India Hangja

Bábur, az első mogul uralkodó Indiában, a Mogul Birodalom alapítója, író és költő is volt egy személyben. Kortársai is magas műveltségű, intelligens fejedelemnek tartották, támogatta a művészeteket, az irodalmat, ez utóbbit magas szinten művelte ő maga is. Unokája, Szálim herceg évekig Alláhábádban, más néven a szent Prajágban élt, a hindu jógik és bölcsek zarándokokhelyén. Ő karolta fel azt a fiatalembert, aki révén 1600 körül óriási változás ment végbe a mogul művészetben. A tizenhetedik század elején, a birodalom csúcspontján, egy fiatal hindu khanazad, „palotában született” csodagyerek, Góvardhan új stílusban kezdett festeni, melyet még soha nem látott a mogul művészet.

Hindu festő a sah védelme alatt

A mogul császárok Indiában megerősítették hatalmukat, egyetlen riválisuk a törökök voltak. Az első mogul uralkodók hatékony dinasztikus propagandát fejtettek ki. Bábur, a hódító volt az, aki megalapozta Indiában a muszlim dinasztiát és művészetet. Illusztrált naplói néhány példányban maradtak fenn.

Leghíresebb irodalmi és képzőművészeti alkotása önéletrajzi írása, a Báburnáme (Bábur könyve). Unokája, Akbar folytatta a finom festményekkel díszített kiadást, a nagy előd életének minden jelentős epizódját megörökíttetve, de érdekes módon ő maga nem tudott írni és olvasni.
 

Akbar egy dzsaipuri hercegnőt vett feleségül, feltételezhető, hogy a fiúk Szálim herceg (a későbbi Dzsahángír császár) úgy nőtt fel, hogy az iszlám mellett belekóstolt a hindu vallásba is, hiszen Akbar megengedte hitvesének vallása megtartását, sőt a hindu házi oltár felállítását is. A herceg az 1600-as évek elején, ha rövid időre is, de fellázadt apja, a nagy Akbar ellen, és saját birodalmi adminisztrációt épített ki. Hatalmi bázisának Alláhábádot, korábbi nevén Prajágot választotta. Ez volt a hinduk egyik legáldottabb városa, a két szent folyó, a Jamuná és a Gangesz összefolyásánál. Prajág mindig is szent emberek, aszkéták és különféle jógik gyülekező helye volt, zarándokok hullámzó metropolisza, nagyobb, mint egy modern főváros.
 

Szálim székhelyére, Alláhábádba csábított több művészt, köztük a kiemelkedő tehetségű hindu festőt, Góvardhant, aki a hindu piktor, Bhavani Dász fia volt. Góvardhannak számos munkája maradt fenn, így jól látható rendkívüli tehetsége, a finom színhasználat és a lágyan modellezett formák. A szent emberekről készült műveit áthatja a lelkes intenzitás. A portréknál ugyanolyan eszközöket használt a jellemzésre, mint amiket a reneszánsz evangélium könyvek alapos tanulmányozásakor tanult. Ezeket a köteteket a jezsuiták hozták Indiába. 
 
Góvardhan Szálim herceg védelmét és pártfogását élvezte, s mivel a herceg semmi kivetni valót nem talált az alláhábádi aszketikus világban, így háborítatlanul élhetett művészetének. Ez idő tájt sok azonos stílusú festmény került ki a műhelyekből, de ő nem csatajeleneteket vagy bírósági tárgyalásokat festett. Portréi szent embereket, jóga ászanákat bemutató vagy gyakorló jógikat ábrázoltak, akiknek célja a lelki felszabadulás elérése volt. Góvardhan a festményeivel tett kísérletet arra, hogy az elme összpontosítását, és a transzcendencia elérésének ilyen módját bemutassa.
 

A trónörökös sajátos pártfogoltja volt, és erre büszkén hivatkozott is. A szent folyók torkolatánál közvetlenül kapcsolatba léphetett és beszélhetett a jógikkal, láthatta egyszerű életüket a palota falai alatt. Góvardhan ekkor egy lelkes, éles szemű és intelligens fiatalember. Ez a jól öltözött, fiatal udvaronc ugyanakkor szakított az idealizált udvari művészettel, és kunyhókban élő szent emberekről vagy jógázó, lemondásokat végző jógikról készített portrét – rendkívüli pontossággal.
 
Ezek az alkotások ugyanolyan gyönyörűen kidolgozottak és a pontosak, mint bármi, amit Góvardhan korábban festett. Gondos ecsetvonással készített arcok, az alanyok orr és arccsontja a művész jellegzetesen pontos arányaival. De ezek már nem a megszokott udvaroncok vagy hercegek, a hatalom vagy testi öröm keresői. Helyettük a szerény szádhu, a szentéletű bölcs vagy a jógázó remete látható a kunyhója előtt, hosszú haja csapzott, végtagjai összefonódtak. Ők egy sokkal nehezebb kérdésre keresték a választ: a megvilágosodás felé vezető hosszú és fáradságos utat választották.

Kapcsolódó cikkek

• Ahol a kultúrák találkoznak

• Lopott szappanból készül a kiállítás az indiai börtönben

• Egy hithű muzulmán a szent tehenek védelmében

• Így jógáztak az iszlám uralkodók

"Ha másnak ártasz délelőtt, a baj felkeres délután."

Olvasható többek között a Thirukural-ban, a híres tamil etikai „tankönyv”-ben, melyet a madrasi (Chennai) legfelsőbb bíróság végzése szerint bevesznek a tartományi iskolák tananyagába. Ez az egyik legtiszteletreméltóbb ókori tamil nyelvű mű, mely az erkölcsös élet útmutatójaként szolgálhat. Az ellenzők szerint felesleges növelni a diákok megterheltségét, de R. Mahadevan bíró megindokolta a döntést: A matematika és a különféle tudományok a legnehezebb témák az iskolákban, a kormány mégsem akarta soha csökkenteni ezeket, mert szükségesnek tartja a hallgatók tudományos fejlődését. Az erkölcsi tudomány egyaránt fontos, sőt talán jobban. A pusztán intelligens, de erkölccsel nem rendelkező személy jobban tönkreteheti a társadalmat, mint egy erkölcsös, de tanulatlan ember. 

A nagy tamil remekművet 1730-ban Constanzo Beschi fordította latinra, ezáltal hamarosan ismertté vált az európai értelmiség számára. Thiru azt jelenti: szent, egyben Visnu egyik neve a tamil nyelvben, a kural az egyik legfontosabb klasszikus versforma a tamil költészetben. A Thirukural 133 fejezetből, s azok mindegyike 10 rímes verspárból áll, ezek pedig pontosan hét-hét szóból. 
A mű három részre oszlik: az első (Aram) az etikus viselkedéssel, a lelkiismeret, a becsület, a helyes magatartás kérdéseivel foglalkozik. A második (Porul) a világi ügyek megfelelő kezelését és a vezetői magatartást tárgyalja, a harmadik (Kaamam) pedig a férfi-nő kapcsolatot. Az első rész 38, a második 70, míg a befejező rész 25 fejezetet tartalmaz. Látható, hogy míg a költemény első és befejező fejezetei az egyén privát életével foglalkoznak, a középső, egyben leghosszabb szakasz a közélet etikai kérdéseit tárgyalja.

A mű szerzője a valaha Dél-Indiában élt legnagyobb költő, szent és filozófus, Thiruvalluvar. 2000 évvel ezelőtt született Majiláppúrban Chennai közelében. Megmutatta az egész világnak, hogy egy házas ember szép családi életet élhet, miközben vezetőként dolgozik, szem előtt tartva az isteni élet tisztaságát és szentségét. Tanításai hiteles tanácsok minden generációnak.
 
 

A Thirukural 133 fejezetének megfelelően Thiruvalluvar kőszobra 133 láb (40,6 m) magas. India legdélebbi pontján, 400 méterre a parttól, egy kis szigeten található, ahol két tenger és az óceán találkozik. Kompjárat közlekedik ott, mely érinti a kissé távolabb álló Vivekánanda Emlékmű szigetét is. A hatalmas szobrot V. Ganapati Sthapati (1927-2011) tervezte, aki az építészet ősi tankönyve, a Vasztu-sásztra segítségével oldotta meg a tervezési kihívást, így az elkészült mű földrengésbiztos, és rendíthetetlenül magasodik a sziklák fölé. Szintén ő építette Valluvar Kottam-ot, a híres mű gyönyörű emlékhelyét, egy 39 m magas különleges templom-szekeret, melynek a belsejében olvasható a szent szöveg, és látható a szerző szobra is. 

