India Hangja

A kórház a legutolsó hely, ahová kívánkozik az ember. Remélhetőleg másként vannak ezzel az orvosok. És remélhetőleg Indiában is. Húsz év Indiába utazgatás után magam is megfordultam jó néhányszor indiai kórházakban. Természetesen nem jó kedvemben, még csak nem is kíváncsiságból. Szerencsére általában nem magam miatt. Most legutóbb egy kolostor 80 éves szerzetesét kísértem, azaz vittem egy vidéki kisváros állami kórházába. Ezt a kórházi élményemet szeretném most megosztani.

Leveles Zoltán indiai útinaplója

Nagyjából egy tucat indiai kórházban jártam az évek során. Volt már lábtörés, szívkatéterezés, Dengue-láz, különféle ízületi sérülés, mankóvásárlás, végelgyengülésnek tűnő gyengélkedéssel járó gyomorrontás. Viszont meg kell jegyeznem, soha sem fordult elő indiai környezetemben hepatitis a-b, kolera, fertőző agyhártyagyulladás, malária vagy hasonló súlyosabb betegség, melyektől leginkább tart az Indiába utazó.

Jártam olyan luxuskórházakban is, ahol a beteg ebédje előtt megkérdezték, hogy mit kér. Félve válaszolta, hogy vegetáriánus menüt. Magyarországon felesleges nyűgként  tekintenek az emberre, ha a kórházban vegetáriánus menüt kér. Tisztelet a kivételnek, van elég baja annak a szegény nővérnek, s most még ezzel a vegás beteggel is külön kellene foglalkoznia. Aztán a menü egy szelet teszkós kenyér cukrozott teával. Ennyi. Ja, hogy a szalámit nem kéri? Bocsi. Azaz, hogy más nincs. Nem enni jár a beteg a kórházba. Nos, abban az indiai luxuskórházban azt válaszolta a nővér, hogy oké, vegetáriánus menü, de olasz, mexikói, kínai vagy indiai legyen? Mivel akkor az a beteg éppen én voltam, így az olaszra esett a választásom. Olyan finom volt, hogy olasz étteremben sem ettem még olyan finomat. A tisztaság pedig olyan színvonalú volt, hogy szó szerint a földről is lehetet volna enni. Mondjuk, a földön evés Indiában nem azt jelenti, mint Magyarországon. Itt bárhol képesek a földről enni. Szó szerint bárhol. Egyébként a költségeket az utasbiztosítás állta. Nem vagyok biztosítási ügynök, de meg kell jegyeznem, hogy az utasbiztosítások nagyon jól működnek Indiában és mindig nagyon készségesek a magyar ügyintézők.

Mint említettem, egy idős szerzetessel kellett kórházba mennünk. Olyan erős csípőfájdalommal küzdött már hónapok óta, hogy bottal is alig tudott járni. Hogy korábban miért nem volt orvosnál, arra csak azt válaszolta, hogy nem jutott eszébe. Mint egy gyermekkel, közöltem vele, hogy holnap elmegyünk a kórházba megnézetni a csípőjét. Ő pedig, mint egy gyermek, csak annyit válaszolt, hogy „jó”. Luxuskórház és utasbiztosítás híján a közeli állami kórházba mentünk. A "közeli" Indiában azt jelenti, hogy maximum két óra alatt ott van az ember. Luxuskórház csak a legnagyobb városokban van.

Faluhelyen, ahol a kolostor állt, nyilván nincs kórház. Először is át kellett kelnünk csónakkal a Gangeszen. A túloldalon pedig fogtunk egy autós riksát, mely elvitt bennünket a közeli kisvárosba. Először magánrendelővel próbálkoztam. Mégiscsak jobb lehet egy állami kórháznál, gondoltam. Belépve a váróterembe, azonnal sarkon fordultam.  Akkora sorban állás volt, hogy ránézésre, másnapra sem kerültünk volna sorra.

