története

1972-ben az UNESCO elfogadta a Világörökségi Egyezményt, majd kezdeményezte a Műemlékvédelmi világnapot, melyet 1984. április 18-án tartottak meg először. A Műemlékvédelmi világnap egyben a Világörökség napja. Ilyenkor egy-egy ország vagy tájegység építészeti értékei, helyszínei kerülnek a középpontba. A Világörökség napot azért alapították, hogy megvédjék ezeket az értékes helyeket. 

Műemlékvédelmi világnap Indiában

India 35 világörökségi helyszínnek ad otthont. Az egyes tagállamok kormányai nagy erőfeszítéseket tesznek ezek megóvására, illetve a még számtalan építészeti csoda fenntartására. A helyi közösségek való kapcsolattartás is a munkájuk része. Emellett tájékoztató előadásokat, szakmai programokat szerveznek, és egyéb tevékenységeket végeznek, melybe beletartoznak a természetvédelmi irányelvek is.

Anyagi erőforrás hiányában azonban számtalan középület, ősi templom áll elhanyagolt állapotban. E tény leginkább azt bizonyítja, hogy India ősi civilizációja sokkal régebbi, mint azt gondolnánk – a fennmaradt emlékek ugyanis rendkívüli technikai és művészeti képzettségről is tanúskodnak. 

 
A legfontosabb dél-indiai műemlékek

A dél-indiai műemlékek címszó alatt annyi látványosság, oly sok bámulatra és hódolatra méltó alkotást gyűjthetünk össze, mely több művészettörténeti könyvet is kitöltene. Érdemes utána olvasni, most csak párat tudunk néhány szóban bemutatni:

Srirangam: India egyik legnagyobb Visnu szentélyébe, pontosabban Visnunak szentelt templomvárosba léphet be a látogató. 50 szentély, 21 torony, 39 pavilon és számos víztározó tartozik ide.

Tanjore: A Saraswathi Mahal Ázsia legrégebbi könyvtárainak egyike. A szép épület a királyi palota része. Ritka gyűjtemény, jóval több, mint 49 000 pálmalevélre és papírra írt kéziratot őriz. A hindi, a szanszkrit és a tamil mellett más indiai nyelvű különlegesség is található itt.

Thanjavur: Dél-India egyik legszebb és legrégebbi temploma, a Brihadeeswarar-templom gránit kőből épült több mint 1000 évvel ezelőtt. A kupolája 63,4 méter magasan van!

Madurai népszerű hindu temploma, a Meenakshi Amman a Vaigai folyó partján helyezkedik el. Tamil Nadu állam egyik legnagyobb templomkomplexuma.

A Konáraki naptemplom vagy más néven Szúrja-templom híres képe egyetlen keleti témájú művészettörténeti könyvből sem hiányzik.

 
Hampi: sziklavilág a Holdbéli tájon

Hampi Karnataka állam északi részén rejtőzik. Jó néhány rendkívül lenyűgöző ősi templom és egy letűnt civilizáció emléke található itt.

Hampi egészét különböző méretű csatornák hálózata szövi át, amelyek mindent összekötnek: templomokat, palotákat, istállókat, mezőgazdasági területeket. A városhoz és környékéhez több mint 1600 műemlék tartozik. Hatalmas sziklákkal keverednek, amelyek a táj egészét uralják.

Az egyik leglátogatottabb hely a Vittala-templom. Impozáns építészeti remekmű, és szinte páratlan kézművességéről is ismert. A XV. században épült, később a Vijayanagara-dinasztia leghíresebb uralkodója, Krishnadevaraya bővítette és erősítette meg. A templom „zenélő”oszlopainak messze földre elhatott a hírük. Belül üregesek, így a légmozgás hatására különös hangokat adnak ki. Jellemző a brit gyarmatosítókra, hogy valami trükkre gyanakodva két oszlopot kivágattak.

  
Ellora: Misztikus barlangtemplomok a domboldalban

Az ókori India sziklafalú architektúráját öt évszázadon keresztül fáradhatatlan buddhista, hindu és dzsain szerzetesek generációi hozták létre.

Az 5. és a 13. század között kolostorok, kápolnák, templomok tűntek elő a sziklafalból. A barlangok ízlésesen díszített szentélyekké váltak, részletgazdag szobrokkal. Van, ahol freskók díszítik a falakat, máshol a lótuszvirág finom faragványai. Ellora 34 barlangja és az Ajanta 29 barlangja több száz évig homályban maradt, ma már mindkét hely védett műemlék.

Az Ellora barlangok rejtélyes Kailasa-temploma évszázadokon keresztül lenyűgözte a kutatókat és a turistákat. Ez egy lélegzetelállító konstrukció, amely rámutat arra, hogy az évezredes, ősi kultúrák sokkal fejlettebbek voltak, mint amit a tudósok jóváírnak. Érthetetlen, hogy a modern technológia nélkül miként keletkezett a templom. Nem „felépült”, a vulkanikus bazalt sziklákból vájták ki. 

Ez a világ legrégebbi egyetlen sziklából faragott, többszintes templom komplexuma. A nyugati régészek megdöbbenve állapították meg, hogy az athéni Parthenón méretének kétszerese. Alapos megfigyelés után számos szakértő azt is felfedezte, hogy kezdetben a templomot fehér gipsz fedte, hogy hasonlítson a havas Kailash-hegyre, Siva himalájai lakóhelyére.