 
Chennai, Tamil Nadu állam fővárosa egyike India négy vezető nagyvárosának. Híres kulturális örökségéről, gazdag hagyományokban, templomokban és műemlékekben. Ezek egyike a Valluvar Kottam, a költő síremléke, mely a tamilok csodálatos kultúráját is szimbolizálja. A Valluvar Kottam különleges tulajdonsága, hogy minden pillére alap nélküli. Az 1330 vers vésett gránit oszlopokon olvasható, a homlokzati csarnokban, a folyosókon és a hatalmas nézőtéren, mely több mint 4000 embert képes befogadni.
 
A legendás építész és szobrász, V. Ganapati Sthapati sokat tett az ősi tudomány értékeinek megőrzéséért, a hagyományos hindu építészetet képviselte a modern indiai társadalomban. Céljául tűzte ki, hogy helyreállítsa az ősi Vasztu-sásztra tanítását, az építészet és térrendezés szakrális művészetét. Dr. Sthapati matematikából diplomázott. Egyetemi kurzusokat tartott, és 1992-ben létrehozta a Vasztu Védikus Kutatási Alapítványt, mely a tervezők, mérnökök és mesteremberek tehetséges csoportja, akik együtt dolgoznak a Vasztu-sásztra inspirálta templomokon és más épületeken Indiában és külföldön.

„Ez a tudomány a finom energia anyagban és térben, anyagi formában való megnyilvánulásának örök folyamatával foglalkozik.”

A cél a jelen generáció megismertetése a klasszikus művészettel és építészettel, valamint ennek megőrzése a jövő számára. Ganapati Sthapati munkássága rendkívüli: több mint 600 templomot tervezett és épített Indiában és az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban, Ausztráliában, Szingapúrban, Malajziában, a Fidzsi-szigeteken, Srí Lankán és Kenyában. 

A Thirukural nem utal semmilyen vallásra, de már legelső verse Istent köszönti: „Az ábécé kezdő betűje az A, hasonlóan, Isten az első a világon.” Számos témakört érint, középpontjában mindig az erényes magatartás és a szeretet áll.

A tamil irodalom eme értékes gyöngyszemét már több mint 60 nyelvre lefordították. Ízelítőül néhány verse:
 
 
A tanulás ártalmatlan, komoly, értékes, 
minden más vagyon nem igazi gazdagság.
Mi haszna tanulmányaidnak, 
ha nem adod át magad Isten lába előtt.
 
Azok, akik átadták magukat Istennek, 
átszelik majd az élet nagy óceánját; mások nem.
  
Akik szeretnék, hogy ne gyötörjék őket fájdalmas reakciók, 
nem ártanak másoknak.
 
Van valami, ami erősebb, mint a karma? Mindig is meghatározó, 
a leküzdése érdekében szőtt különféle tervek ellenére.
 
A hús valamely test sebe,
aki ezt felismeri, hagyja abba annak evését.
 
Azt, aki nem hajlandó ölni, és visszautasítja a húst, 
minden élet a karjaiba zár, és főhajtással tiszteli.
 
Minden erő leghatalmasabbika, 
ha segítünk és figyelünk olyan embereket, akik jobbak, mint mi.
  
Más felesége iránti oktalan vágyódás nincs meg azokban, 
akik az erény és birtoklás kérdéseiben megvilágosodottak. 
 
Az összes ismert igazság között, semmi sem
jelentősebb, mint a hitelesség.
 
Külső tisztaságot víz által érhetsz el; 
belső tisztaságot nyilvánvaló igazmondással.
 
A vágy a mag, amely minden életben 
csalhatatlanul vezet az újraszületés ciklusában.
 
Az élet egy állandó lakás lenne? 
Ideiglenes menedék ebben a testben.
 
 
 

Kapcsolódó cikkek

• Az európai kultúra bölcsője

• Interjú Kellár Mártával, a Mr. Peare c. regény írójával

• Az angol korona más gyémántjával ékeskedik

• Hamlet, Buddha és a Biblia tanácsai a boldogsághoz

• ​Dzsaganáth szekerén

​

Ma már nem ritka, hogy a nyugati ember Keleten keresi a választ kérdéseire. Mégis, ha olyan híres emberekről olvasunk, akiket hívott India spiritualitása, akkor többnyire férfiakról esik szó, pedig India ugyanúgy vonzza a nőket is. Több befolyásos nyugati nőt ihletett meg a múltban és napjainkban is a hinduizmus, akik vezető beosztásban dolgoztak, művészek vagy az ősi kultúra gyakorlói és továbbadói lettek. Aki egy kicsit is ismeri a témát, rögtön Julia Robertsre, az Oscar-díjas színésznőre gondol, mert az ő hindu kultúra iránti szimpátiája közismert. De különféle módon számos más hölgy is, jónéhány ragyogó személyiség szentelte már az életét a Védák tanításán alapuló ó-ind bölcseletnek. 

Olyan személyekről beszélhetünk, akik nemcsak a vegetariánizmus, az állatvédelem és a jógaoktatás területén, hanem élethivatásuk adta szerepekben, komoly alkotói pályán vagy társadalmi téren is kibontakoztatták tehetségüket. Bizonyítva ezzel azt a tényt, hogy a női erőforrás, melyet szanszkritul saktinak, a női isteni teremtő energiának neveznek, nem elhanyagolható tényező. Vallási hovatartozás nélkül létezik, hatalmas erő a nyugati világban is, mely ha követi az alapvető emberi törvényeket, folyamatos növekedésre és fejlődésre inspirál.

Anne Besant vagy Mirra Alfassa és még két-három különleges nő külön cikket érdemel, de a teljesség igénye nélkül érdemes emlékezni olyanokra, akik életében gyökeres változást hozott India spiritualitása.

Maria Wirth, német író miután befejezte pszichológiai tanulmányait a Hamburgi Egyetemen, Indiába kötött ki. Így meséli el történetét: 1980-ban szálltam le Indiában, útban Ausztrália felé. Legalábbis ez volt az, amit gondoltam. Nem lelki okokból mentem Indiában, de belebotlottam India ősi hagyományaiba, és megdöbbentett azok mélysége. Az intelligenciát használva akarták létrehozni a világegyetemről szóló igazságot, és nem ellenőrizhetetlen dogmákat szabtak ki. Ez a tudás azonnal értelmet adott, és nagy öröm forrása lett. Hangot adott homályos megérzésemnek, mi szerint Isten kell, hogy legyen az alapja mindennek, és semmi sem tőle különálló egység. Azóta sok év telt el Indiában, és én még mindig nem mentem Ausztráliába. Otthon érzem magam a Hindu Dharmában. Gyakran megkérdezik „keresztény vagy?” – a válasz mindig ez: „én egy hindu vagyok”. Maria Wirth India szellemi hagyományainak megosztását tűzte ki céljaként, hogy írásain keresztül betekintést adjon a német olvasóknak az általa is kimagasló értékként tisztelt ó-ind kultúrába. Cikkei rendkívül alaposak és informatívak.
 
 

Blanca Schlamm (1906-1985), a bécsi gazdag zsidó család tagja nagyon jó nevelést kapott. Már nyolcévesen megmutatkozott kiemelkedő zenei tehetsége és szépsége. A bécsi zeneakadémián tanult, néhány évig Hollandiában orgonistaként működött, de ez nem elégítette ki. 29 éves korában meghívást kapott Benáreszből (ma Váránaszi), a Rajghat School-ba hívták tanítani. A nemzeti állami rádióadó rendszeresen közvetítette zongorakoncertjeit. Indiából soha nem tért vissza, ott találta meg azt, amit addig keresett. Több nyelven beszélt, ott pedig tanult hindit és bengálit is. Amikor találkozott Anandamayival, megértette, hogy a gurura szükség van a lelki úton, ugyanúgy, mint ahogy tanár nélkül nem tudunk matematikát vagy fizikát sem tanulni. Így örömmel elfogadta a kiemelkedő női gurut mesterének. Az Atmananda nevet kapta, és az egykori osztrák arisztokratából hindu szerzetesnő lett. Leborotválta a haját, és lelki tanítóként haláláig rendkívül egyszerű életet élt.