Irány a helység kórháza. Azért néha kell a furfang. Gyorsan befutottam, és pánikszerűen a Sürgősségi Betegellátó Osztályt kerestem. A folyosón majdnem felbotlottam egy ott parkoló motorba. Hoppá, jó helyen vagyunk. Ettől a motortól egyből jó kedvem lett, és a megjátszott pánikhangulatomat egy letörölhetetlen mosoly rontotta el. Mindegy, kötöttem az ebet a karóhoz. Kértem egy tolószéket, hogy betolhassam a kórház utcai kapujában ücsörgő beteget. Sajnos az egyetlen tolókocsi kereke kitört. Pedig egy korábbi útitársam nagyon élvezte a tolószékezést. Lábtörés gyanújával vittük egy himalájai kórházba. A lábtörésgyanúról megfeledkezett beteg végig csak arról beszélt, hogy te, Zoli, mekkora élmény, ez hihetetlen, s nem lehetett vele kikapcsoltatni a videó kameráját. Szép kis látvány lehettünk. Egyik tologatja a másikat, az meg operatőrködik a várakozó, és frissen érkező betegek között. Mondjuk, van is mit nézni. Meg látni is.

Nagy sokára bebicegtünk a beteggel. Betegtoló ággyal azért mégsem tolhattam volna be. A sürgősségi osztály igazából a pici kórház aulája volt. A mentősök is oda tolták be a betegeket. Volt, akit ájulva, volt akit motorbalesetből. Hamar megértettem, hogy legjobb, amit tehetek, ha visszább fogom magam. Oké, hogy nem akartam sokat várakoztatni az idős szerzetest, de azért csak be kell engedni a valóban sürgős eseteket.

Olyan volt az a kórház, hogy minden a feje tetején állt. A röntgenasztalnak nekitámasztva egy bicikli, a folyosó földjén ücsörgők között parkoló motor, mandala és virágfüzér a röntgengépen, civil ruhás orvosok, törökülésben ücsörgő család a beteg ágyán és hasonlók.

Mivel azt tanultam, hogy nagy melegben sokat kell inni, hát nem sokat kellett várni, hogy mellékhelyiség után kezdjek kutatni. Hamar kiderült, hogy a kórházban egyetlen mellékhelyiség van. Azt használják a járóbetegek a hozzátartózóikkal együtt, és a benn fekvők is. Így történt, hogy végigsétáltam a kórtermek között. A földszinti  három kórteremben a férfiak, az emeleten a nők.

Első benyomásra, még ennyi idő után is nyugati aggyal arra gondoltam, hogy itt bizony az is meghal, aki egészséges. Azonnal megfogadtam magamnak, hogy igyekszem még egészségesebben élni, csak be ne kerüljek a betegek közé.

Aztán az ügyeletes orvos ott, az aulában, mindenki előtt megvizsgálta a szerzetest. Röntgenre és vérvételre küldte. Rendkívül kedves volt az orvos. Valóban jóleső érzés. A beteg gyógyulásának legalább a felét jelenti az orvos kedvessége.

Aztán, ahogy ide-oda járkáltunk, hol a röntgen, hol a vérvétel, hol az ügyeletes orvos között, kezdtem megszokni. Minden átfordult. Láttam, ahogyan az orvosok törődnek a beteggel, láttam, hogy a betegek elégedettek, és láttam, ahogy gyógyulnak. Tipikus India. A nyugati szemmel látott indiai káosz végül belső békéhez vezet. Ki érti ezt? Nincs káosz. Rend van. 

Végül is a gyógyulás nem igazán a környezeten múlik. Egy korábbi falusi indiai orvos szavai csengenek a fülemben. Az orvosi ellátás után (infúzió, injekció, tabletták), nekiszegeztem a kérdést: „most már akkor ugye meggyógyul a magyar barátom, aki már egy hete nem kelt fel az ágyból, hacsak nem a mellékhelyiségbe kellett futnia”. Nagy bölcsességgel így válaszolt: „A beteg gyógyulása nem rajtam múlik.” és mutatóujjával az ég felé mutatott, mint a kalkuttai Teréz anya, amikor megkapta a Nobel-békedíjat.

