India Hangja

A világ legnagyobb hindu templomának alapítója Pramukh Szvámí Maharádzs. Élete jó példa mások önzetlen szolgálatára. Az általa megálmodott templomot a világ nyolcadik csodájaként tartják számon. A Delhiben található építészeti remekmű az Akshardham nevet kapta, ami azt jelenti: Isten hajléka. Azért is csodálatos, mert 11.000 kézműves munkáját dicséri, akik teljesen kőből építették, mindenféle acélszerkezet nélkül. Bemutatja India ősi művészetének lényegét, a hagyományok és a Védák bölcsességét.

 
Nem csoda, hogy a világ 8. csodájának nevezik sokan a 42 méter magas, 94 méter széles és 106 méter hosszú gyönyörű templomot. A templom aránylag fiatal, öt évig készült, 2005-ben szentelték fel. Nem tartalmaz cementet, beton csak az alapjában van. Rádzsasztánból 6000 tonna rózsaszín homokkövet szállítottak ide, de a világ minden tájáról érkezett márvány és gránit. Mindezt speciális technológiával dolgozták fel, minden kő így került a helyére, miután az elemek csatlakoztak. Ez biztosítja a szeizmikus hatásokkal szembeni ellenállást, megóvja a néha előforduló földrengések esetén is.

Szinte elképzelhetetlen a kövek összeszerelt pontossága. Az épületszerkezet mellett a fal dekorációja egészen lenyűgöző. A domborművek mérete változó, de még a legkisebb faragványok, még az apró figurák is a legnagyobb részletességgel készültek.

Az épület 234 pillért, 17 fényes kupolát foglal magába. Több mint 20 ezer elbűvölő finomsággal faragott figura látható, melyek az indiai hitvilág alakjait és díszítőelemeket ábrázolnak. Csak elefántból több mint 148 szobor van! 
 

A 23 hektáros területet felölelő komplexum a védikus építészet alapelveivel összhangban készült. A belépés ingyenes. Öt kiállítóterem várja a vendégeket, ahol audiovizuális prezentációk és életnagyságú diorámák láthatók, hogy betekintést nyújtsanak a hinduizmus különböző témáiba. A Prémanand terem például három részre oszlik, az elsőt a hindu szentírási szövegeknek szentelték, az Upanisadok, a Rámájana és a Mahábhárata bemutatásának. A második vizsgálja a vallásokat általában, a fotográfiák megjelenítik a szimbólumokat, szent helyeket, ízelitőt ad a világvallások imáiból, a harmadik tisztelgés India leghíresebb költői előtt. A kertben szökőkutak és vízesések, különféle védikus történetet elmesélő szoborcsoportok találhatók, és a szabadtéri rendezvények számára kialakított, 9000 fő befogadóképességgel rendelkező hely. Ez a terület a kulturális programok és fesztiválok otthona. 

Megalapítója Pramukh Szvámí 1921-ben, Gujaratban született, és 95 éves korában távozott az árnyékvilágból. Ő lett a szellemi vezetője a nemzetközi hindu szervezetnek (BAP). Hét évtizedes munkássága alatt több mint 17.000 várost és falut látogatott meg Indiában és szerte a világon.

A Guinness World Records döntőbíró, Michael Whitty 2007-ben ellátogatott Akshardham templomba, és Pramukh Szvámí egy hivatalos tanúsítványt kapott a kiemelt építészeti kitüntetésről. A találkozóra emlékezve Michael azt mondta az idős szerzetesről:

Ő egy nagyon látványos egyéniség, ugyanakkor beszélgetéseink során kiderült, milyen kedves és érzékeny ember. Egyértelműen inspiráló figura sok millió ember számára, és biztos vagyok benne, örökre emlékeznek rá a kiemelkedő templomokban, melyeket létrehozott. Pramukh Szvámí több mint 1100 hindu templomot építtetett, de mindközül az Akshardham a legkiemelkedőbb.

Feljegyezték róla, hogy spirituális érdeklődése egész fiatal korában megmutatkozott. Az iskolai órák után gyakran rohant a falu Hanumán szentélyébe, hogy ott hallgassa a szent emberek társalgását. Hanumán a Rámájana főhősének, Ráma hercegnek volt a legodaadóbb híve. Pramukh Szvámí  tizenhét éves korában, szülei engedélyével csatlakozott lelki tanítómesteréhez, feladatul a szanszkrit nyelv és a hindu szentírások tanulmányozását kapta – kiváló tanuló volt.

Hamarosan belépett a szerzetesi rendbe, hogy egész életét mások szolgálatának áldozhassa. 28 évesen kinevezték a BAP szervezet elnökévé, vezetése alatt a globális hindu szervezet gyorsan fejlődőtt. Számos humanitárius és karitatív tevékenység fűződik ezekhez az évekhez. Ő vezette a BAP erőfeszítéseit számos nagyszabású kulturális fesztivál lebonyolítására, azzal a céllal, hogy előmozdítsák a hindu hagyományok jobb megértését és az erkölcsi és szellemi élet támogatását. 

Idézet a 2000-es millenniumi Világbéke csúcstalálkozón elhangzott beszédéből:

"A cél az együttműködés és a vallások közötti kölcsönös tisztelet, hiszen a vallásnak az egymás iránti szeretetet kell erősítenie. A virágzó vallás titka nem követőinek mennyiségétől, hanem spiritualitásának minőségétől függ."

 
Kapcsolódó cikkek:

• A világ leggazdagabb szerzetese

• Vallásközi dialógus a középkori művészetben

• Lopott indiai műremekek

Nagy figyelem kíséri a nem mindennapi orvosi bejelentést, mely szerint egy emberi fej transzplantációját akarják elvégezni. A még bizakodó fejtegetések is nagyon szkeptikusak, és számtalan etikai kérdést vetnek fel. Egy orosz férfi, Valery Spiridonov elsőként szeretné magát alávetni fej transzplantációnak. Igen, jól olvasták: olyan agyhalott személyre vár, akinek testére átoperáltathatja a fejét.

Valery Spiridonov mérnök, saját oktatási-szoftver cége van. Ritka genetikai betegségben szenved, nem tud járni, kerekesszékből intézi ügyeit. Egyes orvosok számára meglepő, hogy még életben van. Spiridonovról azt írták: mély hite van – no, nem Istenben, hanem a technológiában. Úgy gondolja, a fejlett tudomány képes megmenteni az életét. Azt akarja, hogy orvosai várjanak, amíg találnak olyan donort, aki agyhalott ember, és korábban hozzájárult ahhoz, hogy a teljes testét felhasználják. Mivel az orosz állam nem vállalja a műtét költségeit, reméli, hogy a média hírverése révén összegyűlik a kívánt összeg. Ez csak találgatások tárgya, 20 és 100 millió dollár közöttre saccolják.

Spiridonov, ez a szomorú szemű fiatalember kijelentette: nem drága eutanáziára regisztrál. A betegsége miatt természetes együttérzést vált ki minden emberből, ugyanakkor gondolkodásra is késztet. A fej transzplantáció terve sokak számára horror: nem a másodlagos okok, a hihetetlen költségek és a siker elenyésző valószínűsége, hanem erkölcsi kérdések miatt. Szükséges állatok százait megkínozni? Hány beteg embert lehetne meggyógyítani ekkora összegből? – kérdezik sokan. Nem meglepő, hogy sok tudós és etikus azzal vádolja ezeket a sebészeket, hogy csupán a selejtes tudomány előmozdításában vesznek részt, növelve a hamis reményeket. 