Margaret Woodrow Wilson (1886-1944) Wilson, amerikai elnök legidősebb lánya volt. Anyja halála után Margaret a Fehér Ház szociális hoszteszi teendőit látta el. Megkapta a First Lady címet, de ez sem marasztalta hazájában, Indiába vágyott. 1940-ben látogatott el Srí Aurobindo  Puduccseriben működő ásramjába, ahol úgy döntött, hogy élete végéig ott marad. A neve Nisthá lett, ami szanszkritul őszinteséget jelent. Haláláig a klasszikus hindu munkák angol fordításában és szerkesztésében vett részt.

Frances Henrietta Müller (1846-1906) chilei-brit női jogi aktivista. Egy német üzletember lánya volt, hat nyelven beszélt. Cambridge-ben végzett, majd bekapcsolódott a feminista mozgalomba, segítve a női szakszervezeteket. 1888-ban saját folyóiratot alapított, ez volt az első női újság Londonban. 1892-ban utazott Indiába, mint előadó. Nagy tisztelője lett Szvámí Vivékánandának, akivel a világ vallásainak parlamentjén találkozott, attól kezdve ő szerkesztette a hindu filozófus jónéhány könyvét.

Friederike von Hannover, Görögország utolsó anyakirálynője, szintén többször volt Indiában. Életét nagymértékben befolyásolta a Védánta tanítása, vonzotta a meditáció és a hindu filozófia. A tudománynak még fel kell zárkóznia ahhoz, amit Indiában a látnokok már megértettek több mint 2500 évvel ezelőtt – mondta. – Míg Görögország a születésem helye, India a lelkem országa. 

 
Jane Addams szociális reformer, béke aktivista volt, aki 1931-ben Nobel-Békedíjat kapott az amerikai női egyenjogúságért és választójogért vívott harcáért. Theodore Roosevelt elnök azt mondta róla, ő „Amerika legveszélyesebb nője”, mások „Szent Jane”-nek nevezték.

Az FBI hosszú ideig figyeltette. Társalapítója a chicagói Hull House-nak, amely egy szociális és oktatási komplexum volt, főleg a munkásosztály és a bevándorlók számára. Részt vett Szvámí Vivékánanda több előadásán New Yorkban, és meghívta őt a Hull House-ba is, mert szívét megérintették a hallottak. Addams kisasszony olyan, mint egy örök angyal – írta róla Vivékánanda.

Emma Calvé (1858-1942) ünnepelt francia szoprán és valószínűleg a leghíresebb francia női operaénekes volt a múlt század fordulóján. Rendszeresen énekelt a New York-i Metropolitan Operaházban. 1899-ben, Chicagóban találkozott először Szvámí Vivékánandával, akiről így vélekedett: Új távlatokat nyitott előttem, megtanított az igazság szélesebb értelmezésére.

Később járt Indiában, több ásramot is meglátogatott, beszélgetett az ott élő szerzetesekkel. Madame Calve ezt írta önéletrajzában: Azok az órák, melyeket ezekkel a szelíd filozófusokkal töltöttem, örökre az emlékezetemben maradnak.

Ezek a lények – tiszták, ragyogóak és távolinak tűnnek, mintha egy másik univerzumhoz tartoznának, egy jobb és bölcsebb világhoz.

Sara Bull (1850-1911) amerikai író és emberbarát. Apja Wisconsin állam szenátora, férje Ole Bull, norvég hegedűművész volt. A házaspár boldog házasságban élt, sokat turnézott, Sara a koncerteken zongoristaként kísérte férjét. Házuk a szellemi tevékenység központjaként gyakran látta vendégül a vezető értelmiség tagjait, művészeket és harvardi filozófusokat. Férje halála után 1880-ban, Sara Norvégiában részt vett a skandináv közösség tevékenységében. Érdekelte a filozófia, olvasta a Bhagavad-gítát, és mélyen spirituális emberré vált. Szvámí Vivékánanda tanítványaként különösen a védánta filozófia érdekelte. Többször is ellátogatott Indiába, az indiai nőkért dolgozott. Vivékánanda Sara Bullt tekintette amerikai anyjának, Dhira Mata (nyugodt anya) becenéven hívta. Sara Bull rendszeres adományokat juttatott a Rámakrisna missziónak, és anyagilag segítette Jagadish Chandra Bose tudományos kutatásait. Amikor a híres tudós beteg volt, ő fizette a londoni kezelést, majd komoly összeggel támogatta, hogy saját botanikai kutatólaboratóriumot hozhasson létre. (Lásd Sir Jagadishchandra Bose)

Mrs.Bull, és a MacLeod nővérek
Josephine MacLeod (1858-1949) és húga, Betty egyaránt erősen kötődött Indiához, és aktív résztvevője volt a Rámakrisna-Vivékánanda mozgalomnak. Sara Bull is kedves ismerőseik közé tartozott. Josephine olyan irodalmárokkal volt kapcsolatban, mint George Bernard Shaw és Romain Rolland. Nem lett felavatott tanítvány, de élete végéig a megismert filozófia elkötelezettjévé vált. Segített a különböző európai nyelvre, köztük németre átültetni azt, amit ő is szívesen tanulmányozott. Sokat dolgozott az indiai nők oktatása terén is, és rendszeres pénzügyi hozzájárulást adott annak az iskolának, melyet Indiában Nivedita nővér működtetett.
Josephine kijelentette: Semmilyen lemondást nem kellett végeznem! Viszont szabadon segíthetek India gyarapodásában. Ez a munkám, és imádom ezt. Jó látni ezt a csoport tüzes idealistát, kivezető új utakat ebből a dzsungelből, az úgynevezett életből. (1923. március 12.)
Az egész élet csak egy szép színjáték, és én élvezem mindezt, de mélyen tudom, hogy a birodalmak elmúlnak – és csak Isten marad! (1925. január 29.)
Húga, Betty egy New York-i üzleti mágnás, Francis Leggett felesége lett. Férje még vőlegény korában megismerte és megszerette Szvámí Vivékánandát, a család barátjaként párizsi esküvőjükre is meghívták. Később több hétig gyönyörű birtokukon látták vendégül, ahol állandóan hallgatták Istenről szóló tanítását. Mrs. Betty Legett a kislányát, Albertát is ilyen szellemben nevelte. Alberta, a későbbi Lady Sandwich szintén szorosan kapcsolódott a Védánta Társasághoz.
 
  

Laura Franklin Glenn (1867–1942), lelki nevén Devamata nővér, az első amerikai nő, aki az Egyesült Államokban a védánta filozófiát tanította. Gyönyörű költeményeket is írt, ihletett írásaival, és a zenén keresztül fejezte ki Isten iránti szeretetét. Tehetséges szónok, író, költő és zenész volt. Egy neves család leszármazottja, anyai ágon Benjamin Franklin rokona volt. Első diplomáját 1882-ben szerezte, majd  Európában élt tíz évet, közben a Sorbonne-on is tanult. Vonzotta a vallásos lét, de gyökeresen akkor változott meg az élete, amikor 1895-ben hallotta Szvámí Vivékánanda előadását New Yorkban. Két évet Indiában töltött, visszatérte után a Védánta Társaság vezetője lett. Őszinte szolgálattal töltötte a következő 40 évet, egészen haláláig hindu szerzetesi egyszerűségben élt.

Nirváni Teasley, költő és író, napjainkban is aktívan dolgozik. Hawaii-on él, 4 gyermek boldog anyukája. Vegetáriánus, akit az ájurvéda is komolyan érdekel. Így ír magáról:
Egész életemben spirituális kereső voltam, mindig erős vágy élt bennem, hogy jobban megismerjem Istent, és mélyebb bölcsességre tegyek szert. Fiatal koromban a mormon hit szerint neveltek, de kezdtem érezni, hogy valami hiányzik. Különösen a keleti filozófiák vonzottak, és ezek a tapasztalatok megnyitották a szellemi tudatosság egy teljesen új paradigmáját. Minél többet megtudtam hinduizmusról, annál inkább rezonált bennem. A Szanátana Dharma, az örök emberi feladat tanítása egy akkordot pendített meg a lelkemben, és úgy éreztem, ez csodálatosan terjeszkedik elmémben és szívemben. Amikor először olvastam az Upanisadokat, úgy éreztem, ez igazi lelki tisztaság, amilyet még soha nem tapasztaltam. Miután addig csak egy erősen strukturált, merev, és férfiak által uralt hierarchikus hitrendszert ismertem, teljesen elbűvölt, amikor megtudtam, hogy Istennek különböző energiái vannak, sőt istennői aspektusa is. Ez rendkívül izgalmas volt számomra, éreztem, ez egy gazdagon összetett vallás, és a hindu szentírások hatalmas víztározók, folyamatos betekintést adnak új igazságokba. (…) A meditáció és a szent lelki gyakorlatok, mint például a dzsapán való mantrázás, az egyik kedvenc gyakorlatom. Helytelen lenne kijelenteni, hogy úgy döntöttem, hindu leszek. Az igazság az, hogy a hinduizmus választott engem. (…) Úgy érzem, már létezik a legnagyobb gazdagság a földön, az a tudás, mely elvisz haza, megmutatja, ki vagyok valójában. 
 