Első hallásra nem szép dolog orvostól ilyet hallani. Pedig teljesen így van, ahogyan az indiai orvos is mondta. És azt hiszem, végső soron ezzel minden orvos egyetérthet. Persze nem a hanyag és balfék orvosokat szeretném védeni. Az orvosi műhiba és gondatlanság egészen más kategória. A gyógyulás egy misztikus folyamat, amiben az orvos a médium. A gyógyulás folyamatát a karma törvényének energiája irányítja, s meg kell értenünk, hogy nem az orvosé a főszerep. A védikus tanítások szerint, Földi pályafutásunkat előző életeinkben és jelenlegi életünkben elkövetett tetteink által generált hatások, azaz a visszahatások határozzák meg. Nem teljesen előre meghatározott a sorsunk. A korábban önmagunknak okozott karma megadja az alaphangot, de az egyén bármikor változtathat sorsán. Akár pozitív, akár negatív irányba. Méghozzá jelenlegi tetteivel. A karma, vagyis a reinkarnáció törvényeinek béklyóiból való megszabadulás kulcsa a szerteágazó figyelem befelé fordítása, hogy valódi, lelki önvalónkat megtapasztalva lelki látásmódra tehessünk szert.

Kapcsolódó cikkek

• Menekültválság Indiából nézve

• A világ legidősebb maratonfutója 104 éves és vegetáriánus

• Hogyan főzzünk vízforralóval mennyei ételeket néhány perc alatt?​

• Történetek a spirituális indiai étkezésről

• Terrorveszély Indiából nézve

Mark Twain Indiát az emberiség bölcsőjének és a történelem anyjának nevezte. Dr. Alok Kumár, a new york-i Oswego Egyetem fizika professzorának A tudomány története a világ kultúráiban című könyve nem ez az első ebben a témában. Korábban is nagy sikert aratott az ősi hindu tudományról szóló munkájával. Dr. Alok Kumár igazán különleges egyéniség, aki elnyerte a német Humboldt Alapítvány és a NASA ösztöndíját, tanári munkájával kancellári nívódíjat, tudományos és alkotó tevékenységével és kutatásaival az Oswego Egyetem elnöki díját. Lássuk hát, szerinte hogyan is alakult a tudomány a világ kultúrájában.

Kellár Márta tollából​

Barangolás a szürkehályog műtéttől az e-mail-ig

Dr. Alok Kumár az európai tudományos „felfedezések” eredetét kutatja. Bebizonyítja, hogy ezek közül sok jóval korábbi civilizációkból származik, Kínából, Perzsiából, Babilóniából vagy Indiából. A társszerző Scott L. Montgomery, a Washington Egyetem professzora. A szerzőpáros számára fontos volt a könyv indirekt mondanivalója is, miszerint a valódi tudományos gondolkodás és a tanulás nem öncélú, évezredek ősi kultúrái szerte a világon arra törekedtek, hogy az embereket közelebb hozzák a Legfelsőbbhöz. Ahogy Einstein is kijelentette annak idején: „A tudomány vallás nélkül sánta, a vallás tudomány nélkül vak.”

Kumár professzor szerint: „Mindezek a kultúrák tudományos és technológiai eszközöket használtak, hogy fokozzák a teremtésről és a Teremtőről szóló tudást.” Ismét Einsteint idézve: „Minden vallás, művészet és tudomány egyazon fának a különböző ágai. Ezeknek a törekvéseknek a célja az emberi élet nemesítése…”