A tudósok egyik legmegszívlelendőbb kijelentése szerint nem vagyunk azonosak az agyunkkal, hiszen számtalan eset bizonyítja, hogy az agyhalott emberek harcolnak a fertőzések ellen, és több esetről tudunk, amikor agyhalott nő adott életet egészséges kisbabának. Többek között erről értekezik Thomas Nagel és Alva Noe is. Az egyetemi professzorok kimutatták, hogy egy jól működő, egészséges agy nem kielégítő magyarázat az emberi létre. Ezzel teljes mértékben egyetért a Védák ősi bölcselete, amely kijelenti: nem a test a valódi énünk, az csak egy öltözete a léleknek, igazi önvalónknak. Aki pedig ezzel tisztában van, az nem bánkódik testének elvesztése miatt, melyre előbb-utóbb sor kerül, hiszen tudja, hogy halál nem is létezik, csupán átlépés egy másik létformába. Ez már a reinkarnáció kérdése.
   
Az anyagi tudomány az ideiglenes test megoldásait keresi. Nem ez lenne az első alkalom, hogy valaki megpróbál átültetni egy fejet egy új testbe. A kínai Xiaoping Ren és csapata képes volt 18 egér fejét kicserélni. A szánalmas élőlények nyaktól lefelé megbénultak, és csak körülbelül három órán át élték túl az operációt. 2013 óta nagyjából 1000 fej transzplantációt végzett egereken, s további kísérletekre törekszik. Ki akarja próbálni a technikát majmokon vagy kutyákon, abban a reményben, hogy létrehozza az első fej-transzplantált főemlőst, amely él és lélegzik – legalább egy kis időre. Korábban Vladimir Demikhov egy kutya fejét és mellső lábait ültette át egy nagyobb kutya testébe – 1954-ben. A szerencsétlen állat 23 napig élt még. Ezt az orvosok sikernek könyvelték el!

1970-ben Robert White által vezetett idegsebész csapat átültette egy majom fejét egy másikra. A majmot mesterségesen lélegeztették, nem tudott mozogni. A szervezet immunrendszere a transzplantáció után kilenc nappal végül elutasította a beültetést… Mindez inspirálta az olasz neurológust, Sergio Canaverot, aki egyesek szerint Frankenstein megtestesülése. Canavero vállalta Spiridonov műtétének végzését, melyre tervei szerint 2017 decemberében kerülne sor, valószínűleg Kínában.

Mary Shelley megteremtette az őrült, megszállott tudós figuráját, aki az orvostudomány nevében, a morális határokat áthágva a borzalmak világába lép.

De ki is volt Frankenstein? Mary Shelley (az angol romantikus költészet egyik legjelentősebb képviselőjének a felesége), írónő 1818-ban, 19 évesen alkotta meg főhősét, Victor Frankensteint. Victor egy fiatal egyetemista, aki hullákat használ fel, hogy összeférceljen egy új élőlényt, mely aztán életre kel. Mary Shelley főhőse életet teremtve Istent játszik, de csak a teremtés paródiája jön létre. Ezzel többek között barátja és felesége halálát is okozva számtalan tragédiát indít el, tettei következményei elől pedig elmenekül.

A regény alcíme: A modern Prométheusz. Azonban Mary Shelley számára Prométheusz antihős, sőt gonosztevő, aki a tűz ellopásával az emberiséget a vadászatra és gyilkolásra, húsevésre késztette. E felfogásban Prométheusz az istenek szerepét bitorolta. Shelley regénye részben figyelmeztetés a modern ember számára, hogy bár hatalmas tudományos áttörés is lehetséges, óriási a tévedés veszélye. A teljes, szerteágazó tudás sokkal összetettebb, és beláthatatlan következményekkel járhat a természet törvényeinek megsértése. Ellentétben sok gótikus mesével, amelyben kötelező helyszín a temető, Victor Frankenstein a lény kreálásakor a vágóhídra is elmegy alapanyagért. Mary Shelley tudatosan viszi Frankensteint a sírrablás mellett a vágóhídra. Mary Shelley egy olyan szellemi környezetben nőtt fel, ahol a vegetarianizmusról sok szó esett, ő maga és férje is vegetáriánus volt. Szerintük a főzés elfedi egy halott test borzalmait, és a húsevést lélektanilag és esztétikailag elfogadhatóvá teszi. A nagy költő, Percy Shelley romantikus vegetáriánus értelmezésében a mítosz jelentése: Prométheusz, aki az emberi fajt képviseli, végre valami nagy dolgot akar létrehozni, hogy az ember az állatok fölé emelkedhessen, ezért ellopja a tűzet, hogy étkezési célra használhassa. A következmény, hogy a máját (mivel a májnak kellene feldolgozni a hús által keletkezett méreganyagokat) újra és újra felfalta egy saskeselyű, vagyis a betegség. E kor nagy romantikus alakjai, mint a szintén vegetariánus Rousseau, az állatok megölésében az emberiség erkölcsi hanyatlását látták, mely egy degenerált világhoz vezet. Vajon mit szóltak volna az állatkínzáshoz?
 
Még egy érdekes adalék: A regényben Frankensteinnek van, a szörnynek nincs neve, aki rémítő külseje ellenére eleinte jó szándékú figura. A későbbi feldolgozások ugyan kezdettől gonosz teremtményként ábrázolják, de az írónő nem így alkotta meg. A rémalak eleinte jóra törekszik, sőt tudni akarja, ki is ő valójában. Hát nem elgondolkoztató? Tanul másoktól, érdekli a tudomány, de megszerzett tudását később rosszra használja fel. Mary Shelley története azóta is nagy hatással van az irodalomra, és egy teljesen új műfajt szült, a horror történetek és filmek kategóriáját, sőt ez tekinthető az első sci-fi regénynek is. A köztudatban a Frankenstein-karakter azóta is az Isten nélküli világ cinikus tudósalakja, aki a természet és az ember általános erkölcsi törvényeit is áthágja. 

Kapcsolódó cikkek

• A lélekvándorlás, mint játék

• A The Smiths sokkoló igazsága

• Állatvédelem: szeret, nem szeret?

• Védőoltás és sebészet évezredekkel ezelőtt

• Plasztikai sebészet 2600 évvel ezelőtt az ókori Indiában

Rajani Panditnak, India első számú detektív hölgyének nem volt könnyű sikeressé válnia egy férfiak által dominált területen. De akaratereje, kitartása, bátorsága, a kivételes konfliktuskezelő és gyors döntéshozatali képessége révén elérte, hogy a szakma elismerje. Ma már több különböző TV csatornán szerepel, interjúkat készítenek vele, kapott számos díjat, és könyvei jelennek meg. Mumbaiban dolgozik, érdekes esetek, még érdekesebb álruhák – ez az ő története.

Meglepő, hogy milyen sok hölgy detektív van Indiában. De a legtöbb házassági ügyekre szakosodott, a lehetséges partnereket vizsgálják meg, hogy ezzel is segítsék egy jó házasság létrejöttét, vagy felfedik a hűtlen férjeket és feleségeket.

Rajani irodájában, Mumbaiban

Rajani apja rendőrségi nyomozó volt, aki korábban dolgozott Mahátma Gandhi gyilkossági ügyében is. Mindez lányára is hatással lehetett. Rajani főiskolásként irodalmat tanult. Itt szembesült először azzal, hogy képes segíteni másoknak az összegubancolódott helyzetekben. Talán úgy tűnt, mintha egy túlbuzgó kíváncsi szomszéd avatkozna közbe, de amikor kimentette egy tanulótársát a törvénytelen helyzetből, a lány szülei nagyon hálásak voltak. Ez indította el a magánnyomozói pályán. Apja féltette, először nem támogatta ezt a döntést, de az anyja mindig az ő oldalán állt.