Mi lehet a Védák tanításának ez a halhatatlan varázsa, mely régen és most, továbbra is vonzza az embereket szerte a világon? Mi lehet ebben az ősi kultúrában, amely teljesen elrabolja egyes nők szívét, és arra inspirálja őket, hogy ne csupán kis családi körben éljenek, hanem mások lelki anyái legyenek?

Kapcsolódó cikkek

• Indiai nők, akik nem csak szépek, de okosak is

• Már a Victoria's Secret modelljei is erőszakmentesen táplálkoznak

• Miért nem kell várni, amíg felnősz?

• Sziporkázó indiai diáklányok

• Védikus esküvő az amerikai kongresszus háza táján

Április 29-e a tánc világnapja. Ha valahol, hát Indiában méltó módon megünneplik, hiszen már az év elejétől különféle táncfesztiválokat rendeztek. Rendkívül sokféle és sokrétű művészeti ágról beszélhetünk, a líraitól az akrobatikus vagy harcias elemeket is magába foglaló mozdulatok egyaránt megtalálhatóak. A látvány hol drámai, történetet elbeszélő, hol meg kizárólag a mozdulat szépségét éltető tiszta tánclépés. De egy biztos: mint Indiában minden fontos, komoly dolognak, ennek is spirituális háttere van.

Indiában a táncnak ősi emlékei vannak. A Nátja-sásztra, a táncművészet kézikönyve e téma legkorábbi összefoglalója, és még a nyugati világban is közismert Siva Nátárádzsaként, a táncosok királyaként való ábrázolása. A Mahábháratában pedig azt olvashatjuk, hogy Ardzsúna, a Pándava herceg száműzetése idején Viráta király leányait oktatta táncra.

Napjainkban a sokrétű és gazdag indiai előadóművészet rendszeresen életre hívja a fesztiválokat. Több indiai államban is  hagyománnyá vált a tánc világnapja alkalmából szervezett kulturális gigafesztivál. A rendezők célja nem csupán a közönség szórakoztatása, hanem a klasszikus hagyományok ápolása és a fiatal tehetségek bemutatása. Ilyenkor számos neves és kezdő művész enged bepillantást a különböző táncformák varázsába, a bharatanatjam, kathak, manipuri, odisszi és mohinijattam megnyerő koreográfiai pillanataiba. Tisztelegve e művészeti ág előtt, érdemes áttekinteni néhány fesztivál programját.

A Konárak Fesztivált szabadtéri színpadon tartották, természetes díszlettel, háttérben a híres Szúrja-templommal, mely a 13. században épült.  Híres a Dhauli hegy lábánál megrendezett Dhauli Mahotszav is, melyen több száz művész vesz részt. Mindig nagy közönséget vonzott a csodálatos Béke Pagoda. Nemcsak Indiában, más országokban is épült hasonló, a világbékét hirdető buddhista sztúpa. Az itt rendezett mesés ünnepen szédítő tánc és dinamikus színpadi előadásokat láthatnak a nézők. Mindig nagy tapsot kap az a tánccsoport, amely magába foglalja az akrobatikus mozdulatokat és az emberi piramis építését is.

Az egyik leghíresebb fesztivál-zóna Bhuvanésvar vonzáskörzete. A több mint 3000 éves múltra visszatekintő Bhuvanésvar Orisza szövetségi állam fővárosa, India templomvárosának is nevezik.  Közel 500 hindu templommal a területén fontos zarándokhely is. Az odisszi egyike India nyolc klasszikus tánc-formájának, egyben a legrégebbi fennmaradt tánc. A brit elnyomás után, amikor India elnyerte függetlenségét a művészek mindent megtettek a hagyományok felélesztésére, így sikeresen átörökítették ezt a csodálatosan kecses táncformát, ahol önállóan mozog a fej, a mellkas, a törzs és a végtagok. Jellemző és rendkívül kifejező az arcmimika, a kézmozdulatok és a testtartás. Korábban a templomi kultúra szerves részét alkotta, Isten dicsőítésére számtalan történetet táncoltak el, mintegy elmesélve Krisna tetteit.

Dr. Methil Devika tánckutatással foglalkozó tudós, tanár, többszörösen díjazott előadóművész és koreográfus. Amikor megkérdezték tőle, mit ajánl a fiataloknak, többek között ezt mondta: Fontos az edzés, de a mozdulatok szépségét megtapasztalni még fontosabb. Gyakorláskor a test felkészül arra, hogy a gondolatokat könnyedén kifejezze. A tánc nem kizárólag technika, mert ha csak abban profi valaki, akkor a bemutatója olyan lesz, mintha nyelvtankönyvet olvasnánk. Kerüljön a költészettel kapcsolatba, miként a szavak is árnyalatokkal fogalmaznak, nyitott lélekkel. Ami a legfontosabb, a végén a megértésnek belülről kell jönnie.

Kapcsolódó cikkek

• A Jaganáth templom utolsó táncosának halála

• Az európai kultúra bölcsője

• India kincsei

Egyik magyarországi látogatása során, 2016. április 13-16. között több tanítást is adott Szvámí Bhakti Alóka Paramadvaiti, vaisnava tanítómester.
Jelenlegi látogatásának egyik fő mozzanata a magyar nyelven frissen kiadott legújabb könyvének bemutatója volt. Új könyvének címe: India Gangesz-parti mosolya.

Az elmondása szerinti eddigi legelegánsabb könyv tanításaiból íródott, és igazi lelki táplálék az arra éhezőknek és gyógyszer minden lélek számára.
„A legnagyobb gyógyszeripari ág az irodalom” - hangzott el április 16-i beszéde során.
B.A. Paramadvaiti Mahárádzs 1986-ban létrehozta a Vrinda-missziót, melynek kiemelt célja volt és máig is fontos célja a könyvek terjesztése.

Ahogy mestere, A.Cs. Bhaktivédánta Szvámí Prahbupáda mondta; „Mindannyian betegek vagyunk, amit nem gyógyíthat meg más, csak az irodalom.”

Számtalan könyv fordítása, írása és kiadása kötődik Prabhupada nevéhez. 
A Bhagavat-Gitát, az egyik legfontosabb indiai írást szanszkritról angolra fordította és részletes magyarázatokkal látta el, hogy a nyugati ember számára is érthetővé váljon.
Thomas Merton, amerikai író ezt mondta a Bhagavat-gítáról: „ A Gítát India vallásos kultúrája legfőbb irodalmi alapjának tekinthetjük. Ez a fordítása és magyarázata szintén örök érvényességét bizonyítja. Bhaktivédánta Szvámí azt a hasznos figyelmeztetést hozza el a Nyugatnak, hogy a mi magasan aktivizált és egyoldalú kultúránk olyan krízissel került szembe, amely önmegsemmisítéssel végződhet, mert nélkülözi egy hiteles metafizikai tudat belső mélységét. E mélység nélkül erkölcsi és politikai kijelentéseink nem többek puszta szavaknál.”

A könyvek terjesztését Prabhupada olyannyira komolyan vette, hogy a lelki szakirodalom minden idők legsikeresebb terjesztőjeként is számon tartják. 

Mestere nyomdokait követve, a Paramadvaiti Szvámí által alapított Vrinda Misszió is idén elérte az egymilliomodik eladott példányszámot.
2015. decemberében egy rátermett követő gondolt egyet, és elment az indiai Uttar Pradesh állam vezetőjéhez. A beszélgetés során a vezető megkérdezte, hogyan segíthetne, mire az indiai úriember azt felelte, hogy a legjobb az volna, ha megvásárolna és szétosztana a kormánytagok és a lakosok között egy-egy Bhagavat-gítát. Az államférfi komolyan vette a küldetést, és százezer példányt megvásárolt és terjesztett el a könyvekből. 
Szvámí Bhakti Alóka Paramadvaiti mostani látogatása során több alkalommal is kiemelte, hogy ha szeretnénk, hogy lelkünk egészséges legyen, testünket is egészségesen kell tartanunk. 
Az elmúlt évtizedek során megalapította többek között az Inbound jógarendszert, az OIDA terápiát, a Kanálforradalom néven nemzetközileg elismert vegetáriánus aktivista mozgalmat, a Dharma and Sciencet és a World Conscious Pactot.
Véleménye szerint az a városi ember, aki nem megy el legalább havonta egyszer két napra vidékre a földeken dolgozni, az bele fog őrülni a városi létbe.