Hosszú az a lista, mely feltünteti, mi mindent köszönhet a tudomány az ősi indiai civilizációnak. Többek között az atomelmélet, a trigonometrikus függvények, a nulla fogalma, a csillagászat, a heliocentrikus világkép, a navigáció, a hajózástan művészete, a plasztikai sebészet, a várostervezés, az első egyetem mind ősi indiai gyökerekre vezethető vissza. Az ájurvéda tudósai részletes anatómiai és sebészeti ismeretekkel rendelkeztek. Az acélgyártás kezdete szintén Indiához fűződik, elsőként alkalmaztak különleges kohászati ​​eljárást. Évszázados néhány esetben évezredes tudományos tényekről van szó, mielőtt azokat újra felfedezték, illetve elfogadták Európában. Az olvasót ugyancsak elgondolkoztatja az ókortól napjainkig tartó adatok meglepő sokasága. Emellett dr. Kumár a hindu gyakorlatot, a jógát, ájurvédát és a vegetariánizmust a modern problémák megoldási lehetőségeként is tárgyalja.

Olvashatunk arról is, hogy India fölénye a tudomány és a technológia terén az ókorban elismert volt, és a tudósok nagy távolságokat utaztak, hogy tanuljanak a hindu mesterektől és guruktól. Napjainkban a nemzetközi tudományos közösség jelentése szerint Indiának van a harmadik legnagyobb tudósközössége a világon. Amerikai felmérés pedig azt igazolja, hogy indiaiak alkotják a legnagyobb kisebbséget a tudósok közösségében az USA-ban. Tehát a múlt eredményei folytatódnak. Erről ritkán olvashatunk, mint ahogy azt is kevesen tudják, hogy például a naponta használt elektromos levelezésünket az indiai Siva Ayyadurai álmodta meg először.

Néhány vélemény Az ősi hindu tudomány c. könyvről

Dr. Ronald A. Brown, nyugállományú fizika professzor:

 „Tagadhatatlan és igazolt Kumár dokumentációjának ténybeli pontossága. A könyv hiánypótló szerepet tölt be a tudomány történetében. Egy részletesebb és teljesebb képet kapunk a tudomány és a matematika legkorábbi kezdeteiről, amely megelőzte az ókori görögöket is.”

Maria Wirth, német indológus:

„A legtöbb nyugati számára az ókori világ Görögországgal zárul. Kíváncsi vagyok, vajon az ősi India hatalmas kultúrájának figyelmen kívül hagyása szándékos vagy csak tudatlanságból ered-e. (…) a brit oktatási rendszer sikeresen ábrázolta az ősi hagyományt méltatlanul. Itt az ideje, hogy az igazság kiderüljön.”

John Kares Smith, a kommunikációs tanulmányok professzora, New York: 

„Újra találkoznia kell Keletnek és Nyugatnak. Dr. Alok Kumár teljesíti ezt. Közülünk hányan is bólintottak vagy hajtottak térdet a görögök és a 18. századi felvilágosodás előtt, így hozva létre és táplálva a tudományt. E könyv annak van szentelve, amit kihagytak. ... a védikus kultúra, az ősi hindu tudás jelentősen hozzájárulhat a tudományokhoz. Van egy csodálatos fejezet a jógáról is. A könyv a szintézis remekműve, az, ami hosszú ideje hiányzott, de sajnos mindeddig nagyon elhanyagolt volt.”

Scott L. Montgomery, tudománytörténész, Washington Egyetem:

„Az ókori India szerteágazó tudománya rendkívül gazdag, és olyan téma, amit túl gyakran figyelmen kívül hagynak, pedig egy központi helyet érdemel a történelem modern kutatásakor. Ezt a szerepet tölti be Alok Kumár kiváló munkája, mely hatalmas szolgáltatás a tudományos és oktatási közösségek számára. Megalapozott, széleskörű kutatás, mégis könnyen követhető gondolatiság jellemzi.”