Mahabalipuram: tengerparti barlangtemplomok

Mahabalipuram a Bengáli-öböl partján fekvő üdülőváros. A Pallava-dinasztia uralkodása idején, a 3. és 7. század között fontos művészeti, építészeti és irodalmi központ volt.

Visnu híveivel összefüggésben már a középkori szanszkrit szövegek is említik Mahabalipuram műemlékeit és a javítás korai hagyományát. Szekér alakú, faragott templomok, barlang szentélyek, fantasztikus domborművek, életnagyságú elefánt-, oroszlán- és bikaszobrok, oszlopos csarnokok láthatók Mahabalipuramban. Művészeik a természetes módon előforduló diorit és gránit blokkokat használták. A gránitsziklából faragtak ki csodálatos épületeket, és történeteket jelenítettek meg.

A Brahma, Visnu és Siva dicsőségének szentelt Trimurti-barlang, a teremtés, a fenntartás és a pusztítás folyamatát képviseli. Az istenségek mellett híveik, valamint faragott oszlopok és szobrok láthatók. A Krisna barlangok a Legfelsőbbhöz kapcsolódó történeteket mutatnak be.

Mahabalipuram 400 műemléke közül a leghíresebb az „Arjuna vezeklése” című lélegzetelállító remekmű, a világ legnagyobb domborműve (30x15m). Egy természetes sziklahasadék két oldalán helyezkedik el. Falán több életnagyságú alak látható jóga pozícióban. Az egyik egy macska, aki a meditáló hőst, Arjunát utánozza. Körülötte pedig kacagnak az egerek, mert biztonságban érzik magukat. 

 
Ez a kis részlet fontos dologra hívja fel a figyelmet. A macska csak mímeli a meditációt, a mozdulat csak külsőség, lényeg nélküli. Ardzsuna, az önmegvalósított személy a jóga lelkiségét is megéli, a macska nem. Az egerek pedig még csak a fizikai szinten sem képesek követni a jó példát. Csak a macskát látják, Arjunát nem – a felszínt és nem a lényeget. Nem jut eszükbe, hogy mihelyt a macska leengedi végtagjait, abban a pillanatban az életük veszélybe kerül. Illúzióban vannak, a pillanat érzéki örömének élnek, ahogy az anyagi síkon élő ember sem képes életét tudatosabbá tenni. 

Összefoglalás: dél-indiai műemlékvédelmi csodák

India mindig is büszke lehetett templomépítészetére. A dél-indiai műemlékek különösen figyelemre méltóak, kivitelezésük az ősi kézművesség csodája. Évszázadok óta a rejtély forrását jelentik. A Vijayanagara királyság kiemelkedő művészetet hozott létre, mellesleg az akkori világ leggazdagabb birodalma is volt. A déli indiai templomépítészet sok titokzatos csodát alkotott ebben az időszakban. A Műemlékvédelmi világnap arra emlékeztet, hogy a kulturális örökség érték és lehetőség.

Kapcsolódó cikkek

• India művészete Rembrandtot is elvarázsolta

• A világ nyolcadik csodája

• Indiába került az UNESCO verseny fődíja

• Az egyenlőség szobra 

• Lopott indiai műremekek

• Vallásközi dialógus a középkori művészetben

A legendás indiai szerelem általában olyan történetekről mesél, melyeknek ritkán lett boldog vége. Többnyire a politika vagy a háború beleszólt. Szerencsére voltak olyan csodálatos, valós események is, amelyek éppen olyan jók vagy jobbak, mint bármely kitalált mese. Álljon hát itt az indiai szerelem három kimagaslóan szép, hiteles története.

A nyugati irodalomban talán Shakespeare Rómeó és Júliája jelenti az etalont a „nagy szerelem” témában. Az indiai történelem love story-jai sem nélkülözik a romantikus, sőt izgalmas fordulatokat, de elsősorban a hűségről és a kitartásról, a kölcsönös megbecsülésről szólnak. Népszerűek a színházban, mozifilmek készülnek róluk, vagy egyszerűen emlékeztetnek rájuk a régi freskók és miniatúrák.

1. Nala és Damajanti története az indiai szerelem egyik példaképe

Az egyik híres történet Nala király és Damajanti hercegnő házassága. Sriharsha, a 12. században élt filozófus-költő nagy epikus szanszkrit nyelvű művéből ismerjük az eseményeket, de a Mahábháratában is szerepel.

Bár szerelmi történetről mesélt a költő, a tudósok szerint a szerző jitendriya volt, vagyis olyan, aki legyőzte az érzékek befolyását. Tény, hogy Sriharsha a későbbi életét aszketikus nyugalomban töltötte a Gangesz folyó partján. 

Damajanti királyi hercegnőnek jogában állt az úgynevezett svayamvara megrendezése. Az ősi Indiában ez olyan ünnepség volt, ahol egy királyi családban született lány kiválaszthatta leendő férjét a felsorakozott magas rangú udvarlók közül.

Sok király gyűlt össze a nagy napra, a különféle birodalmak uralkodói. Nem mindig értették egymás anyanyelvét, ezért szanszkrit nyelven társalogtak egymással – tudjuk meg a feljegyzésekből.

Az előzmények miatt volt Damajanti nehéz helyzetben. Anyja a szerinte legkiválóbb férjet akarta szépséges lányának, de a meghívólevélkét szállító hattyú egy vihar miatt Nala király birodalmában maradt. Nala titokban több üzenetet váltott a lánnyal, és szerelmes lett Damajantiba. 