Kapcsolódó cikkek: 

• Ünnepi könyvhét tipp: Swarovski kristály legyen a könyv dísze

• Egy valódi világpolgár Magyarországon – Szvámí B.A. Paramadvaiti

• Védikus esküvő az amerikai kongresszus háza táján

• A szerezetes, aki megváltoztatta a miniszterelnök életét

• A világ első nyugati ájurvéda orvosának tanácsai

Az Indiai Köztársaság egyik hivatalos elnevezése: Bhárat. A történelmi India a híres császár után kapta nevét. A jelen Indiája arra törekszik, hogy miközben megőrzi hagyományait, a jövőt építse. Úgy tartják, hogy az informatikai csúcs után a nanotechnológia a következő óriási lépés India iparában. Bangalore-ban 2007 óta évente rendeznek INDIA NANO címmel tudományos találkozót. Az esemény az ismeretek megosztását tűzi ki céljául, és páratlan lehetőséget kínál üzleti hálózatépítésre. A tavaszi rendezvényen felszólalt C.N.R. Rao, a világhírű vegyész is.

A mai India névadója a Sindhu (Indus) folyó, melynek s betűjét nem tudták kiejteni a hódítók. India valódi neve Bháratavarsa, Bhárata országa. A szanszkrit szó gyökerének több jelentése is van. Az egyik szerint a bha szótag a tudatosság fényét jelenti, a rata pedig azt, akire jellemző. Vagyis: ez az a föld, ahol az emberek kedvüket lelik a világosságban, a bölcsességben. Röviden, aki részt vesz a tudás keresésében. A másik értelmezés szerint bha vagy bharam nehéz súlyt jelent. Eszerint: ez az a föld, ahol az emberek nagy terhelésen mennek keresztül, hogy a számtalan lelki tudományág révén megismerjék a valódi ént.

A szót India egyik leghíresebb klasszikus táncformája, a bharatnatyam is nevében hordozza.

Bhárata, a legendás király rendkívül bátor és erős volt, gyermekkorában oroszlánkölykökkel játszott. Egyesítette egész Nagy-Indiát, neve az ősi Visnu Puránában is olvasható:

उत्तरं यत्समुद्रस्य हिमाद्रेश्चैव दक्षिणम्. 
वर्षं तद् भारतं नाम भारती यत्र संतति

uttaram jatszamudraszja himádrescsaiva daksinam
varsam tadbháratam nama bhárati jatra szantatih

„Az ország (varsam) mely az óceántól északra és a havas hegyektől (Himalája) délre fekszik Bháratam, ott laknak Bhárata leszármazottai.” A dinasztia alapító Bhárata császár utódai voltak később a Pándava és Kaurava hercegek, akikről a Mahábhárata (nagy Bhárata) eposzban vagy a Bhagavad-gítában is olvashatunk. A híres eposz, a Rámájana egyik hősének a neve is Bhárata. Ő az a herceg, aki Ráma önként vállalt száműzetése alatt királyi bátyja helyetteseként uralkodott. Ráma iránti rendkívüli odaadásáról is ismert.

Márciusban nyolcadik alkalommal rendezték meg a „Bangalore India Nano” rendezvényt, mely mára már vezető szerepet tölt be, és a legkeresettebb nemzetközi nanotech eseménnyé fejlődött Indiában, sőt számos ország számára összekötő kapocs e kutatási területen. Többek között a kockázati problémákra, a technológiára, fejlesztési, szabályozási és irányítási struktúrákra valamint a beruházási kérdésekre keresik a választ a különböző kormányok és kutatási intézmények vezető tudósai, vegyészek, kutatási vezetők, politikusok részvételével. Az idén az egészségügy, a tiszta víz és az energia került a középpontba.

A nanotechnológia izgalmas terület. Robert F. Curl Nobel-díjas vegyész szerint Indiában már a középkorban ismerték a nanofémeket. Lehet hogy nem tudatosan, csak  ösztönösen, de a „damaszkuszi acél” nyersanyagában (melyet  India szállított) az elektronmikroszkópos vizsgálat nagy mennyiségű nanocső jelenlétét mutatta ki. A gyarmatosító angolok betiltották a vasérc bányászatot, így ez a technológia elveszett.

A Bangalore-i konferencián felszólalt C.N. Rámacsandra Rao, a kiváló tudós is: A nanotechnológia az a tudományos terület, ahol India tekintélyes rangsort vívott ki magának. E téma publikációinak számát tekintve India a harmadik a világon. Sikeres jövő előtt állunk ezen a területen – jelentette ki.

Dr. Rao vegyészprofesszor, aki hatévesen már középiskolás volt, első diplomáját tizenhét évesen szerezte. Számtalan kutatási anyag és 45 tudományos könyv szerzője, jó néhány egyetem vendégprofesszora, 60 egyetem tiszteletbeli doktora. Tagja a világ számos tudományos szervezetének, a római Pápai Akadémiának épp úgy, mint japán, brazil, szerb, francia, afrikai stb. kutatócsoportnak a világ minden tájáról. Kollégái úgy tekintenek rá, mint aki a Nobel-díj kivételével már elnyerte az összes lehetséges nemzetközi díjat. Édesanyja különösen járatos volt a hindu irodalomban, így ő azt jól ismeri. A Bharat Ratna, a legmagasabb indiai polgári díj tulajdonosa, jelenleg India miniszterelnökének tudományos tanácsadója.

Részletek a korábban vele készült riportokból:

„Szüleim egyetlen fiaként Bangalore óvárosában nőttem fel. Szeretettel emlékszem édesanyámra, aki gyerekkoromban sok vallásos történetet mesélt, és az általa végzett  napi púdzsa (hindu istentisztelet) is jelentős hatást gyakorolt ​​rám. Azt hiszem, hatéves lehettem, amikor anyám elmesélte a Rámájana és Mahábháratha minden epizódját.”

A gondos szülők első osztályú középiskolába íratták a kisfiút, ahol az angol mellett szanszkritot is tanult. „Ez befolyásolta spiritualitás utazásomat” – mondta a tudós.

A miniszterelnökkel, Narendra Modival kapcsolatos kérdésre így válaszolt:  Remélem, meg fogja találni a megfelelő embert és a megfelelő tanácsot, mert a tudomány vagy a társadalom nagy problémáit nem képes kezelni egy személy vagy egy minisztérium. (…) Remélem és imádkozom, hogy jól csinálja.  

Kapcsolódó cikkek

• Az európai kultúra bölcsője

• A lovaggá ütött indiai tudós 

• Ma 60 éves a világ egyik legképzettebb embere

• Naredra Modi, India miniszterelnöke himalájai jógiként zarándokolt

Az utóbbi évtizedekben megszokhattuk, hogy a nyugati félteke a világ biztonságosabb oldala. Ebbe a komfortzónába hasított bele a szeptember 11-i merénylet. Akkor még nem sejtettük, hogy a mi Európánk is, a II. világháború után újra az aggodalom helyszínévé válhat. A párizsi és a brüsszeli merényletek új korszakot nyitottak Európában. A bizonytalan helyzet mindannyiunkat újraértékelésre késztet. Ahogyan a bajba jutott kisded mamájánál keres menedéket, cikkünkkel az európai kultúra bölcsőjében, az ókori India bölcsességében keresünk választ a sok megválaszolatlan kérdésre.

Leveles Zoltán írása

Jelen tények

A világsajtót és a világ minden tévécsatornáját bejáró brüsszeli robbantásos merényletek képei mindenkit mélységesen megráztak. Ártatlanul életüket vesztett áldozatok és sebesültek. A túlélők megszólalásai tovább sokkolnak bennünket. Az ember azon veszi észre magát, hogy szeme összeszűkül, ajkai összeszorulnak, és fejcsóválva hitetlenkedik, hogy ez nem lehet igaz. Magatehetetlensége akaratlanul is egyfajta dühvel párosul, amikor azt mondja magában, hogy most már aztán álljon meg a menet. Miért kell ártatlan embereknek meghalnia, miért kell rettegésben élnünk, amikor már éppen minden olyan szépen alakult? Mindenki jót akar és mégis minden rosszra fordult.