Kapcsolódó cikkek:

• Csillagok háborúja – ókori hajógyár 

• Védőoltás és sebészet évezredekkel ezelőtt

India nyerte az első díjat az UNESCO „Award of Excellence” 2015 megmérettetésben. Pontosabban a híres Srí Vadakkunnáthan Templom, melynek két évszázados tradíciójához tartozik az a hihetetlen szépségű fesztivál is, melynek egyik része az elefántok látványos felvonulása.

A különlegességek számára fenntartott elismerést a természetvédelmi erőfeszítések és a fenséges Srí Vadakkunnáthan, Kerala legnagyobb és legrégebbi Siva temploma érdemelte ki. Az ENSZ nyilatkozata szerint a díjjal a szent hely ősi hagyományainak megőrzésére tett figyelemre méltó erőfeszítéseket kívánták megköszönni. A folyamatos munka nemcsak a különféle szertartások életben tartására, de a Vasztu-sásztra, az óind architektúra elveit követő csodálatos építészeti alkotás megőrzésére is irányult.

A templom klasszikus példája a hagyományos keralai stílusú építészetnek. A több hektárnyi területen található szentélyeket gyönyörű fafaragások, a falakat pedig tizenhetedik századi freskók, a Mahábhárata megjelenített történetei díszítenek.

Minden évben megrendezik azt a vallásos lényege mellett is rendkívüli fesztivált, melynek egyik része az elefántok felvonulása. A körmenetet ütős és fúvós hangszerek lenyűgöző, ugyancsak élénkítő előadása kíséri. A káprázatos, díszes selyem napernyők tarkasága csak fokozza a pompát. A fesztivál csúcspontja a híres tűzijáték a hajnali órákban látható. A hívek számára mindez nem csupán látványosságot, hanem egyfajta kifejezésmódot is jelent: a hang, a ragyogás és a színkavalkád egyben a Legfelsőbbnek szóló felajánlás is.

Kapcsolódó írások

A világ leggazdagabb szerzetese

Koronázás a világ legnagyobb demokráciájában - a mesés kelet napjainkban

Rámájana, a világ botanikai csodája

Megszoktam már, hogy ha az indiai sajtóban megjelenik Magyarország, vagy valamelyik magyar politikus neve, akkor valószínűsíthetően nagy balhé van otthon. A korábbi indiai magyar vonatkozású sajtóhírek, hogy magyar politikus Indiába látogat, tévészékház ostrom, táncoló miniszterelnök, és hasonló hírek azonban nem maradnak meg különösebben az indiai köztudatban. Nem úgy, mint a menekültválság. Ha kiderül rólam magyar származásom, akkor az egyöntetű reagálás valami ilyesmi: „Hungary problem…” Vizsgáljuk hát meg ezt az egész menekültválságot az indiai bölcsek szemszögéből, a belső béke szemüvegén keresztül.

Az érmének mindig két oldala van. A menekültkérdés futótűzként terjedő hírnevet ad kicsiny országunknak. Korábban mindig el kellett gondolkodnom, hogy mit is válaszoljak, amikor szülőhazám felől érdeklődnek. Igyekszem mindig a kérdező tekintete alapján válaszolni. Egy himalájai jógi 5000 méter magasan nem biztos, hogy elboldogul a „Hungary”-val. Indiában aztán mindenre gondolni kell. Mi van, ha több mint ezer éve meditál a magasban? Akkor még nem is létezett Magyarország. Legalábbis nem a Kárpát-medencében. Csak merem remélni, hogy nem menekültként érkeztünk valahonnan Ázsiából. Végül is ki tudná hitelesem megállapítani, hogy miért is hagytuk el eredeti hazánkat? Csak úgy kirándulgattak őseink, és volt egy üres zug, a mesébe illő Kárpát-medence, ami nagyon megtetszett nekik? Csak egy kis avart kellett elsöprögetni és már lehetett is letelepedni. Milyen könnyű is lehetett azokban az időkben!