Egyik esetben szobalányként belépett egy gazdag családhoz, 6 hónapon keresztül dolgozott ott, hogy elkapjon egy gyilkost. Máskor gyermekrablási ügyet sikerült megoldania, vagy ékszertolvajt fülelt le. Sok filmszínész, TV sztár is felkeresi, többnyire azzal a kéréssel, hogy szerezzen bizonyítékot, mert partnerük megcsalta őket. Amikor a nyomozás miatt szükséges volt, alakított már vakot, terhes nőt, vagy éppen egy őrült szerepében hallgatta ki egy strandon, amint két multinacionális cég munkatársa pénzügyi csalást tervezett. A feladat sikeres elvégzése néhány nagy társaságot szerzett neki állandó ügyfélnek. Több mint 25 éve van már a szakmában. Egyszerűen él, rendkívül éles elméjű hölgy, aki abból merít megelégedést, hogy képes segíteni másokon. Lady James Bond címmel dokumentumfilm készült róla.

Szerinte bizonyos szempontból nőnek lenni előny a szakmában, könnyebb az információgyűjtés, mert senki sem gyanítja, hogy nyomozók. Jobban meghallják az egyes árnyalatokat a beszélő hanghordozásában, mint a férfiak, s jobban megfejtik a másodlagos kifejezéseket, mint amilyen az arcmimika vagy a testbeszéd.

Rajani Nyomozó Iroda 30 nyomozót foglalkoztat, havonta több mint 20 megbízást kapnak. Úgy érzi, hogy ma egy detektív munkája sokkal egyszerűbb, mert modern berendezések állnak a rendelkezésére, jobb felvevők, poloskák, kém kamerák, egy tucat különleges eszköz. Egy nyomozónak gyorsnak és ébernek kell lennie. Meg kell érezni, ha valamilyen probléma adódik, és tudnia kell elhárítani. Nemcsak vizsgálja vagy feltárja a tényeket, de hasznos tanácsokat is ad, valóban törődik az emberekkel. Támogatja és tiszteli a régi szokásokat, hagyományos szárit hord otthon. 

Számára ez nem csak egy munka, hanem hivatás. Az emberek iránti empátia irányítja, ezért soha nem kapcsolja ki a telefonját. Sokan felkeresik a lezárt ügy után is, egy kis édességgel és apró ajándékkal kedveskednek, vagy egyszerűen csak azért, mert a barátjuknak tekintik, mert valahol megérintette a szívüket. Gyakran előfordul – mesélte –, hogy én vagyok az egyetlen erős támaszuk, mert barátaik magukra hagyták őket a legnehezebb időkben. A félelem szó nincs a szótáramban.

Kapcsolódó cikkek

• Nyugati nők keleten
• Indiai nők, akik nem csak szépek, de okosak is
• A divat indiai királynője
• Indiai szamósza az űrben
• Védikus esküvő az amerikai kongresszus háza táján

A közismert angol kockadobásos számjáték, a Kígyók és létrák (Snakes & Ladders) Indiából származik. A gyarmati uralom második felében, 1892-ben került Angliába, és a viktoriánus szemlélet rögtön megváltoztatta. Ma már világszerte elterjedt ez a társasjáték, igaz csak egy lebutított változata, mert az eredeti sokkal magasztosabb célokat szolgált: játékosan beszélt az élet komoly kérdéseiről. 
 
A játékboltok egyik népszerű darabja, a Kígyók és létrák, melyet az ősi India inspirált. A ma már világszerte klasszikusnak tekinthető társasjáték több néven ismert volt az ókori Indiában: Mokshapat (A felszabadulás ösvénye) vagy Paramapadham (Végső boldogság), illetve Parama Pada Sopanam: Lépések a legmagasabb hely felé.

 
A tábla számozott négyzetei a tudat és a létezés különböző erényeit és hibáit sorolják fel. A meghatározások az élet egy-egy lehetséges állomását mutatják, a magunkkal hozott, valamint a megszerzett jó és rossz tulajdonságokból mutat néhányat. Számos létra és a kígyó segíti vagy éppen hátráltatja a játékosokat a táblán. A cél eljutni a start alsó négyzetéből a felsőbe, vagyis a földi születésből a lelki felszabadulásba. A nyomatékosítás kedvéért néhol a játéktábla négyzete emberalakot formáz. A modern változat csak egy egyszerű, a puszta szerencse alapján zajló versenynek tekinti. Az eredeti verzió, ahol a játékos fejlődése a lényeg, háttérbe szorult. A kereskedelmi változat erkölcsi tanulságai csökkentek, ilyen az amerikai Csatornák és létrák nevű változat is. 

A társasjáték megalkotását egyes kutatók a szent életű költő, Gyandev Chaupar nevéhez kötik, de i.e. a 2. században már játszották Mokshapat néven. Dél-Indiában piacokon és a templomok főbejárata előtt is árulták. A játék legkorábbi irodalmi hivatkozása egy X. század dzsain kézirat, amely így ajánlja: az élőlények a Szamszára, a ciklus az újjászületés fedélzetén. A hindu és dzsain változat mellett létezik a játék muszlim formája is. Az iszlám misztikus ága, a szufi is elfogadta, és Allah trónjának hozzáadásával kibővítette a szerencsés négyzetek számát.
 
Idővel a játék több módosításon is átment, de a jelentése megmaradt. Vagyis: az embernek jó tetteket kell véghezvinni, hogy lelkileg feljebb emelkedjen, míg a bűn a mélybe húzza. A kígyók képviselték a gonoszságot, a létrák az erényeket. Olyan állomások szerepeltek, mint például a hit, nagylelkűség, megbízhatóság, jóság, tudás, a másik oldalon a hiúság, büszkeség, közönségesség, arrogancia, lopás, adósság, részegség, düh és kapzsiság, vagy akár a gyilkosság. A vesztes az újra születés ciklusába került, a győztes felszabadult. A játék erkölcsi végkövetkeztetése, hogy az üdvösség elérhető a jó tetteken és a magasabb tudatállapot elérése után, de a gonosz és alantas személy alacsonyabb életformákba kényszerül. 

A Nemzeti Múzeum New Delhiben a játék dzsain változatát őrzi, egy festett pamut textilt, de fennmaradt több tizennyolcadik század végi, ugyancsak színes stílusú is. A virágos kúszónövény, a dévanágari felirat és a színösszeállítás jelzi annak radzsasztáni eredetét. A dzsaipuri, gudzsaráti, marathi és pahari művészek megcsillogtatták tudásukat, a díszítés érdekesebbé, vonzóbbá tették a játékot. A négyzetekbe festett képek is segítik a tanítást, mindez a saját, regionális stílusban, a kompozíció kiegyensúlyozott, és ad egy kellemes élményt. Az eredeti játékban a különböző állomásokat kiírták a négyzetekbe, vagy miniatúrában ábrázolták, hogy az egész játék alatt látható legyen. Ez sokkal maradandóbb élményt adott a játékosnak, mint a modern változatban, ahol nincs szem előtt, külön listán kell kikeresni az egyes állomásokhoz rendelt tulajdonságokat.
 