Nem kívánok végeláthatatlan politikai fejtegetésbe bocsátkozni. Viszont a bennünk lakó bölcsesség meg szeretné velünk értetni a problémák kialakulását. Szeretnénk tudni, hogy mi vezetett a nemkívánatos körülmények kialakulásához. Miért kell szenvednünk, ha egyszer mindannyian boldogok szeretnénk lenni? Vajon milyen távolra kell eljutnunk az okfejtésben?

Az igazság törvénye

Ha az ember pofont kap valakitől, akkor óhatatlanul is neheztel a támadóra. Elvileg tudjuk, hogy kenyeret kéne adni cserébe, de ösztöneinkben a szemet szemért, fogat fogért törvénye működik. A törvény szerint ne okozzunk senkinek sem szenvedést. Ha azonban az erőszakmentesség természetünkké válik, akkor a nem-ártás alapvető hozzáállás lesz. Sőt, azon túlmenően, talán egyszer eljön majd az a nap is, amikor őszintén kegyessé válunk, és kenyérrel válaszolunk a ránk támadónknak.

Tény, hogy első reakciónk egy dühös értetlenség lesz. Aztán, ha verekedésbe torkollik a pofonos konfliktus, és valaki ki szeretné bogozni, akkor a végtelenségig nyomozgathatna, hogy végül is ki ütött először? Ha már mindkét fél ezer sebből vérzik, elég nehéz dolgunk van az eredeti ok megkeresésekor. Ami biztos, szét kell szedni őket és ellátni a sebeket, majd valami kompromisszumot találni. Így leírva aránylag egyszerűnek tűnik a megoldás, de lássuk be, sokszor még két ember esetében is szélmalomharc a kialakult konfliktus feloldása. Ha egyik felet meghallgatjuk, neki adunk igazat, ha a másikat hallgatjuk meg, akkor neki adunk igazat, és ide-oda pattogunk, akár egy ping-pong labda. Persze ha egyik fél bizonyos határon túllép, mondjuk, nyolc napon túl gyógyuló sérülést okoz, vagy netán emberi életet kiolt, akkor nincs helye különösebb diskurálásnak. A törvény szerint majdnem mindegy, hogy ki ütött először, ha valamelyik fél túllépte a vita és a bűncselekmény határát. Igazságot kell tenni, a törvény ellen vétkezőket megbüntetni.

Káosz vagy harmónia

Kétségkívül, a terrortámadás óriási és elítélendő pofon. Legnehezebb a közvetlen érintetteknek, az áldozatok hozzátartozóinak és barátainak. Együtt érzünk velük. Tegyük hozzá, nekünk sem könnyű. Minden európai közvetlenül érintett. Mindannyian szenvedjük a terrortámadás következményeit.

Mint korábban említettem, ebben az írásban nem a politikai okokat fejtegetjük, hogy miként a menekültválság, hogyan az öbölháború stb. Inkább a szenvedést, mint alapvető létkérdést járjuk körbe. Mindenekelőtt leszögezhetjük, hogy a védikus bölcselet szerint nincs okunk aggodalomra, ugyanis a világot abszolút harmónia hatja át. Itt máris meg kell állnunk egy pillanatra. Hogyan lehet ott abszolút harmónia, ahol ártatlan embereket gyilkolnak meg? Szórakozik velünk a Mindenható, vagy netán kínozna, büntetne bennünket, hogy ezt a fájdalmasan sajgó káoszt abszolút harmóniának nevezi? A kérdés jogos. Legalábbis innen nézve annak tűnik. Ha csak egyetlen emberéletet is kioltanak ártatlanul, az minden körülmények között elítélendő. Nekünk, az itt maradtaknak pedig fájdalmas és igazságtalannak tűnő.

Energiamegmaradás

Közelítsük meg a kérdést másik oldalról. A tetteknek a fizikai hatáson túl bizonyos finomabb síkon tapasztalható energiájuk van. Vegyünk egy példát: ha megsimogatjuk a gyermek buksiját, vagy ugyanazt a gyermeket a másik utcabéli csibészek jól elagyabulálják, akkor a fizikai világ számára látható jelenségen túl is történik valami. A gyermek mosolyán vagy sírásán túl még valami történik. Pozitív vagy negatív energiák gerjednek a gyermekben. Ezek az energiák nem állnak meg a bensőjében, hanem környezetére kisugározza azokat.

Hasonlóan, minden tettnek energiája van. Az indiai lelki szakirodalom a tettet és annak bevonzott energiáját nevezi karmának. Minden tettnek súlya van. A tett minősége határozza meg, hogy ez a súly mennyit nyom a mérlegen, vagy úgy is mondhatnák, hogy a lélek milyen súllyal kerül a mérlegre. Az égi tettek pedig olyanok, mint a héliummal teli lufik: kiemelik a lelket a súly világából, fel a magasba.

A tettek természete

Az égi tettek alaptermészete az erőszakmentesség, és hogy mindenkinek örömet szerez. Nem csak a mi megítélésük szerint, hanem mindenki szerint. Természetesen beleértve a Legfelsőbbet is. Ebből következően a minden élőlény lelki felemelkedését szolgálják, rövid és hosszútávon is elégedettséget eredményez.

Az anyagi tettek pedig a lelki boldogság helyett valamilyen élvezet délibábját kergetik. Ez önmagában végül is nem volna baj. A gond viszont az, hogy az anyagi tettek érintettjei az elégedettség helyett az élvezet utáni szomjukat fokozzák. Anyagi értelemben az élőlény nem igazán tud elégedetté válni. Ha van egy, kell kettő. Ha van kettő, kell nagyobb. Ha van nagyobb, kell az újabb. Ha van újabb, kell az édesebb. Ha pedig megvan az édesebb, akkor hamar rájövünk, hogy egészségünk rovására ment a sok édes. A játéknak pedig néhány évtized alatt vége. Az anyagi tettek ártatlannak tűnnek, de elégedettség helyett végül bonyodalmakat szülnek.

Egyéni tettek, globális következmények

Arra nem is gondolnánk, hogy az egyéni tettek energiái nem állnak meg az egyénnél. A mosolygó, vagy síró gyermek nem csak a gyermek kedélyállapotát határozza meg.  Hat a szülőkre, az egész családra, sőt ha valóban nagy az öröm vagy a baj, akár az egész osztályra vagy iskolára is hatással lesz.

Felületesség volna azt gondolni, hogy az egyéni tettek nincsenek kihatással az egészre. Butaság azt gondolni, hogy ha cián kerül a Tiszába, akkor az nincs hatással a Dunára. Hanyagság azt hinni, hogy ha Magyarországon sósavazzák a fürdőszobát, akkor az nincs hatással Ausztráliára. Önzés azt gondolni, hogy ha műanyag zacskóból csipszet esznek, akkor az nincs hatással a messzi sarkvidékre. Ezek a szemmel látható összefüggések kezdenek összeállni a XXI. század ember fejében. Más kérdés, hogy a mindennapi egyéni tettekben ez hogyan és miként nyilvánul meg.

A tudatosság fogalma

Tudatosan élni azt jelenti, hogy minél kisebb ökológiai lábnyomot hagyunk magunk után. Ez így érthető. Kevesebb cián, sósav, csipsz. A tudatosságunk nem csökkenhet a nagyok pusztítását látva. A tudatos ember szerint egy fecske képes nyarat csinálni. Lásd Gandhi példáját. Egyetlen ember szembefordult a legerősebb világhatalommal. És volt értelme. Idáig világos.

No de mi van a tettek energiáival? Az ökológiai lábnyom mellett kell lennie egy tett-energialábnyomnak is. Milyen jó volna, ha lenne erre egy megfelelő kifejezésünk. Van. Ez volna a szanszkrit szakirodalomban használt karma szó. A karma az elkövetett tett, és a tett által keltett energia együtt. Megvan az új kifejezés: karma-lábnyom. Úgy kell élni, hogy minél kisebb karma-lábnyomot hagyjuk magunk mögött. A karma-lábnyom magában foglalja az ökológiai lábnyomot is.

Gandhi komoly erkölcsi és életviteli kódexet állított össze a követői számára. A sok más érték mellett kettőre hívnám fel a figyelmet. Önmegtartóztatás és nem-ártás. Az önmegtartóztatás nem feltétlenül azonos az aszkézissel. Sokkal inkább azt jelenti, hogy életünket nem az érzékek és az élvezetvágy irányítja, hanem az értelem. Értelmünk segítségével felállíthatjuk a saját értékrendszerünket. Aki megérti a dolgok összefüggését, annak az önmagára és a környezetre nézve káros dolgokról való lemondás nem aszkézis, hanem a magasabb minőség elérése.