A hoppon maradt másik jelölt ezért felöltötte Nala király formáját. Oly mesterien, hogy a nevezetes ünnepségen mindenkit megtéveszthetett. Damajantit két Nala király kérte az ünnepségen, és neki választ kellett adnia.

Elkeseredettségében Istenhez, Harihoz fohászkodott, akit elfogadott cselekedetei irányítójaként. Azt kérte, hogy tegye lehetővé számára, a jó választást. Az isteni segítség nem is késett. Indiában mind a mai napig népszerű ez a történet, számos képzőművészt is megihletett.

2. A rádzsasztáni Dhola herceg és Maru hercegnő indiai szerelem-története

Az indiai szerelem történetei között az egyik legismertebb Dhola herceg és Maru hercegnő históriája.

Egy időben nagy szárazság volt Rádzsasztánban. A maharadzsa az északi királyság egy szent helyére zarándokolt feleségével és lányával Maru hercegnővel, hogy ott imádkozzon. Nalwar királya ugyanazon okból, szintén ott volt. Őt is elkísérte felesége és fia, Dhola.

A két király barátságot kötött, és létrehozta a királyságok közti szövetséget, melyeket Dhola és Maru házasságával kívántak megpecsételni. Eleredt az eső, mindenki visszatért saját királyságába.

Az évek teltek, s a kis hercegnő nagyon várta, mikor jön érte jövendőbelije. Közben Nalwar királya meghalt, és az új király, Dhola elfelejtette korábbi szerelmét. Megházasodott, feleségül vette Malvanit, egy másik birodalom hercegnőjét. 

Maru szenvedett a szeretett Dholától való elszakadás fájdalmaitól, akinek csodálatos emlékét szívében őrizte. A számtalan üzenet, amelyet a vőlegény udvarához küldött, nem jutott célba. Az üzeneteket és a hírnököket mindig blokkolta Malvani, a féltékeny feleség.

Maru végül elérte Dholát. Valójában a távoli szerelem szomorú dalainak legszomorúbbjait énekelte a nap és az éjszaka sok-sok órájában. Megbízta hát az énekeseit, akik Nalwarba mentek, hogy adják elő úgy, ahogy ő tanította nekik.

Malvani őrei azonban elutasították őket. Letáboroztak hát a palota mögött, és éjjel, a holdfényben énekelni kezdték Maru hercegnő mélabús dalait.

Mágikus erejük végre eljutott Dhola herceghez, és ellopták álmát. A zenészeket másnap reggel behívatták a bíróságra, ahol szintén elénekelték Maru szerelmi tragédiáját: szenved távoli kedvese miatt, aki elfelejtkezett róla.

Dholának hirtelen minden eszébe jutott, emlékezett az ifjúságára, és szívében felébredt a vágy, hogy újra találkozzon első jegyesével. Malvani nem örült, hogy második feleséget is hoz a király, de Dhola elhagyta udvartartását.

Úgy tűnt, minden boldogan megoldódott, de az akadályok még nem értek véget. Umar, egy helyi nemes, aki őrülten szerelmes volt Maruba, csatlakozott egy csapat gyilkoshoz. Bosszút akart állni. Meghívta hát a királyi párt, és látszólag nagy vendégszeretettel kínálta pihenőhelyül a karavánszerájt.

Dhola élvezte a finom vacsorát, de közben néhány énekes felfedezte Umar gonosz szándékait, és figyelmeztette Marut. A királynő egy varázslatos ajándékot, egy lendületes, gyors lábú tevét kapott tőlük, hiszen mindig jó volt hozzájuk. Olyan fürge állatot, mely gyorsabban vágtatott, mint a szél. 

Sikerült is elmenekülniük, de az akadályok még mindig nem értek véget. Amikor a cél már közel volt, Marut megmarta egy kígyó. A kétségbeesett Dhola hűségesen ápolta, miközben szívből imádkozott: Sivának és Párvatinak, a házasság isteni védőinek kegyét kérte.

Mély meditációja, lemondásai és fohászai meghallgatásra találtak, így Dhola és az újra egészséges Maru végül hazatérhetett. 

 
3. Shivaji Maharaj és Saibai szerelmi története

Shivaji Bhosale a Maratha Birodalom alapítója, aki eredményesen harcolt a mogul hódítókkal szemben. Ezáltal a későbbi indiai függetlenségi mozgalom egyik példaképévé is vált. Rendkívül bátor, harcos királyként ismerjük. Ő az indiai haditengerészet atyja is.

Elsőként ismerte fel annak fontosságát, ezért stratégiai alapon megszervezte a haditengerészetet, és erődítményeket emeltetett, hogy megvédje Mahárástra tengerparti oldalát. 

Népszerűségére jellemző, hogy „hegyi patkánynak” is nevezték, mert ismerte az egész területet, és a váratlan támadások elleni gerilla módszereket, vagy a földrajzot, mint hadászati tényezőt. A patkány itt nem megvető értelmű, csupán a mindent kifürkésző értelem jelképe.

Shivaji hatalmas hadsereget hozott létre az államhatárok védelmére. Úgy is ismerték, mint a hindu politikai és bírósági hagyományok megőrzőjét, mint igazságos királyt, valamint a marathi és a szanszkrit nyelvek megőrzőjét, ápolóját. Shivaji a nők és a női erény megbízható támogatója is volt.