Amikor a Kelet-indiai Társaság megszállta Indiát, a számtalan más értékes dolog mellett ezt a játékot is Angliába vitték, mely azonnali sikert aratott a gyerekek között, de a viktoriánus kor szája íze szerint megváltoztatták. Ennek az összetett és bonyolult játéknak az erkölcsi tanítása véget ért, az eltávolított elem, az ok-okozat összefüggésének felismerése helyett bevezették a versenyt. Ebben a változatban a siker a takarékosság, a bűnbánat révén volt megközelíthető, bukást az engedetlenség és tunyaság okozott, melyet a végén a betegség, szégyen és a szegénység követett. Sajnálatos módon a modern változatot nyugaton megfosztották vallási és erkölcsi szempontjaitól, a létrák és kígyók számát pedig kiegyenlítették. Pedig az eredeti hindu játékban több volt a kígyó, mint a létra, arra emlékeztetve a játékost, hogy nehéz az erény útján megmaradni. Összehasonlítva az eredetivel, amely tele volt lelki bölcsességgel, e játék nyugati változata sokkal sekélyesebb. Valamennyi megmaradt a tanító szándékból, de a vallási-filozófiai lényeg elhalványodott, és a magasabb eszmeiséget képviselő fogalmakat felváltotta a hétköznapi értelemben vett jó és rossz. Némely amerikai változat pedig annyira lebutítottá vált, hogy abban a főszereplő egy rosszcsontságot elkövető gyerek, akinek nem sikerült megkapnia valamit, vagy éppen a jó fiú, aki elérte, mert tett valami hasznosat. Manapság a híres társasjáték a legkülönbözőbb formákban jelenik meg, Chaplintől a Hupikék törpikék szerepléséig, csak épp a leglényegesebb dolog marad ki…
 
A hindu filozófia alaptanításához kapcsolódik, hogy a vágyak és tettek valamint azok következményei viszik előbbre vagy lökik hátra az egyént. Ebben az értelemben a szabad akaratot behatárolja az előző tettek visszahatásainak kényszerítő ereje, ugyanakkor az isteni kegy még a hátráltató tényezők ellenére is segíthet előrébb lépni. Az a legszebb az egészben, hogy ennek a játéknak nincs egyetlen győztese, csupán van aki előbb ér a célba, van, aki később. Akárcsak az óind filozófiában, mely csodálatos reményt ad, hiszen mindig van újrakezdés, és újabb lehetőség a javításra. Nincs bukás, mert mindig ott van a pótvizsga. Hosszú ugyan az út, de a bukdácsolás ellenére, s főleg mert segítő pontok is léteznek, a végén mindenki célba érhet.

A Kígyók és létrák minden idők egyik legnépszerűbb játéka volt, ezt bizonyítja az is, hogy szerepel a legmagasabb eladási számot elért top 25 videojáték között is. Bár az eredeti szemlélet a mai játékban kicsit sérült, mégis elmondhatjuk, hogy nagy hatást fejtett ki, hiszen maga a „snakes and ladders” összetétel jelentése: létbizonytalanság. Egy olyan angol kifejezéssé vált, ami szerencse vagy balsors hirtelen bekövetkeztének lehetőségét jelenti. 
 
Felfelé haladunk a létrán, vagy lecsúszunk a kígyón? A létra szimbolikus képe jól ismert a Bibliából is. Jákob álmában egy lajtorját (létrát) látott, amin angyalok járkáltak fel-le a Menny és a Föld között. Azt jelképezte, hogy Isten segítséget, „létrát” ad azoknak, akik Hozzá törekszenek. Az egyiptomi hitvilágban Ré és Hórusz is létrát állít föl, hogy a halottak fölmehessenek az égbe. Vagy gondoljunk csak Weöres Sándor gyönyörű sorára: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.

Kapcsolódó oldalak

• Az angol korona más gyémántjával ékeskedik

• Az európai kultúra bölcsője

• Hamlet, Buddha és a Biblia tanácsai a boldogsághoz

• Játékos matematika szomorúság ellen

• Miért nem kell várni, amíg felnősz?

Szrinagar utcáin furcsa látvány tanúi voltak a járókelők, a kép azóta bejárta a fél világot. Egy ember pórázon „vezetett” káposztával sétált. Hogy ez miért nem abszurd? Az ismeretlen meg akarta őrizni névtelenségét, de kijelentette, hogy tettének komoly oka van. A titokzatos férfi abszurd cselekedete eleinte őrült kísérletnek tűnt, de miután egy interjúban ismeretlenül elmondta célját, mindjárt értelmet nyert ez a fajta figyelemfelkeltés. Így akart rámutatni a Kasmírban levő feszült helyzetre, arra, hogyan befolyásolja az ártatlan civilek életét a militarizálódás.

Kasmírból származom, melyet traumatizált a háború és az erőszak, s ez sokkal céltalanabb, mint egy káposztával sétálgatni. Az egész célja egyfajta ellenállás, de egyben szórakoztat, az emberek nevetnek, így a hatóságok semmilyen kifogást nem emeltek. A folyamatos és stagnáló konfliktus, a háború a közönséges civilekkel is abszurd dolgokat végeztet.

Úgy nőttem fel, hogy a gyerekek nyugodtan jártak iskolába, és a tantermekben egymás mellett ültek a különböző vallású diákok. Akkoriban nem voltak bunkerek, hadsereg, katonai táborok szögesdrót épületekkel, sem fegyverrel ellátott járművek az utcán, valamint fogolyközpontok és az ott folyó kínzások…

Az ötlet nem az enyém, egy kínai művész, Han Bing híres „Séta a káposztával”projektje 2014-ben futótűzként terjedt el. A The New York Times, a Wall Street Journal, The Huffington Post lapjain és máshol is megjelent. Vitát provokált a gépies hétköznapi gyakorlattal szemben, és kritikus gondolkodásra késztetett. Ő többek között a divatos éttermeket látogató újgazdagok hivalkodó falánksága ellen tiltakozott ezzel, hiszen a szegényeknek sokszor még káposzta sem jutott. Han Bing performanszának példáját sokan követték, apró falvakban és nagyvárosokban szerte a világon. 

Én csak kölcsönvettem a jól ismert szimbólumot, az ötletet, és a saját elképzelésem szerint alakítottam tovább. Ilyen szomorú módon próbálom felfrissíteni az emlékezetet, hogy a nézők gondoljanak arra az időre, amikor még nem volt konfliktus és militarizálódás. Az erőszak és a háború már több évtizede folyik, Kasmír az „erőszak”, „zűrzavar”, „felkelés” szinonimájává vált. Azt akarom, hogy az emberek rájönnek, hogy a kasmíri konfliktus, mint minden viszály a világon, csak átmeneti.

Durván 8000 eltűnt embert említenek a statisztikák Kasmírban, és több mint 70000 halt meg a katonai beavatkozás miatt. Véleményem szerint folyamatosan tiltakozni kell a háború és a katonai megszállás ellen. Ehhez szükséges a tudatosság növelése. Hogy nem érek el semmi konkrétumot? Művész vagyok, ez az én kifejezési formám, mint korábban az írás. 

Kapcsolódó cikkek

• Legyen a Földnek jó napja!

• Másság és tolerancia Indiából nézve

• Hamlet, Buddha és a Biblia tanácsai a boldogsághoz

Mumbaiban több helyen is élénk színű fák fogadják a sétálókat – fák, amelyek már nem élnek, de gyönyörű színekben és mintákkal pompáznak.  

14 nő egy különleges csoportot alakított. Csodálatos okból jöttek össze: nem tolerálják a környezet romló állapotát, felhívják a figyelmet azokra a fákra, melyek elhanyagoltan, kiszáradva állnak az utcákban. A város különböző helyein ecsetekkel és növényi alapú festékkel felszerelkezve jelennek meg. Ha lehet, az elhalt fák helyére újakat ültetnek, és próbálják megőrizni azokat, amelyek gondoskodást igényelnek.

Egy önkéntes csoport úgy döntött, hogy törődnek a környezettel, és segítik a trópusi eső fákat. Megalakult a Raasta Chaap nevű szervezet, de nem követtek semmilyen fix napirendet, és nem szervezkedtek túlságosan. 