Visszatérve a gondolatmenethez, hogy miket válaszolok a szülőhazám iránt érdeklődőknek, elmesélek egy-két megtörtént esetet. Intuícióm alapján néha azt mondom, hogy Europe, néha Hungary, de van, amikor egyszerűen csak Vrindávant mondok. Végül is vrindávani kolostorunk címe az indiai bejegyzett lakcímem. Nagyon izgalmas beszélgetések alakulnak ki kis hazánk kapcsán. Van, amikor visszakérdeznek: Bukarest? Mások pedig simán rávágják, hogy Budapest. Aztán olyan is van, hogy visszakérdenek, hogy India melyik államában van az a Europe? Aztán, amikor mondom, hogy Indián kívül, külföldön, akkor meg visszakérdeznek, hogy Nepálban? Nem, mondom, Amerika. Na, azt már tudják. Olyan is előfordult többször, hogy a Hungary-re elkezdik sorolni az örökzöld neveket: Puszkasz, Hídegkuthi. Innen tudhatjuk, hogy az Aranycsapatból ki kapott legnagyobb nemzetközi hírnevet. No, de nem élhetünk az aranycsapat árnyékában. Szép volt, jó volt, büszkék vagyunk rá, de azóta elmúlt jó néhány évtized. India mai embere, már egyre ritkábban mondogatja, hogy „Hungary football very good” , hanem egyöntetűen vágja rá: „Hungary problem”.

Valóban problem. A régi-régi indiai bölcsek először mindig a problémák okait igyekeznek megkeresni. Az alapprobléma a szenvedés, melyet mindenki el szeretne kerülni, miközben akarva, vagy akaratlanul másoknak szenvedéseket okoz. A menetültek ügyében is ez áll a háttérben. A menekültek saját maguk és szeretteik szenvedésén szeretnének enyhíteni azáltal, hogy általuk biztonságosabbnak vélt helyre menekülnek, ahol nem lőnek rájuk és a megélhetésük is megoldható. A befogadó, és/vagy nem befogadó országok saját jövőbeni szenvedésüket szeretnék megakadályozni, azt tartva szem előtt, hogy a hirtelen nagyszámú, más kultúrát képviselő tömeg beláthatatlan következményekkel jár mindkét fél részére. A harmadik fél pedig a menekültek szenvedésén szeretne enyhíteni. Emberi, manapság már szinte isteni alaptulajdonság mások szenvedésének enyhítéséért fáradozni.

Mindenkinek van igaza. A menekülteknek igaza van abban, hogy joguk van a boldog élethez. A menekülteket nem befogadó országoknak igaza van abban, hogy a hirtelen menekültáradatnak beláthatatlan következményei lehetnek. A menekültek szenvedésének enyhítéséért fáradozóknak is igaza van.

Feltételezzük, hogy egyik fél indíttatása mögött sincs hátsó, önös szándék. Ilyen hátsó szándék lehet mások szenvedéséből hasznot húzni. Lehet, hogy valaki saját politikai karrierjének építése végett kardoskodik a menekültek ellen, vagy mellett. Az is lehet, hogy valaki a menekültek megsegítésére érkező pénzalapból nyerészkedik. Az is lehet, hogy a távoli országokból érkezők mindig is dobbantani szerettek volna, és most meglovagolva a politikai helyzetet eljuthatnak végre álmaik Európájába. Most azonban mégis feltételezzük, hogy mindhárom fél önös érdektől mentesen teljesen tiszta szándékú. Ebben az esetben mi volna a megoldás? Hogyan juthat közös nevezőre a három fél?