Ellenezte a nőkkel szembeni erőszak, zaklatás és csalás minden formáját. Birodalmában súlyosan megbüntették azt, aki megsértette a nők jogait. Mindig hangsúlyozta és megkövetelte a nők tiszteletét, s maga is jó példával járt elöl. A csatában legyőzöttek földjén sem esett bántódása a nőknek, ami pont ellentéte volt a mogul hódítók gyakorlatának.

Vallásos neveltetése nagy hatással volt Shivajira, alaposan tanulmányozta a két nagy hindu eposzt, a Rámájanát és a Mahábháratát – ezek befolyásolták nála a hindu értékek élethosszig tartó védelmét. Egész életében mélyen érdeklődött a vallási tanítások iránt, és rendszeresen kereste a szentek társaságát.

Művészetpártoló volt, találkozott kora két kiemelkedő szent költőjével, Tukarammal és Ramdas-szal. Folytonos kölcsönhatásuk legendák tárgya. Egyes történészek szerint az Isten odaadó szeretetének, a bhakti mozgalomnak e két kimagasló költője befolyásolta Shivaji hatalomra jutását.

Shivaji India egyik legbátrabb, leghaladóbb szellemű uralkodójaként vívott ki tiszteletet. Királyi szokás szerint több felesége is volt, de mindközül Sai Bhosale, állt az első helyen, akit Saibai néven tiszteltek.

Akkor találkoztak először, amikor a hercegnő apja fogságba került, és az ifjú Shivaji apja segített neki a menekülésben. A házasságot Shivaji mélyen vallásos édesanyja szervezte. 

1640-ben, kötöttek házasságot, ami az első naptól fogva nagyszerűen alakult. Bár Shivaji továbbra is elfoglalt volt, felesége mindenben segítette őt. Az állam és a királyi család ügyeiben egyaránt, briliánsan gondoskodott mindenről.

Shivaji Maharaj és Saibai nagyon közeli kapcsolatban álltak egymással. Ám még egymás iránti szeretetüknél is nagyobb volt az alattvalók jólétéért folytatott munka. A házaspár 19 évig békés és problémamentes házas életet élt, négy gyermekük született.

Saibai nemcsak gyönyörű és jóindulatú hölgy volt, szelíd és önzetlen emberként is jellemezték. Azt írták róla, hogy bölcs nő, aki hűséges társa Shivajinak. Saibai emlékműve a Raigad erődben található.

Az erődöt 1818-ban a britek elfoglalták és kifosztották. Ez kicsit sem ártott annak, hogy Shivaji és felesége a történelem és a néphagyomány legendás hősévé váljon.

Kapcsolódó cikkek
 

• Indiai nők, akik nem csak szépek, de okosak is

•  Milyen az indiai elbűvölő nő? - házasság világnapi meditáció

• Nőnap, amikor a férfiakért imádkoznak

• Nyugati nők keleten

• Származásom francia, választásom India

Az ember mindig szeretne bepillantani a jövőt takaró függöny mögé. Több híres, különböző korokban létrejött jövendölés is van, melyeknek állítása már beigazolódott. Ázsiában is akad figyelemre méltó.  Ramalan Jayabaya Jáva hindu királya volt, aki Nostradamus előtt 400 évvel élt. Jövendöléseit a történelem megőrizte, azok egyre népszerűbbé váltak.

Indonézia muszlim többségű ország. A világ legnépesebb szigete, Jáva is ide tartozik. A közelmúlt egyik híre, hogy Indonézia egyik legfontosabb személyisége, Jáva hercegnője áttért a hindu vallásra, és ebben bátyja is támogatta. A világ egy pillanatra Jáva felé figyelt, és felmerült egy másik név is: Jayabaya, Jáva 12. században élt hindu királya, akinek híres jóslatait ma is lelkesen figyelik.

A jávai próféciák előzményei

Ramalan Jayabaya király 1135-től 1157-ig uralkodott. Igazságosságáról és elfogulatlan törvényeiről volt ismert. A Jónai Krónikák és más írásos feljegyzések őrzik emlékét. Próféciái előrejelzések Jáva jövőjéről. Jayabaya király még mindig nagyon népszerű a jávaiak körében. Miért? Mert az emberek úgy találták, hogy legtöbb jóslata valóra vált. 

Mint korának sok más uralkodója, valamely istenségtől származtatta családját.

Ennek egyetlen oka az volt, hogy hatalma megkérdőjelezhetetlen legyen, az emberek törvényes királyként tiszteljék.

Érdekes, hogy Jayabaya apja azt állította, hogy Ardzsuna közvetlen leszármazottja. Ardzsuna a nemes Kuru dinasztia hercege, a Mahábhárata híres harcosa, akinek Krisna elmondta a Bhagavad-gítát. 
 
Jayabaya király nagy irodalomkedvelő volt, maga is írt néhány könyvet. Ezek a kötetek próféciák. Amikor a király megöregedett, visszavonult egy faluba, és szinte remeteként meditációval töltötte utolsó napjait. Ez is a hindu kultúra része volt. Ma a falu zarándokhely. 