Erőszakmentesség

Elérkeztünk a desszerthez. Ki mondja meg, hogy mikor ártok másoknak, és mikor nem? Kell lennie egy általános mércének. A különféle nációk társadalmi normái eltérőek. Valahol belefér a kutyahús fogyasztása, miközben másutt a kutyát bántalmazó akár elzárásra is kerülhet. Hol az objektív mérce? A hús fogyasztása a Föld lakosságának nagyobbik fele számára természetes. Gandhi számára nem volt az. Nála a nem-ártás elve nem állt meg az embereknél.  Az általános mérce tehát az, hogy mennyi fájdalmat okozunk másoknak azzal, hogy élünk. Súlyos kérdés. Végtére, mint mondták elődeink, minden szentnek maga felé hajlik a keze: „Ó, én soha senkinek sem ártottam, mindig mindenkinek jót akartam, segítettem…” Viszont az objektív mérce a mérvadó, nem pedig a saját véleményünk. Aztán jön a kopp, amikor úgy érezzük, hogy ártatlanul kell szenvednünk.

Ártatlanul? És mi a helyzet a sósavazással, meg a csipszes zacskókkal? Mi a helyzet a miattunk leölt állatokkal? Nagy vakmerőség azt gondolni, hogy a húsfogyasztás nem gerjeszt energiákat. Hús az asztalunkra csak állatmészárlás árán kerülhet. Ha a gyermeket ért pofon kihat a tágabb környezetre, az állatmészárlás fájdalma miért ne gerjesztene fájdalmas energiákat? Az energia nem vész el. Az általunk közvetve vagy közvetlenül okozott szenvedés energiája sem vész el. Gyűlik egy ideig, majd túlgerjedés után nagyot üt.

Ezek a gondolatok sokak számára természetesek. G.B. Shaw a Béke dala című versében súlyosan, és egyértelműen fogalmaz:

Akár a varjak, húst eszünk és húson élünk,

Nem törődve fájdalommal, szenvedéssel, hogy így teszünk.

Miközben világbékét imádkozunk,

Áldozatok katakombáinál erkölcsi törvényt szegünk.

Ekként szül a kegyetlenség háborút.

G.B. Shaw egyenes összefüggést lát a hús fogyasztása és a háború kialakulása között. Nincs ebben egyedül. Mögötte áll az évezredes óind bölcselet is.

Végkövetkeztetés

A világbéke az egyén belső békéjével kezdődik. Hogyan is érhetnénk el világbékét, ha az egyénekben háború dúl. A bennünk kavarodó békétlenségnek olyan súlyos okai vannak, mint amilyen az önteltség, mohóság, irigység, fanatizmus és hasonló belső ellenségek.

Viszont a belső ellenségek leküzdése mellett tetteinkkel is hozzájárulunk a belső béke eléréséhez. Hogyan is érhetnénk el a belső békét, ha miattunk, azaz hogy a nyelvünk miatt szisztematikusan, szervezetten ártatlan állatokat mészárolnak le? Miért is kellene bármilyen módon bármilyen erőszakot támogatni? Ilyen súlyú kérdést nem bagatellizálhatunk el. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy a vágóhidakon keletkező energiák megállnak a falakon belül, vagy hogy nem is keletkeznek. E cikk olvasása után senki sem kérdezheti, hogy mi köze a békének a húsevéshez.

Kapcsolódó cikkek

• Menekültválság Indiából nézve

• Az európai kultúra bölcsője

• Mi köze Indiának szeptember 11-hez?

• Ne csak reménykedj a változásban: lobbizz érte! - állati kérdések

• Történetek a spirituális indiai étkezésről

A Koh-i-Noor gyémánt illegálisan került Nagy-Britanniába, és jelenleg a királyi koronaékszerek között őrzik. Egy pakisztáni ügyvéd visszakövetelné országának, pedig a drágakő valójában Indiát illeti, több mint kétezer éve ott bányászták. Indiai üzletemberek egy csoportja is pereskedik, de a háttérben sokkal többről van szó. A gyarmattartó Anglia és a kizsákmányolt India valódi történelme sokkal érdekesebb, mint egy csupa szénatomból álló ásvány.

A Világosság hegyének is nevezték ezt az ovális alakú, tyúktojás nagyságú drágakövet. Indiai és perzsa uralkodók egyaránt birtokolták, de eredeti tulajdonosa egy templomban él. 625-ben Pulakesi király egyik nagy győzelme után köszönetként templomot emeltetett Bhadrakáli istennőnek, és neki ajánlotta a Koh-i-Noor gyémántot.

Az ékszer lett a tradicionális harcművészetek védőszentjének, Bhadrakálinak a bal szeme. Amikor 1323-ban Ulugh kán legyőzte a hindu uralkodót, a gyémánt a Delhi Szultánságba került. Ettől kezdve csalás és lopás révén kézről kézre vándorolt, míg végre újra egy templomnak ajándékozták.

A Koh-i-Noor  a 19. sz. elején Pandzsáb uralkodójának, Randzsit Szing Maharádzsnak a birtokába került, aki 1839-ben, a halálos ágyán, a gyémántot a híres orisszai templom urának, Dzsagannáthnak adományozta. A drágakő soha nem jutott el Dzsagannáth Puriba, a brit adminisztrátorok nem adták át a templomnak. 1849-ben, Pandzsáb bekebelezése után rátették a kezüket. Így már második alkalommal került el egy hindu templom tulajdonából. Megjegyzés: a "hivatalos" történet szerint a pnadzsábi uralkodó az angoloknak ajándékozta.

Lord Randolph Churchill (Winston Churchill apja) azon államférfiak sokaságához tartozott, akik tudatában voltak, hogy a 19. századi Anglia a gyarmatok, különösen India kifosztásával emelkedhet magasra. Annak idején a parlamenti képviselőkhöz fordulva ezt mondta:

„A legbuzgóbb figyelemmel kísérjék, a leggondosabban fejlesszék, a legegységesebben és lankadatlan elszántsággal őrizzék Hindusztán földjét és népét, a királynő koronájának legértékesebb gyöngyszemét, melynek birtoklása valamennyi gyarmati tulajdonunknál jobban növelte kis szigethazánk hatalmát, erőforrásait és jólétét…”

Nos, a fejlesztésről azért érdemes néhány szót szólni. A 19. század végén Nagy-Britannia fennhatósága alatt állt az indiai szubkontinens háromötöde, de a többi rész sem volt teljesen mentes a brit „tanácsadók” jelenlététől. David Arnold történész Tudomány, technológia és orvostudomány a gyarmati Indiában c. könyvében nyíltan kijelenti:

„Több ellentmondást tartalmaz az a hit, hogy a britek képesek voltak Indiát korszerűsíteni és civilizálni. Leginkább az a meggyőződés ismétlődik, hogy az indiaiak felkészületlenek vagy alkalmatlanok voltak arra, hogy befogadják a modern tudomány előnyeit.”

Lényegében majdnem minden, amit India örökölt rokkant állapotú volt. Ez többek között magába foglalta a brit ihletésű civil szolgáltatásokat és az elektromos hálózatot is. A gyarmati uralom alatt bármely más ázsiai kolóniához képest Indiában volt a legmagasabb az analfabetizmus. A Delhi Egyetem kivételével az összes főbb oktatási intézmény a gyarmatosítás után jött létre.

Néhány adat, hogy a lakosság hány százaléka tudott írni-olvasni:
1900 – 7%
1920 – 9%
1940 – 15%
1947 – Az ország kivívta függetlenségét.
1960 – 28%
1980 – 40%
2000 – 62%
2015 – 74%

Összehasonlításként: a legfrissebb felmérések szerint az USA lakosságának 14%-a analfabéta, és 42 millió amerikai egyáltalán nem tud olvasni, tehát India az egykori gyarmati kiszolgáltatottságot figyelembe véve, egyáltalán nincs lemaradva.

Érdemes Szvámí Vivekánanda híres beszédét felidézni, aki 1893-ban, Chicagóban, a Világvallások Parlamentjén többek között ezt mondta:

„Mi azért jöttünk keletről, mert nap mint nap lekezelő módon azt mondták nekünk, hogy el kellene fogadni a kereszténységet, mert a keresztény nemzetek dúsgazdagok. Körülnéztünk, és látjuk Angliát, mint a világ leggazdagabb országát, amely a lábát 250 millió ázsiai nyakán tartja. Visszatekintünk a történelemben, és látjuk, hogy a spanyol vagyon felhalmozása Mexikó inváziójával kezdődött. Az ilyen jólét embertársaink torkának elvágásából származik. Ilyen áron a hinduk nem akarnak fellendülést.”