Keressük meg a választ! Amit eddig tudunk: mindenki el szeretné kerülni a szenvedést. A karma ok-okozati törvényszerűsége szerint a szenvedés oka a szenvedő alany által korábban másoknak okozott szenvedés. Helytelen következtetés volna itt megállni. Az igaz, hogy senki sem szenved ártatlanul, de mások szenvedése a jóérzésű emberben szívből jövő könyörületet és empátiát, nem pedig rideg filozófiai magyarázatot és visszautasítást szül. Egy védikus aforizma szerint minden élőlénynek joga van a boldogsághoz. A mai társadalmak leginkább más oldalról közelítik meg ezt a kérdést. Legfontosabbnak az anyagi jólétet tekintik. Ha pénz van, akkor minden van. Korábban még inkább az állt, hogy ha egészség van, akkor minden van. Tény, hogy alapvető emberi jog az élelem, a víz, a levegő, az alvás, s ezekhez valamennyi pénz szükséges. Ezért kerül az alapvető emberi jogok listájára a munka is, mely egyben alapvető emberi kötelesség is. Az alapvető jogok és kötelesség gyakorlása pedig legyen a legkevésbé mások számára káros. Milyen munka az, mellyel mások vagy magunk egészségét tönkretesszük? A himalájai jógi még táplálkozásában sem tudná elképzelni a másoknak való szenvedés okozását. Éppen ezért nem fogyaszt olyan táplálékot, mely állatok leöléséből származik.

Valahol itt áll meg, ha egyáltalán eljut idáig a mai világ. Azt hiszem, nem vagyok túlzottan pesszimista, ha azt gondolom, hogy sajnos nem jut el idáig a mai gondolkodás. Ugyanis a világot áthatja az „én és enyém” tudat. Mi alapján gondolunk valamit a sajátunknak? Az alapján, hogy pénzért megvásároljuk. Vagy az alapján, hogy megszüljük, feleségül vesszük, munkaerőként alkalmazzuk. Van, aki az alapján vél dolgokat a sajátjának, hogy ellopja. Álljunk meg egy pillanatra a birtoklásnál.

Ott ragyog az égen az éjszakánként világosságot adó Hold. Kié az a Hold? Az embereké? Valamelyik országé? A Földé? Az élet sokkal értékesebb annál, mintsem hogy a birtoklás illúziójába kerülve tulajdonjogot formáljunk dolgok felett. Milyen nevetséges azon vitázni, hogy majd a Hold kinek a tulajdona lesz, melyik ország hogyan veti majd ott meg a lábát és hogyan csinál majd a Holdból pénzt.

Itt van a menekültválság problémája elásva. Ugyanez történik a Földdel is. A Föld nem a miénk. Így nem is oszthatjuk azokat országokra. Megtiszteltetés, hogy a Föld vendégei lehetünk, és itt élhetünk egy ideig. Ráadásul teljesen ingyen. A Föld nem kér érte pénzt. Mi pedig mindenért pénzt kérünk. Az albérlő továbbértékesíti az ingyen megkapott ingatlanokat és ingóságokat. Ne éljünk vissza a Föld vendégszeretetével. Nekünk rossz, ha tulajdonosnak véljük magunkat, és albérlőként tulajdonosi jogokat gyakorlunk. A bitorlást nem csak az ember alkotta jog tartja tiszteletlenségnek és büntetendőnek, de a Földet átható ok-okozati törvény is előbb-utóbb visszaüt. Például háború vagy menekültválság formájában.