  
Jövendölések Jáva egykori királyától

Jayabaya egyik leghíresebb jövendölése az volt, hogy fehér emberek érkeznek Jáva szigetére. Olyan fegyvereket fognak szállítani, amelyek távol tartják az embereket. Azt is megjósolta, hogy ezek a fehér emberek elfoglalják az országot, és hosszú ideig uralkodnak. További előrejelzéseként azt írta, hogy északról sárgás férfiak jönnek, legyőzik a fehér embereket, de nem maradnak hosszú évekig. 

Jayabaya próféciái beigazolódtak. A hollandok fegyverekkel érkeztek, meghódították Jávát, és 300 évig uralkodtak. Aztán 1942-ben a japánok legyőzték a hollandokat. A japán megszállás 1945-ig tartott, de az indonézek boldogok voltak, mert a 800 éves jövendölés igaz lett. Indonézia 1945 augusztusában szerezte meg függetlenségét ¬– három és fél évvel az első japán megszállás után.

A Jayabaya leginkább várt jóslata egy igazságos király vagy királynő megjelenése. A jövendölés szerint ez akkor fog megtörténni, amikor a hajók az égen repülnek, és a vas kocsik lovak nélkül futhatnak. Ez egyszerűen az autók és repülőgépek korát jelenti.

Összefoglalás

Jayabaya egykori jávai király jövendöléseinek többsége beigazolódott. A jávai jövendölések koncepciója ciklikus. A sötétségbe lép, hogy végül visszatérjen a fénybe és a jólétbe.

A jövendölések szerint 2018-ban „gyors árvíz”, vagyis szökőár várható, és vulkáni katasztrófát is jósolnak. Indonéz szakértők is valószínűnek tartják, hogy 2018 a földrengés éve lesz. Aki ott szeretne nyaralni, jó, ha előbb alaposan tájékozódik.

Kapcsolódó cikkek

• 2016-os jövendölés számmisztika és lelkiség tükrében

• Ádám hídja felfedezése felbolygatta a törénelemírást

• Hamlet, Buddha és a Biblia tanácsai a boldogsághoz

A jelenlegi kutatás azt sugallja, hogy a Ram Setu vagy Ádám hídja néven elhíresült „út” India és Srí Lanka között nem természetes képződmény. Eddig is nagy vita folyt a keletkezését illetően. Az amerikai Science Channel decemberi műsora felkavarta a közvéleményt. Tudósok és geológusok állítják, hogy mesterséges, ember alkotta hídról van szó.

Ádám hídja a Dél-India egyik csúcsát Srí Lanka (régebbi nevén Ceylon) északnyugati részével összekötő, kb. 50 km-es láncolat. Ráma hídjaként, Ram Setu-ként is emlegetik ezt a tengerfenékből furcsán kiemelkedő földsáncot.

Az biztos, hogy egészen a 15. századig, amíg egy ciklon el nem pusztította, a híd teljesen a tengerszint feletti magasságban volt, és gyalogosan közlekedtek rajta.

 Ram Setu története

A világhírű Rámájana eposz részletesen beszámol a híd keletkezéséről. A hindu epikus műben olvashatunk Ráma hercegről, aki hadseregével építtette a hidat, hogy kiszabadítsa feleségét, Szitát.

A királynőt Sri Lanká-n tartotta fogva Rávana, a nagyhatalmú démonkirály. Indiában és a világ hindu közösségeiben számtalan Ráma-hívő él, akik számára Ráma isteni valósága megkérdőjelezhetetlen.

Rama Setu, az ősi földsáv

Bizonyos történelmi feliratok, régi szótárak idézik Ráma hídját, és néhány régi térkép is feltünteti. Ennek alapján már korábban is sokan állították, hogy nem csupán vallási meggyőződés az alapja. Történelmi és földrajzi értelemben is egy ősi híd maradványairól van szó.

 A kutatók által az alapoknál felfedezett mészkő tömbök szabályos téglatestek vagy kocka alakúak. Ez arra utal, hogy nem a természet hozta létre, hanem mesterséges konstrukció, emberi kéz műve lehet.

Ádám hídja 

A híd történetének másik változata egy muszlim legenda, mely hasonlóan misztikus hátteret feltételez. Eszerint Ádám itt haladt át Ceylonra (Sri Lanka), ahol egy hegy tetején 1000 évig egy lábán állva bűnbánatot gyakorolt.

A hegy szent hely, zarándokok látogatják, hiszen a buddhisták, a hinduk, a muzulmánok és a keresztények egyaránt tisztelik. A hegytetőn egy hatalmas lábnyom alakú sziklamélyedés látható.

A hívek vallási meggyőződésüktől függően közelítik meg. A hinduk Visnunak tulajdonítják, hiszen Ráma Visnu egyik alászállása, megjelenése. A buddhisták szerint Buddháé, a muzulmánok Ádám talplenyomatát látják ott, a keresztények pedig Szent Tamás apostolét.

Az Ádám hídja új fordulat a világtörténelemben

Évekkel ezelőtt a NASA is közzétette a légi felvételeket, de az űrhajózási ügynökség szerint az űrhajósok által készített képek nem bizonyítják az ember által létrehozott Ram Setu meglétét.

Nemrégiben egy tudományos alapú televíziós műsor 3 egyetem (Indiana University Northwest, a Colorado Boulder Egyetem és a Southern Oregon Egyetem) tudósaira hivatkozva ismét reflektorfénybe állította Ráma hídját. Azt állítják, hogy a Ram Setu-n vagy az Ádám hídján levő kőzetek idősebbek, mint a homok, ami emberi mérnöki alkotásra utal.