Kemény szavak? Nos, egy zseniális brit úriember, a bizonyos G.B.Shaw is hasonlóan fogalmazott:

„Egy angol sohasem jön zavarba az erkölcsi állásfoglalást illetőleg. Mint a szabadság és függetlenség bajnoka, meghódítja a fél világot, és ezt gyarmatosításnak nevezi. Ha új piacot akar silány manchesteri áruinak, egy hittérítőt küld, hogy a béke evangéliumát hirdesse. A bennszülöttek megölik a hittérítőt: ő fegyverben rohan a kereszténység védelmére, hódít érte, és azt állítja, hogy a piac az Ég jutalma!”

 Kapcsolódó cikkek

• A Jaganáth templom utolsó táncosának halála

• ​Dzsaganáth szekerén

• Mi köze Indiának szeptember 11-hez?

• Az európai kultúra bölcsője

• India kincsei

• India a pozitivitás őshazája

New York-ban a nyomozók lefoglaltak a Christie aukciós háztól két, több mint ezeréves indiai szobrot. A Christie képviselői kijelentették, hogy együttműködnek a hatóságokkal, tudatosan soha nem kínáltak lopott műalkotást.
Számtalan, India tulajdonát képező műkincs került már nyugatra, de olykor arról is olvashatunk, hogy ezek közül néhányat visszaszolgáltatnak.
Ha ebben a témában kicsit körülnézünk, érdekes dolgokról olvashatunk.

Néhány éve majdnem árverésre került a Sotheby aukcióján New Yorkban, egy szintén híres, 158 cm-es indiai szobor, mely a Mahábhárata történeteiből jól ismert gonosz herceget, Durjodhanát ábrázolja. Végül hosszú jogi harc után másik két társával együtt a szobor visszakerült Kambodzsába. A három ősi hindu szobor egy ikonikus hindu csatajelenet részét alkották, és egy angkorvati templomból lopták el őket évtizedekkel ezelőtt. 

Ez év januárjában egy hetedik századi hindu szobor feje is visszakerült eredeti helyére, 130 évvel azután, hogy elvitték Kambodzsából, amikor még az francia gyarmat volt. A 47 kg-os fej Hariharáé, aki Visnu és Siva együttes megjelenése. Nagy ünnepség keretei között illesztették össze. Sok An miniszterelnök-helyettes kedvező jelnek tekintette a szobor újraegyesítését, utalva a nagyszerű a khmer kultúra fejlett társadalmára és művészetére.

Kambodzsában látható a híres régészeti csoda, Angkor, mely a Khmer Királyság 9. században létrejött fővárosa volt, de már i.e. 400 körüli khmer feliratokat és szobrokat is találtak a régészek. A 11. század elején, a mai Kambodzsa területén II. Szurjavarman állt a Khmer Királyság élén. A hinduizmusnak elkötelezett uralkodónak köszönhető Ázsia legnagyobb vallási épületkomplexuma, Angkorvat templomegyüttese. A Visnu istennek szentelt Angkorvat a Világörökség része.

Kapcsolódó cikkek:

Az európai kultúra bölcsője

Védőoltás és sebészet évezredekkel ezelőtt

Indiába került az UNESCO verseny fődíja

"Kína és India jóval megelőzte a nyugati tudományt és technológiát, több száz évvel ezelőtt sokkal előbbre tartott, mint a nyugati gondolkodás" - jegyezte meg könnyedén Joseph Needman. 
Az előkelő brit tudós a Royal Society és a Brit Akadémia kitüntetettje, a Becsületrend tulajdonosa. Megjegyezték róla, hogy ő volt az egyetlen, aki e három címet egyszerre magáénak mondhatta. Más művei mellett megjelent egy érdekes esszé kötete, melyben India tudománytörténetével foglalkozik.

A Pitagorasz-tétel valóban Pitagorasznak tulajdonítható? Ma már a tudomány is elismeri, hogy az indiai geometria néhány évszázaddal Pitagorasz előtt már alkalmazta. A Shulba szútrák − „húrszabályok” vagy „Útmutató a mért művészethez” − indiai feljegyzések az első évezred közepe táján születtek. Baudhayana, indiai matematikus nevéhez fűződnek.
 
Ha az úgynevezett sötét középkort nézzük, az indiai tudomány abban az időben racionálisabb volt, mint Európában. Indiában soha nem működött inkvizíció, még hasonló szervezet létezése is elképzelhetetlen volt a kulturális sokszínűség mellett. Például senki sem ítélte el a tudós Árjabhatát csak azért, mert a Rahuk-Ketu mítoszt nem tartotta tudományosnak. A másik nagy matematikus, Brahmagupta kritikája sem volt hatással hírnevére, ragyogó matematikusként és csillagászként ismerik mind a mai napig.
 
R. Narazimha professzor egy kiváló tudós és űrhajózási mérnök, több olyan vezető nemzetközi akadémia tagja, mint a Royal Society vagy az Egyesült Államok Nemzeti Tudományos Akadémiája. Ő is arra a következtetésre jutott, hogy a klasszikus indiai tudomány valóban racionális, és ez a fajta ésszerűség nem ütközik a vallással. Azért küzd, hogy ezt a nyugati világ is elfogadja. Hasonló célkitűzéssel dolgozik G.G. Joseph, a Manchester Egyetem nyugalmazott professzora is. Küldetésének érzi, hogy felhívja a figyelmet Indiának a matematika történetében betöltött kiemelkedő szerepére. Könyve, A matematika nem-európai gyökerei is ezt bizonyítja.
 
Ha nem is a teljesség igényével, de érdemes néhány mondat erejéig bepillantani az óind matematika legnagyobbjainak munkásságába.

Kanád ácsárját tartják az atomelmélet atyjának. Fő műve, a Vaisésika-szútra i.e. 600 táján keletkezett. Közel 2500 évvel John Dalton előtt az atomokról és a molekulákról értekezik. Egyik tétele: akció és reakció egyenlő és ellentétes irányú. Ismerős? Newton törvényeként tanultuk az iskolában. A jeles történész, T.N. Colebrook azt mondta: „Összehasonlítva az európai tudósokkal Kanád és más indiai tudósok a globális mesterek ezen a területen."

Árjabhata 476–550 között élt. Már 23 évesen az univerzum működését leíró matematikai rendszert alkotott, híres munkája az Árjabhatijam. Négy tizedesjegy pontossággal határozta meg a Pí értékét. Matematikai csillagászati értekezésében azt állítja, hogy a Föld gömb alakú, forog a tengelye körül, és elliptikus pályán forog a Nap körül. Mindez 1000 évvel Kopernikusz és Galilei előtt! 

Azt is kiszámolta, hogy a föld egy fordulata 23 óra 56 perc és 4,01 másodpercig tart, amely egybeesik a modern értékekkel 23 óra 56 perc 4,091 másodperc. Galileit 1633-ban az inkvizíció elé idézték, és rákényszerítették, hogy vonja vissza a Föld mozgására vonatkozó tanait.
 
A klasszikus indiai tudósok nem rendelkeztek mély szentírási ismeretekkel, de sokan közülük, mint például Nilakantha kiváló védikus szaktekintély is volt. Valójában sok indiai tudós munkáit, még csak nem is ismerjük.

Mádhavát, az indiai matematikust (1340-1425) ma már elismeri a Nemzetközi Matematika Tanács, és már megváltoztatta a nevét a Pí értékét meghatározó matematikai sorozatnak. De erre is sokat kellett várni… A korábban Gregory-Leibniz néven használt matematikai sor, ma már Mádhava-Gregory sor. Szangamagrámi Mádhava már a 14. században ismerte azt, amit 1668-ban újra felfedezett Európában a skót James Gregory, majd Leibniz. Mádhava a keralai csillagászati-matematikai iskola alapítója volt. Munkái versekben íródtak. A Mádhava-Newton-sor a szinusz és koszinusz értékek közelítésére vonatkozik, 300 évvel Newton előtt! Európába jezsuita misszionáriusok és kereskedők révén juthatott, először az iszlám világ arab tudósaihoz, majd a nyugati kutatókhoz, továbbadva india bölcsességét.

Kapcsolódó cikkek:

• Játékos matematika szomorúság ellen

• Csillagok háborúja – ókori hajógyár 

• Az európai kultúra bölcsője

• Védőoltás és sebészet évezredekkel ezelőtt