Történetük egy évvel ezelőtt kezdődött, amikor a közösségi médián keresztül néhány nő megismerkedett egymással. Mindegyikükben volt valami közös, ugyanarra az egyetemre jártak vagy ugyanazon a helyen éltek. Juhu Mumbai egyik külvárosa, közel a tengerhez. A környék festői, de a halott fák mégis elszomorító képet mutatnak. A csapat úgy döntött, hogy ahol lehet, ültessenek is fákat, és  tegyenek meg mindent a megóvásuk érdekében. Miután beszerezték a szükséges engedélyeket, elkezdték a festést az egyik főiskolánál, majd egy klubnál. Ahelyett, hogy panaszkodnak, amiért a hatóságok nem végzik rendesen a munkájukat, megkeresik a lehetőségeket céljaik eléréséhez – mondta egyikük, a 48 éves Neelu Virk.

A  hölgyek többsége kiváló művészi hajlammal rendelkezik. Nem elégednek meg annyival, hogy lefestik a fákat egyszínűre, szeretnek aprólékosan dolgozni, néha 3-4 napig is. Ha nem elégedettek a mintákkal, átfestik. Mindegyikük szenvedélyesen részt vesz a munkában, ettől válik személyessé, a végeredmény pedig mindig szép. Mára már duplájára bővült a csapat. 15 önkéntes társult a kezdő tagsághoz. Még egy bollywoodi színésznő is csatlakozott az alapcsapathoz, mert nagyon érdekelte ez a különleges művészi munka. Egyikük azzal segít, hogy kertészetben dolgozik, tanul, és megosztja tapasztalatait, ami ugyancsak jól jön. Ma már együttműködnek egy Mumbai székhelyű civil szervezettel, akiktől rengeteg hasznos információt kapnak a fák kezelésével kapcsolatban. Nagy gondot jelent a fák locsolása, de az egyik csoporttag, Archana felvállalta ezt a felelősséget, s rendszeresen bejárja a területet, öntözi a növényeket. Emellett több testülethez, alapítványhoz és iskolába eljuttatták a következő üzeneteket: „Szomjas vagyok. Tudnál vizet adni?” vagy „Ha adsz nekem a vizet, adok oxigént.”

Míg egyes örülnek, hogy a színes fák révén kivilágosodott és kivirágzott a város, vannak mások, akik zavarba esnek a halott fák miatt. Ez pedig jófajta szomorúság, mert felébred a tudatosság, a tenni akarás. A Raasta Chaap kifejezés jelentése „vándor” és „jelet”. Ez az, amit a csapat tesz – az ő védjegyük valóban a védelmet szolgálja.

Megismertetik az emberekkel a természet megóvásának fontosságát, hogy a maguk módján ők is segítsenek megmenteni a környezetet.

Mi csak a környezet és a természet szerelmesei vagyunk, mondják magukról. A fák gyógyításához neem fa leveléből készült pasztát használnak, melynek köztudottan antibakteriális hatása van. Különösen az őshonos fákra vigyáznak.

Az ötlet egyszerű volt: a halott fák kérge, mint természetes vászon szerepelt, és az elkészült műalkotások inspirálták, elbűvölték a nézőket. Jobban elérték a célt, mint szórólapokkal. Ráadásul fiatal, feltörekvő művészek, valamint a helyi tehetségek számára is létre hoztak egy platformot, ahol bemutatkozhattak. A járókelők, sok iskolás gyerek, riksások és taxisok álltak meg, és kérdezgették a maszatos kezű és ruhájú festőket. Több fiatal később beszámolt a csoport tagjainak arról, hogy ennek hatására utána olvasott a dolognak, mert nem voltak tisztában Mumbai csökkenő eső fáinak esetéről.
 
Van egy mondás, miszerint a nők közelebb vannak a természethez. Ezek a lányok és asszonyok, anyák és leendő anyák képességeiket egy másik anyának, Földanyának ajánlották. Megnyerték a férfiak támogatását is, a teljes csapat pedig szeretne példát mutatni a jövő generációinak.

Kapcsolódó cikkek

• Indiai nők, akik nem csak szépek, de okosak is

• Környezettudatosan: banánlevél árus Dél-Indiában

• „Víz Nobel-díj”  az indiai Radzsendra Szinghnek, mert képes megmenteni a bolygót

• Miért nem kell várni, amíg felnősz?

• Rámájana, a világ botanikai csodája

Mirra Alfassa Franciaországban született zsidó szülők gyermekeként, és hindu spirituális vezetőként vált ismertté. Egyformán tehetséges volt a matematikában, a festészetben és a zongorajátékban is. Rodin és Monet is a barátai közé számított. Először egy festőművész, majd egy filozófus felesége lett, akit szintén vonzott India. 30 évet töltött Sri Aurobindo szellemi munkatársaként, 1926-ban, amikor mestere visszavonult a magányba, ő alapította meg a Sri Aurobindo Ásramot, és annak a lelki vezetője lett. Memoárjában ezt írta: Amikor megláttam Sri Aurobindót, abban a pillanatban tudtam, hogy vele kell dolgoznom.

Mirra Alfassa már ötéves korában úgy érezte, nem tartozik ehhez a világhoz, és vonzotta a szádhana, a spirituális fegyelem. Néha transz állapotba került, az anyja legnagyobb bosszúságára, aki ezt nem megfelelő társadalmi viselkedésnek tartotta. 1893-ban Olaszországba utazott az anyjával. Velencében, a Dózse-palotánál közölte, emlékszik, hogy előző élete egyikében megfojtották és bedobták a csatornába.

Nem sokkal később, hogy felfedezte Vivekánanda jógakönyvét, találkozott Párizsban egy indiai tanítóval, aki azt tanácsolta neki, hogy olvassa el a Bhagavad-gítát, és felhívta figyelmét Krisna isteni mivoltára. Egy távoli rokona elmesélte, hogy Mirra 1904-ben, 26 éves korában egy álmot látott, egy sötétbőrű ázsiai alak hívta, akit Krisnának gondolt. Ő vezette belső utazásában, s remélte, hogy egyszer találkozik vele. Tíz évvel később, Indiába érkezve, amikor találkozott Sri Aurobindóval, felismerte benne a látomásbeli alakot, akit gurujaként tisztelt. Saját bevallása szerint gondolatai már nem kavarogtak, elméje elcsendesedett, és két-három nap múlva már csak a belső nyugalom és a jóga-tudat töltötte be.

Sri Aurobindo akkor már feladta az indiai függetlenségért vívott forradalmi tevékenységét, és visszavonult francia gyarmati területre, a Bengáli-öböl partján fekvő Puduccseribe, ahol a brit letartóztatással szemben biztonságban élhetett. Itt csupán lelki átalakulással foglalkozott, számos tanítványt vonzva maga köré. Mirrát az Anya névvel tisztelte meg. Alfassa így vált ismertté, miután Sri Aurobindo így nevezte őt, egyenrangú spirituális társának és munkatársának tekintette. Ez valójában egyszerűen egy indiai cím, a női spirituális kifejezésére, ahogy a keresztény papokhoz hasonlóan a férfi tanárokat „Baba”, vagyis „atya” névvel is illetik.

Amikor Sri Aurobindo 1950-ben elhunyt, az Anya folytatta a spirituális munkát az ásram élén. Továbbvitte a megkezdett missziót, a hinduizmus ősi lelki kultúrájának hirdetését és tanítását, és az ásram mellett létrehozott egy nemzetközi iskolát is, mely mind a mai napig működik. Jó tíz év múlva Puduccseri közelében megalapította Auroville-t, egy nemzetközi várost, amelyet nemzetiségi, vallási és politikai hovatartozástól mentesen bárki felkereshetett, aki a békét és a harmóniát kereste. A megnyitón 121 nemzet és az összes indiai állam képviselője részt vett.