A kutatók arról számoltak be, hogy az ősi hídhoz használt sziklák 7000 évesek, bár a homokpad csak 4000 éves. Ezek az eredmények azt sugallják, hogy a műholdkép szerkezete nem természetes, hanem az ember által épített szerkezetet mutat.

A híd létrehozása önmagában misztikus. Vannak kövek, melyek messziről kerültek ide, maga az itt létük rejtélyes. Egyes tudósok úgy vélik, hogy az ősi szöveg 5000 évvel ezelőtti időpontra utal. A történelem e pontján egy ilyen hosszú híd építése szuper emberi eredmény lenne.

Összegzés

Ram Setu, illetve Ádám hídja továbbra is a felkelti a laikusok és a kutatók figyelmét. Az Indiai Tudományos Történeti Kutatási Tanács egy újabb víz alatti tanulmányt javasolt, melynek azt kellene megállapítania, hogy a struktúra természetes vagy emberi eredetű-e. A válasz még várat magára.

A vita még korántsem dőlt el. Egyvalami azonban biztos: sokan olvashattak minderről. A Science Channel Facebook oldalán 7 millióan látták, és több mint 150 000 alkalommal osztották már meg. Ráma hívei pedig csak annyit mondanak: Dzsáj, Srí Rám! Dicsőség Rámának! 

Kapcsolódó cikkek

• Ráma, édes Ráma, boldog szülinapot!

• Rámájana, a világ botanikai csodája

• 2000 éves pálmalevél, a tamil Véda

Két nemzet büszkesége: így nevezte egy híres angol orientalista Stein Aurélt, aki 155 éve, 1862. november 26-án született. Régész, történész, Ázsia-kutató. Magyarnak vallotta magát, belső-ázsiai útjaira egy kis Arany János kötetet mindig elkísérte. Az angol tudományos élet szinte saját tudósaként tisztelte, 1904-től angol állampolgár is volt: Sir Mark Aurel Stein. A német, angol és a francia nyelv mellett tucatnyi ázsiai nyelven beszélt. Indiában a Pandzsáb Egyetemen tanított, sőt ő adta ki és fordította le angolra a Rajataranginit, a kasmíri királyi krónikát.  

Stein Aurél életpályája 

Stein Márk Aurél művelt zsidó családban született, de őt már az evangélikus hit szerint nevelték. A keresztségben a híres római filozófus császár, Marcus Aurelius nevét kapta. A piarista középiskola után a bécsi és a lipcsei egyetem hallgatója volt. Tübingenben szanszkritot és összehasonlító nyelvészetet tanult, ezután London, majd Oxford következett. A Körösi Csoma emlékeit kutató Duka Tivadar is segítette munkáját.

1888-tól az indiai Pandzsáb Egyetemen tanított, a szanszkrit nyelv és irodalom tanára volt. 

Kasmír kultúráját és földrajzát tanulmányozta, neki köszönhető a Rajatarangini, az ősi királyi krónika megjelenése. Ezután nem kisebb feladatra vállalkozott, mint a kasmíri maharadzsa hatezer kötetes könyvtárának katalogizálása. A szanszkrit nyelvű kéziratokat magyarázattal látta el. Jól ismerte a szanszkritot, de a helyi közösségekben pandzsábi, kasmíri és pastu nyelven társalgott. 1910-től az Indiai Régészeti Szolgálat főfelügyelője volt.

Stein Aurél emlékezete Indiában

Indiában is nagy tiszteletnek örvend Stein Aurél. Emlékoszlop díszíti egyik táborhelyét. Nemrégiben új emlékkő került a régebbi, sérült helyére, melyet annak idején közvetlenül Stein halála után állítottak fel. Háromszög alakú, a felirat angol, urdu és szanszkrit nyelven íródott. Köszönetet mond a Rajatarangini krónika megjelenéséért is. 

 
Az emlékmű felállítása a Stein életére és munkásságára emlékező ünnepségek kezdetét jelezte. A Kasmír Egyetemen 2017. szeptember 20-21-én nagyszabású konferenciát tartottak.

Stein Aurél – Selyemút

Stein a Kínát Európával összekötő híres Selyemút területére több expedíciót vezetett. Az Indiából Kínába című könyvében beszámolt arról, hogy egészen Dunhuangig jutott el, melyet az utazók a Selyemút egyik legjelentősebb megállóhelyeként tartottak számon. A nyugati tudomány Stein Aurélnak köszönheti, hogy megismerhette az Ezer Buddha barlangtemplom kincseit, a több ezer tekercset és kéziratot. A leletek egy része Londonba került, a többit Delhiben a Nemzeti Múzeum őrzi.

Stein Aurél volt az első nyugati utazó, aki a Lop-Nor tó vidékén megpillanthatta azt a kétezer éves határőrző falat, melyet a hunok támadásai ellen építettek. A magyar őstörténet fontos kérdéseivel, a fehér hunok és rokon törzseik indiai szereplésével is foglalkozott, erről írta az akadémiai székfoglalóját.

Stein Aurél: Homokba temetett városok

Stein első belső-ázsiai útjáról a Homokba temetett városok című munkájában írt, mely 1908-ban jelent meg a Magyar Földrajzi Társaság gondozásában. A könyv régészeti és földrajzi utazás Indiából Kelet-Turkesztánba. 

Stein Aurél művei

Stein számos könyvet, tanulmányt jelentetett meg. Angol nyelven publikált, műveit Halász Gyula, a kortárs és barát ültette át magyar nyelvre. Stein igazán kiérdemelte a polihisztor jelzőt, a művészettörténet, a régészet, az orientalisztika, a nyelvészet, valamint a térképészet terén is kiemelkedő munkát végzett. Magyarul 10 könyve és számos tanulmánya jelent meg.

 
Összefoglalás 

Dr. Stein Aurél a 20. század egyik legfontosabb régésze, a magyar keletkutató utazók egyik nagysága volt. Több helyen is kifejtette India kultúrája iránti nagyrabecsülését. Számos tudományos akadémia tagjaként szerepelt, több egyetem díszdoktorává választotta. Kutatásait az angol kormány nagylelkű támogatása segítette. Az angol király – aki egyben az India császára címet is birtokolta – 1912-ben az Indiai Birodalom Lovagrendjének parancsnoki keresztjével tüntette ki Stein Aurélt. Vámbéry Árminhoz hasonlóan őt is a brit tudományos élet kimagasló személyiségei között tartják számon mind a mai napig. 
 

Kapcsolódó írások

• A szanszkrit nyelv felbecsülhetetlen értéke

• Vámbéry Ármin, a magyar orientalista

• Az ismeretlen Kőrösi Csoma Sándor

A szanszkrit nyelv a Védák nyelve. A Védák, amellett, hogy a legkorábbi szanszkrit szövegek, egyben a világ legrégebbi alkotásai is. Az ősi és tudományos tudás, bölcselet tárházai. A cikk elköltözött a hinduizmus.hu oldalunkra> Szanszkrit

A németországi Kasselben az érdeklődők egész nyáron át szeptember közepéig egy különös installációt láthattak, melyet nem téglák, hanem betiltott könyvek alkottak. Méretarányosan építették meg a görög Pantheont idéző formációt. 

A történelem során számtalan olyan esetről tudunk, amikor könyveket tiltottak be, sőt teljes könyvtárakat égettek el. A könyvégetés minden korban fellelhető. Megszűntek-e ezzel az örök emberi értékek? Maradandó volt-e a pusztító hatalom?  Cikkünkkel erre keresünk választ.

Két dolgot érdemes nyomon követni az alábbi korántsem teljes listában: 1. Ami az ókorban megtörtént, az megtörtént a modern világban is. 2. Amit egy felekezet elkövetett, sokszor ugyanazt el is szenvedte. 

Betiltott könyvek

Kasselben a Könyvek Parthenonja a cenzúra ellen tiltakozik. A világ több országában összegyűjtött, betiltott könyvek borítják. A könyvoszlopokat védőfólia takarja, a lebontása után a köteteket szétosztják. Az egykor betiltott könyvek között milyen alkotásokat találunk? Nos, például az alábbi két remekművet is.

Az Állatfarm – George Orwell 1984-ben megjelent világhírű regénye, mely a totalitárius rendszerek maró kritikája. Észak-Koreában napjainkban sem lehet megvenni.

Szép új világ – Aldous Huxley sötéten látta az emberiség jövőjét. Társadalomkritikáját minden nemzetnek meg kellene szívlelnie. 

A betiltott könyvek emlékművét ugyanazon a téren építették fel, ahol a nácik 1933-ban zsidó és marxista szerzők műveit égették el. A náci Németországban 80-90.000 könyvet égettek el, de olyan szerzők műveit is, mint Thomas Mann vagy Heine, sőt még a Twain regénye, a Tom Sawyer kalandjai is a tiltott listára került.
 

Amerikában Joseph McCarthy a kommunizmus elleni hadjáratában indított háborút a könyvek ellen. Igaz, nem máglyára, csak zúzdába küldte a műveket. Hazánkban is sok könyv végezte zúzdában a kommunizmus ideje alatt. De több nagyszerű munka került indexre, tiltólistára is.

Teljesen hihetetlen, de mégis igaz: a „fasiszta, antidemokratikus és szovjetellenes sajtótermékek” (Bp.1945-49) jegyzékén Baktay Ervin: India szabadságot akar című könyve is szerepelt. Tiltott olvasmánynak ítélte valaki e kimagasló orientalista tudósunk könyvét.

A könyvégetés története – lángoló könyvtárak

Az ókori alexandriai könyvtár az antik világ leghatalmasabb gyűjteménye volt, mely először Julius Caesar hadjáratai miatt ment tönkre, megpróbálták felújítani, de a várost ért sorozatos ostrom miatt végleg megsemmisült. A XX. században a szarajevói könyvtár kétmillió kötete is a lángok martalékává vált, amikor a szerb csapatok nehézfegyverzettel lőtték a várost. 

Az ókori Kínában is lángok martaléka lett több évszázad szellemi kincsének 77%-a. Csin Si Huang-ti, az első kínai császár a hagyományokat őrző konfuciánus tanításokat akarta eltüntetni, égtek a könyvek, s később a tudósok százait élve eltemették. Kicsit délebbre a kommunista Pol Pot Kambodzsában ugyanezt tette a XX. században, nemcsak könyvek ezreit semmisíttette meg, szinte a teljes értelmiséget kiirtotta.