1954 augusztusában, India függetlenségének napján, az Anya nyilatkozatot tett: Azt akarom, hogy ezen a napon egy régóta dédelgetett kívánságom teljesüljön, India állampolgárává válhassak. Az első alkalommal, amikor Indiába jöttem, úgy éreztem, hogy India az én igazi hazám, a lelkem és szellemem országa... Kettős állampolgárságot akarok, vagyis francia is maradok és indiaivá válok… Származásom francia, választásom India. A tudatomban nincs ellentét a kettő között, éppen ellenkezőleg, ők igen jól kombinálhatók és teljesen kiegészítik egymást.

Több kötetnyi munkát hagyott hátra. A vegetáriánus étkezéssel kapcsolatban nagyon érdekes a következő gondolatmenete (Összegyűjtött művei, 6.):
Talán itt az ideje változtatni az ember élelmiszerein, és valami kevésbé állatiast keresni! Ez feltétlenül a tudatállapottól függ. Egy közönséges ember átlagos életet él, nem gondolkodik máson, mint az életfenntartáson, talán vigyáz a családjára, eszik húst… számára mindegy, mit eszik. De ha valaki szeretné felcserélni ezt a hétköznapi életet, hogy egy magasabb szintűnek adja át, a probléma kezd érdekessé válni. Ha pedig megpróbál felkészülni egy magasabb életformára, akkor az átalakulás nagyon fontos lesz. Mert az biztos, hogy vannak élelmiszerek, amelyek segítik a szervezet finomodását, és mások, amelyek állati állapotban tartják. De ez csak adott pillanatban válik világossá az ember számára, s ez előtt még számos dolgot meg kell tennie. Meg kell tisztítania az elméjét, az életét… Ne fogadj meg olyan tanácsot, amely nem a vágyak kontrollját javasolja! Ne próbálj angyalként élni, amíg nincs egy kis angyal a fejedben és az életedben. (…) Az egyensúly érdekében egyidejűleg kell fejlődnie mindennek. Nem hagyhatod léted egy részét sem sötétségben, közben a másik részét megpróbálva a fény felé vinni. Nagy gondot kell fordítani arra, hogy ne maradjon egy sarok sem sötétben.

Kapcsolódó cikkek

• Nyugati nők keleten

• A reinkarnáció definíciója Balzac szerint

• Indiai nők, akik nem csak szépek, de okosak is

• Már a Victoria's Secret modelljei is erőszakmentesen táplálkoznak

• Miért nem kell várni, amíg felnősz?

Krasznai Gíta lemezbemutató koncertjére készül. Jelenleg egyetemista. A sztorija valahol itt kezdődik. Miután felvételt nyert a Szegedi Tudományegyetem Képzőművészeti Szakán, mindjárt egy évet halasztott, hogy Indiába utazhasson. Fél évig eredeti környezetben, jógakolostorban, ásramban élt és tanult. Az OM című lemezről, a Bharata Kultúrtérben tartandó lemezbemutató koncertről és Indiához való kötődéséről faggattuk.

-Könnyen megszületett az elhatározás, hogy halasztasz az egyetemen és fél évet Indiában töltesz?

Igen. Egyrészt azért, mert már nagyon vágytam Indiába, miután olyan sok élmánybeszámolót végighallgattam és a családom is Indiából származó életmód és gondolkodás szerint élt és nevelt engem és a testvéreimet is. Szóval szerettem volna a saját szememmel látni mindezt. És annak ellenére, hogy mennyit halllottam róla, mégis meglepett az, amilyen valójában. Pozitív értelemben természetesen. Másrészt pedig nagyon komolyan vettem a középiskolát és emiatt mire befejeztem, nem lettem volna képes egyből beállni egy új intézménybe és tanulni újból három évet. Azt hiszem, hogy nagyon szerencsés időben jött a lehetőség, hogy elutazhassak. 

- Már régebben készültél egy olyan jellegű zenei anyag elkésztésére, amilyen az OM vagy kizárólag a kint tapasztalt dolgok ihlettek meg ennyire?

Már India előtt is tervben volt, de a kinn töltött idő és a kinn megismert zenészek adták a legnagyobb inspirációt. És hát amikor hazajöttem, sokkal nagyobb lelkesedéssel vágtam bele.

-Hogy választottad ki a számodra megfelelő zenészeket a produkcióhoz? Volt konkrét elképzelésed arról, hogy milyen hangszereket szeretnél hallani a lemezen?

Semmiképp sem akartam túlságosan ragaszkodni a bhajan tradicionális indiai hangszereihez. De azért szerettük volna, ha valamennyire mégis alátámasztja a hangzás a szöveget. Ezért is kértük meg Mótyán Tibit, hogy tablázzon a lemezen, hiszen ő Indiában tanult és sokat tud az indiai klasszikus zenéről. A gitár egyértelmű volt, mert én is gitáron tanultam meg ezeket a dalokat, de nagyon örülök, hogy Sövény Olivér is gitározik a lemezen, mert egy nagyon különleges, jazzzes, meditatív hangzást ad a daloknak. A csellót mindig is nagyon szerettem, mint hangszert  és mivel az egyik nagyon kedves barátommal, Hadobás Gergő csellistával már előtte is zenéltünk együtt, szerettem volna, ha ő is egy új színt hoz a mantrákba. Már felvettük ez első dalokat, amikor felmerült a gondolat, hogy hiányzik még egy hangszer és hosszas keresgélés után találtuk meg Pozsár Esztert, aki Indiában is tanult bansuri fuvolán játszani. A szitár pedig egy szerencsés véletlen volt, mert Debasish Ganguly, családi barátunk, aki egy indiai származású szitárművész és minden évben koncertezik Európában, pont tudott időt szánni arra, hogy az utolsó dalt vele vegyük föl.  

-Feltételezem, hogy egy ilyen különleges zene feljátszásához el kell érni egy bizonyos hangulati állapotot. Steril stúdiókörülmények között ez mennyire sikerült?

Igen, a körülmények is tudnak segíteni a hangulat létrehozásához, de azt hiszem nekem a hangulat mindig akkor jött meg, amikor elkezdtünk zenélni és mivel nem sávonként, hanem egyszerre vettük fel a dalokat, így ez sokkal könnyebb volt. 

-Maximálisan elégedett vagy a kész lemezzel? Utólag esetleg változtatnál valamin, ha módod lenne rá?

Természetesen vannak benne olyan dolgok, amiket máshogy csinálnék ha most kezdenénk a felvételeket, de azt hiszem, hogy tökéleteset úgysem lehet alkotni és mivel majdnem mindent egyszerre vettünk föl, így nehezebb elkerülni a hibázást, viszont az eredmény élőbb lesz.

-Mit vársz az OM albumtól?

Igazából szerintem minden alkotó azt várja el az alkotásától, hogy adni tudjon másoknak vele, hogy eljusson a befogadókhoz az az üzenet, amit az alkotó mondani akart vele. Ez a lemez szerintem abban segíthet, hogy kapjunk egy ízelítőt India zenei hangulatából, és talán a keleti gondolkodásból is, hiszen próbáltunk meditatív hangulatot létrehozni. És persze az egész folyamat önkifejezés is az alkotóknak, valamint az OM album készítése nekem nagyon sok tanulságot és jó élményt is hagyott.  

Chris Jordan zseniális művész és környezetvédelmi aktivista. Eldobott cigaretta tasakokból, csomagküldő katalógusokból vagy éppen alumínium dobozokból, műanyag kupakokból készít remek alkotásokat, melyeknek nemcsak képzőművészeti értékük van, hanem komoly filozófiai mondanivalójuk is. Mint egy bűvész, elővarázsolja a mások által eldobott kacatokból a képet, és néhány digitális trükk segítségével fantasztikus fotósorozatokat készít. Nem hallgatja el, sőt kihangsúlyozza azokat a számadatokat, melyek sokkolják a nézőt, s így talán felelősségvállalását is felébresztik. A globális fogyasztás ellen szól, s rádöbbent, hogyan bánunk környezetünkkel. Messziről nézve modern remekműveknek tűnnek, de amint közeledik a néző, azzal szembesül, hogy a hulladékról készült több ezer fénykép és a digitális technika hozott össze egy szép képet.

Szemétből műalkotás, avagy világunk számokban kifejezve

Június 5-e környezetvédelmi emléknap, 8-a az óceánok világnapja. Méltóképpen megemlékezhetünk mindkettőről a környezetvédő művész, Chris Jordan bemutatásával. Vállalati jogászként dolgozott, de tíz év után kilépett, hogy szabadidejét kedvenc hobbijának szentelhesse. Több száz, esetenként több százezer fotóból, a digitális utómunka segítségével állnak össze képei. Mint fotós, ő olyan területen találta meg mondanivalója kifejező eszközét, ahol addig senki: felfedezte a szemetet. Nem akármilyen szemetet. Rengeteg fémhulladék, műanyag palackok és zacskók, eldobott mobiltelefontöltők és cigarettacsikkek óriási halmait, melyeket a fejlett fogyasztói társadalom napi rendszerességgel hoz létre.

Egy nap a Seattle-i művész elé váratlan kép tárult, egy ipari udvar tarka, színes szemétdombja, mely jól reprezentálta korunk színes, de kaotikus világát. Az a különleges technika, amellyel dolgozik akkor kezdődött, mert a művész szemével nézte, és meglátta egy tökéletesen komplex kép színkavalkádját. Ez adta az ötletet. Hulladékot gyűjtött, elrendezte a kompozíciót, fotókat készített, majd ezeket sokszorosította oly módon, hogy a kész képen első látásra nem is érzékeljük magát a főmotívumot. Egyik világhírű munkája az Elviselhetetlen szépség címet kapta. Nagy formátumú fényképekkel elgondolkodtató sorozatot készített. A téma az amerikai tömeges fogyasztás és a hulladék volt. Éves statisztikák ábrázolása ügyes képi megoldással, egyedi tárgyak vagy objektumok csoportos fotóival. Amerika egyfajta portréja – mondta Jordan.

A számok körüli futás sorozata fényképészeti mozaikkal támasztja alá a témára vonatkozó statisztikákat: Amerika fogyasztói társadalmának problémáit és a függőséget. A globális fogyasztás nagysága megdöbbentő. De ne essünk tévedésbe, ne dőljünk hátra nyugodtan a karosszékeinkben: mindez ránk is vonatkozik.

Az eredeti festmény

Aluminium dobozból

Műanyag kupakokból

Egyik legismertebb alkotása a 106.000 aluminium dobozból álló kép, a másik változat 400.000 műanyag kupakot tartalmaz. Georges-Pierre Seurat híres festménye, a „Vasárnap délután La Grande Jatte szigeten” reprodukciójának tűnik, annak halványabb, mégis tökéletes másolatának. Chris gúnyolódott, hogy ez különösen szomorú, mert ezek a flakonok ráadásul többnyire cukros vizet és pisihez hasonló sört tartalmaznak. Normális, hétköznapi emberek a parkban. A végső nagyítás azonban megmutatja, hogy valójában alumínium dobozokat látunk különböző színekben, és műanyag palackok kupakjait, hiszen az USA-ban percenként átlagosan 400.000 műanyag palackot adnak el, félpercenként 106.000 alumínium dobozt. Próbálom ezeket a számokat egy vizuális nyelvvel kifejezni, amely talán erősebb a szavaknál, így talán számíthatunk valamiféle megértésre – mondta a művész.

50000 öngyújtó, egyenlő annak a műanyag hulladéknak a becsült darabszámával, amely a világ óceánjainak minden négyzetmérföldjén lebeg.

Botticelli: Vénusz születése – részlet a híres kép kicsit átértelmezett változatából. 240000 műanyag zacskó ábrázolja a szépséget, ennyit használnak el a világon minden tizedik másodpercben.

Nagyon egyedi alkotó, nemzetközileg elismert előadó és a társadalmi változás szóvivője. Munkája már látható a művészeti múzeumokban, fesztiválokon, magazinokban, hazai és nemzetközi szinten. Jordan képei már szerepeltek a televízióban, dokumentumfilmekben, könyvekben és iskolai tantervekben egyaránt. Minden kép egy bizonyos mennyiségű valami sűrítménye révén jön létre, a nyers számok már önmagukban is elképesztőek. A digitális képek és a megdöbbentő számok mögött az amerikai fogyasztás áll. Mandalát látunk? Hasonló, de nem az, 9960 csomagküldő katalógus, melyet tízezer számra dobálunk el… A környezetvédelmi témák mellett szociális gondokra is fókuszál, mint pl. börtönproblémák vagy a gyerekek tanulása, 2005-ben fotósorozatot készített a Katrina hurrikán utóhatásáról. A „Barbie-baba” képen 32000 babát láthatunk, ez a szám megegyezik az USA-ban, 2006-ban havonta elvégzett mellnagyobbítás számával. Természetesen a műtéteket nem egészségügyi okok miatt kérték…

Amerikában percenként félmillió cigarettára gyújtanak rá. Jordan összegyűjtött több száz eldobott csikket lefényképezte és digitálisan sokszorosította, montázs: 139000 csikkből. Nyomasztó emlék, pusztán 15 másodperc az amerikai dohányzók történetéből. Ez a fajta alom messzemenő hatást gyakorol a környezetre: számos mérgező vegyi és rákkeltő anyag oldódik ki belőle, szennyezi a vizet és gyilkolja az élővilágot. A szűrőket cellulóz-acetátból, olyan típusú műanyagból készítik, ami nem bomlik le. A „Mérgező erdő” a természetes táj természetellenes megjelenítése.

 2007-ben készült Jordan egyik legerősebb műve is a dohányzással kapcsolatos, Van Gogh Koponya cigarettával c. vászonképét elevenítette meg – 200.000 csomag cigaretta alkotja a montázst, ugyanis félévente ennyi amerikai hal meg a dohányzás miatt.

Chris Jordan célja, hogy a fogyasztói társadalom elképesztő számadatait vizuális művészettel tárja elénk, hátha rádöbbenünk a túlzott fogyasztás ellentmondásaira és következményeire. Ellentétben a '90-es években divatba jött, mélységillúziót keltő mágikus lépekkel, az ő alkotásainál nem a képen rejlő alakzat a lényeg. Az ő rejtett kép a képben műve szembesít a kemény igazsággal. Műve gyakran számtalan apró dolog kompozíciója: alumínium dobozok, mobiltelefon töltők, üveg, műanyag pohár stb. az anyaga, nagyszabású fotók egymásra halmozása. A vizuális látvány a számok miatt feltűnő és elgondolkodtató. Azt reméli, hogy segítségével az emberek megértik, hogy ezek a jelenségek s az ijesztő számadatok léteznek, és minden további kis lépés számít mind pozitív, mind negatív irányban. Fényképeivel segít szembenézni azzal, amiben élünk: a fogyasztói rendszer elképesztő hatásaival. Meg akarja értetni, hogy a nagyobb problémák csak több millió apró lépéssel oldhatóak meg, de azokat nekünk kell meglépnünk.