A híres indiai Nalanda egyetem könyvtára három nagy, több emeletes épületből állt, úgy is nevezték: Dharma-gunj (Az igazság hegye) vagy Dharmaganja (Az igazság kincsei). Abban az időben a világ hindu és buddhista tudásának a legismertebb tárháza volt. Gyűjteménye nemcsak vallási kéziratokból, hanem széleskörű tudományos művekből állt, a nyelvtant, logikát, irodalmat, asztrológiát, csillagászatot és az orvostudományt képviselte. 

A muzulmán hódítók 1193-ban kirabolták, az ott élő bráhmana papokat legyilkolták. Jó néhány hindut megidéztek azzal az ürüggyel, hogy információt akarnak a könyvekkel kapcsolatban, majd halomra ölték őket. Maga a könyvtár oly hatalmas volt, hogy hetekig égett…

„Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak.”

A német költő, Henrich Heine próféciája ez, akinek 110 év múlva a nácik elégetik számos művét. Heine egy 1823-ban írt tragédiájában hangzik el a fentebbi mondat. A dráma megtörtént eseményt dolgoz fel: 1500 körül Toledo érseke elégettetett minden fellelhető iszlám könyvet. 

A kalifátus korában a legnagyobb hírnévnek Ibn Futáisz kádi gyűjteménye örvendett. Córdobát a „világ díszének" nevezték, csak itt évente hatvan-hetvenezer kötet látott napvilágot. Andalúzia könyvtáraiban némely becslés szerint összesen egy millió könyv volt!

Granada visszafoglalása után Cisneros kardinális, főinkvizítor nyilvánosan megsemmisíttette a fellelhető muzulmán könyveket. Mázsaszám vetették tűzbe a felbecsülhetetlen értékű köteteket, ott égett el több száz év szellemi kincse, arab, zsidó tudósok és a régi görögök munkái.

Híres könyvégetés 

A történelem folyamán az éppen uralmon levő hatalom sokszor veszélyesnek tartotta azokat a könyveket, melyek nem a hivatalos ideológiát propagálták. Ha pedig uralmuk megdöntésétől féltek, sok esetben el is pusztították azokat. A mai szemmel eszeveszettnek tűnő intézkedéseket ma sokan az emberiség elleni bűntettnek tekintik.

303-ban Diocletianus császár parancsba adta a keresztény templomok lerombolását, és a keresztény írások elpusztítását.

Husz János 1415-ben könyveivel együtt máglyahalált halt, Oxfordban 1520 végén Luther műveit égették el. Rómától való elszakadás a kolostorok feloszlatását is maga után vonta.

Angliában (1536-1541), számos kolostori könyvtár elpusztult, a régi kéziratok lapjait sok esetben wc papírként használták. Véres Mária az anglikán könyveket és embereket, előde és utóda a katolikus könyveket semmisíttette meg.

455 éve, 1562. júliusának közepén Diego de Landa, jezsuita püspök kiadta őrült parancsát a maja civilizáció kódexeinek megsemmisítésére. Egyes becslések szerint több mint 5 ezer könyv pusztult el, a hittérítő jezsuita szerzetesek buzgalma következtében, akik jogosnak érezték a számukra ismeretlen kultúra megsemmisítését.

A püspök minden lelkiismeret furdalás nélkül mesélte el, milyen fájdalmat okoztak az őslakóknak: „Számos indián könyvet találtunk, de mivel mást nem tartalmaztak, mint a gonosz felvetéseit és babonáit, hát elégettük valamennyit, ami nagy bánatot okozott a bennszülötteknek.”

1950-ben a kínai hadsereg Tibet lerohanásakor az ott található kolostorokat lerombolta, és a ritka könyvgyűjtemények nagy részét elpusztította. De a kulturális forradalom alatt Kínában is megsemmisítettek sok könyvet.

Összegzés

„A tudás hatalom” – Francis Bacon szállóigéje kapcsán fel kell tenni a kérdést: milyen tudásra, és milyen hatalomra vágyjon az ember. 

Változó korok változó hatalmasságai hol pogánynak kikiáltott iratokat, hol keresztény könyveket égettek, hol a reformáció, hol az ellenreformáció kódexeit nyaldosták a lángok. Gyakran a „civilizáció” nevében égették el valamely nép „pogány” kultúrájának kivételes értékeit.

A történelem ismer több könyvégetést is, még a XX. században is előfordult. Mindig voltak olyanok, akik számára a „tiltott irodalom” vagy a vélemény eltiprása megoldást jelentett. De a tudásra, sőt a bölcsességre való vágy mégis átöröklődött az évezredek folyamán, mert az ember pozitív tulajdonságai között a tudásszomjat talán csak a szeretetéhség előzi meg.

1953-ban jelent meg Ray Bradbury azóta már világhírű munkája, a Fahrenheit 451. Ez az a hőmérséklet, ahol a papír elég. A regény a távoli jövőben játszódik, olyan társadalomban, ahol betiltották az olvasást, és elégetik a még fellelhető könyveket. Ez a regény a média káros befolyása elleni felszólalás irodalmi megfogalmazásban.

Vajon mi az égetőbb: a szabadság lángja vagy a könyveket égető tűz? Erre a kérdésre a történelem már válaszolt. 

Kapcsolódó írások

• Erőszakos véleménynyilvánítás középkori módszerekkel

• Véleménynyilvánítás szabadsága a mediaimperializmus világában

• A kimondott szó és a leírt betű hatalma