A halott albatrosz fiókáról készült híres fotója számtalan helyen megjelent. A madár műanyag hulladékkal teli gyomra megdöbbentő látvány. Társai ezerszám hullanak el mérgezésben és a különféle plasztikdarabok okozta fulladástól. Chris Jordan így próbálta felhívni a figyelmet a műanyag okozta halálozási arány lehetetlenül magas számára. A Csendes-óceán térségében egy „Nagy szemétfolt” néven ismert terület van, mely megegyezik Ausztrália nagyságával. A tudósok szerint 1 millió tonna mérgező műanyag szemét halmozódott itt fel, de az óceáni áramlatok továbbra is hozzák-viszik a káros hulladékdarabokat. 

Viselkedésünk nem tudatos és ez elkerülhetetlen következményekkel jár. Erre világít rá Chris Jordan, akinek munkája nyugtalanító, merész üzenetet hordoz. Chris Jordan egyetemi oktató, a művészet alapjait tanítja, de nekünk mást is: „Az egyik legnagyobb probléma, amivel szembetaláljuk magunkat, hogy a környezetpusztítás nem egyetlen, iszonyú mennyiségben fogyasztó, démonikus, gonosz lény miatt zajlik. Azért történhet meg, mert minden egyes ember kis károkat okoz. Ha magunkba nézünk, mindez nem is tűnik olyan rossznak. Azonban meg kell értenünk, hogy mi magunk is részei vagyunk azoknak a felhalmozódott következményeknek, melyek a több száz millió vásárló döntéseiből keletkeztek. Kemény dolog kollektív tetteink szörnyűségének látványa.” „Együttesen okozzuk áttekinthetetlen és tarthatatlan cselekedeteink következményeit, de minden névtelenül folyik, és senki sem vállal felelősséget a következményekért. Attól tartok, hogy ebben a folyamatban helyrehozhatatlan kárt teszünk a bolygónkkal és egyénekként is kárt szenvedünk.”

Jordan szerint a technológiára való túlzott mértékű támaszkodás veszélyes mértékű önelégültséghez vezethet. Egy csomó ember úgy gondolja, hogy a technológia megmenti a világot… Nézd meg a műanyaggal borított óceánokat. A vállalkozók hatalmas hajókat terveztek, hogy körbejárva beszippantsák a műanyagot, de a folyamatosan kavargó áramlatok szerteviszik azt…, a tudósok azt állítják, nincs semmi, ami képes eltávolítani a műanyagot az óceánokból. A technológia biztosan szerepet játszik, de nem ez a megoldás. Jordan úgy véli, kulcsfontosságú, hogy csökkentsük a hulladék mennyiségét, és lépésről lépésre magatartásbeli változásokra is szükség van. Például nem kell vizet árulni műanyag palackban, nem kell inni műanyag poharakból. Minden apró rész egy sokkal nagyobb megoldáshoz vezet, amely olyan összetett és részletes, mint a művei.

Kapcsolódó cikkek

• A kimondott szó és a leírt betű hatalma

• Hamlet, Buddha és a Biblia tanácsai a boldogsághoz

• Környezettudatosan: banánlevél árus Dél-Indiában

• Legyen a Földnek jó napja!

• „Víz Nobel-díj”  az indiai Radzsendra Szinghnek, mert képes megmenteni a bolygót

3D-s virtuális úttorlaszokat festett bizonyos útszakaszokra két indiai nő. Anya és lánya, indiai művészek, akik kereszteződésekhez, s főleg iskola előtti zebrák helyére festették az ötletes ábrát. A 3D művészet alapvetően egy illúzió. A festett vonalak elölről úgy néznek ki, mint egy útlezárás, arra ösztönzi a vezetőket, hogy hirtelen fékezés nélkül lassítsanak le.

Az optikai csalódás életet menthet

Nem ez az első eset, Saumya Thakkar már korábban is használta ezt a technikát, egyik híres képe a Veréb a sakktáblán. A francia kifejezés, a trompe-l’oeil jelentése: a szemet becsapó. A 3D-s optikai csalódás a szem, a látás félrevezetésére törekszik. Ez egy művészeti technika, amely valósághű képekkel hoz létre optikai illúziót, az ábrázolt objektumot három dimenzióban láttatja. A művészek már régóta használják ezt a mélységet adó módszert, már a görög és római időkben felbukkan. Ugyanakkor a mélyebben gondolkodóban felmerül a kérdés: vajon mennyire valós mindaz, amit fizikai szemmel látunk. Vagy az is csak egyfajta illúzió, és a valóság emögött van?

Egy anya-lánya művész duó tervezett egy egyszerű, de potenciálisan hatékony megoldást, hogy enyhítse a súlyos közlekedés-biztonsági gondokat. A klasszikus zebra, az unalmas fehér csík helyett az ő grafikájuk messzebbről úgy tűnik, mintha kiugrana az utca síkjából, de közelebb érve az illúzió elhalványodik. Az útkereszteződéshez közeledve a sofőr látja ezeket a sárga-fehér blokkokat, a gyorshajtók automatikusan lelassítanak, az érzéki csalódást okozó virtuális zebrák pedig a gyerekeket védik. A gyalogosoknak az utcán való átkelés biztonságosabbá válhat. Az indiai kormány rendkívül hasznosnak ítélte, elégedett az eredménnyel, ezért már több államban alkalmazzák. Miután Nitin Gadkari, közlekedési miniszter megosztotta a Tweet-jén, az interneten is látható. Igyekszünk a 3D festményeket a sebesség csökkentésére használni – jelentette ki.

Világos, hogy bizonyos távolságig a zebra úgy néz ki, mintha tárgyak hevernének az úton, de a művészek azt mondják, ez elég messze van, hogy megakadályozza a pánikszerű fékezést. Természetesen a szemet be lehet csapni, de a járművezetők hamar megszokják a 3D-s kereszteződéseket, és emlékeznek majd a helyszínen. Mégis e bravúros megoldás hatására a járművezetők lelassítanak a 3D-s objektum előtt, hogy elkerüljék, mert kell egy kis idő, amíg az agy teljesen feldolgozza, amit a szem lát.

A hatóságok tesztelik a 3-D útkereszteződéseket Indiában. A biztonságosabb közúti jelzés jó ötlet, ráadásul enyhíti a vezető egyhangú utazását egy unalmas szakaszon. Az autópálya monotonsága miatt az agy elveszti érdeklődését. Egy érdekes és szokatlan útjelzés serkentheti az elmét, és nagyobb éberséget, kreatív gondolatokat válthat ki a kormány mögött ülő emberből. A technikát használják máshol, leginkább Kínában, ahol már kipróbáltak hasonló 3D-s gyalogátkelőhelyeket.

A 28 éves helyi művész, Saumya Pandya Thakkar és 60 éves édesanyja a nyugat-indiai Ahmedabadban él. 2016 eleje óta Saumya Thakkar több mintát festett az autópálya különböző részein és más városokban, kísérletezik a stílusokkal, teszteli hatékonyságukat. Már számos pozitív visszajelzést kapott, s ez boldoggá teszi, nem azért, mert e kis taktikai urbanisztikai megoldás által édesanyjával együtt az egész világon ismertté vált. Úgy gondolja, ha csak egy életet ment is meg, már sikeresnek mondhatja magát. Indiai állampolgárként büszke vagyok arra, amit csinálok, és ez egy kicsit a nemzetnek is szól – írta.

 Kapcsolódó cikkek

• Indiai közlekedés: mindig ez a játék!

•  Nyugati nők keleten

• A divat indiai királynője

• Indiai nők, akik nem csak szépek, de okosak is

• Női Barack Obama, az indiai származású demokrata állatjogokért küzd

• Védikus esküvő az amerikai kongresszus háza táján