A menekültválságot ez a fajta birtoklásvágy okozza. Én országom, te országod. Én vallásom, te vallásod. Én kultúrám, te kultúrád. Nem szabad félreértelmezni e sorokat. Az indiai bölcsek nem azt mondják, hogy nincs szükség országokra, vallásokra és kultúrákra. Igen is szükség van rájuk. Meg kell azonban érteni, hogy legvégső identitásunkat nem szabad szem elől téveszteni. A családi, baráti, városi, nemzeti, vallási identitás mind pozitív és szükséges. Mi volna legfontosabb az ember életében, ha nem az anyanyelve, a vallása, a küldetése? Nagyon helyes, hogy minden ember a legszebbnek éli meg saját anyanyelvét, kultúráját, vallását. Legszebbnek, de nem legjobbnak, s nem is egyetlen igaznak. A himalájai bölcsek szerint azonban ennél is tovább kell lépnünk. Mondhatjuk, hogy van olyan identitásunk is, hogy Föld lakója. Ez már valóban magas szint. A bölcsek még ennél is magasabb tudatsíkon szeretnének bennünket látni. A lelki identitás szintjén. Amikor nem csak az embert, de minden élőlényt egyenlőnek látunk. Egyik élőlényt sem szeretnénk ember okozta szenvedéstől lesújtva látni. Még a Földanyát sem. A Bhagavad-gítá, a „hindu biblia” egyik utolsó verse arra int bennünket, hogy emelkedjünk a vallások fölé. Ezt nyugati gondolkodással nem könnyű értelmezni. Nyugaton a vallás egyenlő a spiritualitással. Az indiai bölcsek szerint a vallások a lelki tudatszintre emelő különböző ösvények. Amennyiben helyesen gyakoroljuk. A vallás olyan, mint egy óceán felé tartó folyó. Az óceán a tiszta, lelki tudatszint, a folyó pedig a vallásgyakorlás. A helyes gyakorlásban folyónk vize eljut az óceánig. Az óceánba érve azonban a folyó elveszíti jelentőségét. A folyón hajózva tisztában kell lennünk az úti céllal. A cél nem a folyó, hanem a minden folyót befogadó óceán.

Összegzés

India bölcseinek tanítása szerint szenvedéseink oka a testi önazonosítás és a birtoklásvágy. A menekültválság a hamis önazonosítás és a birtoklásvágy eredménye.

Kiút

Amikor egy gombolyag teljesen összekuszálódik, szinte lehetetlen azt kibogozni. Anyagi megoldással szenvedést végérvényesen nem lehet megszüntetni. Nem lehet valódi megoldás a menekülés, nem lehet kiút a menekültek befogadása, és nem lehet kiút a menekültek kiutasítása sem. Minden hozzáadott anyagi megoldásra való próbálkozás tovább bonyolítja a gombolyag csomóit. A valódi megoldás a lelki tudatsíkra való felemelkedés. Való igaz, nem a Himalája barlangjaiban élünk, de lelki hozzáállásunk és szeretetünk nem függ földrajzi környezettől. Lelki tudatsíkra emelkedve képesek leszünk meglátni mindig mindenben az abszolút harmóniát. Hogyan volna lehetséges a világbéke  belső béke nélkül?

Leveles Zoltán írása

Leveles Zoltán korábbi írásai

• Dzsaganáth szekerén

• ​Kiteregetem a szennyesemet

• Miért lop az Isten?

• Történetek a spirituális indiai étkezésről

• Hogyan főzzünk vízforralóval mennyei ételeket néhány perc alatt?

A Kumbha Méla emberemlékezet óta megszervezett indiai zarándoklat. Egyfajta "jógi exponak" kell elképzelni, amikor is mindenféle hindu irányzat békésen felvonul, s 1-2 hónapra letelepszik a zarándoklat helyszínén. A mai India Kumba Mélájára 100 millió zarándok volt kíváncsi.

A Harvard Egyetem tudósai, diákjai, valamint nemzetközi hírnévvel rendelkező építészek és várostervezők szerint a Kumbha Méla szervezettebb volt a 2014-es foci VB-nél. A 449 oldalas könyv érdekes tényeket közöl a Kumbha Meláról, a világ legnagyobb vallási gyülekezetéről.

2014-ben a Nemzetközi Labdarúgó-szövetségnek (FIFA) Brazíliában országos felháborodással kellett szembenéznie. A világsajtó címlapsztorija mindenhol a FIFA-botrányról, csalásról, korrupcióról és pénzmosásról szólt.

Ezzel szemben a Harvard Egyetem tanulmánya arról számol be, milyen sikeres és szervezett volt a Kumbha Méla. pedig nem volt egyszerű mindent megszervezni, hiszen a vallási találkozó sátorvárosának népessége sokkal nagyobb volt, mint például a manhattani lakosság.

55 napig több mint 100 millió látogató volt egy aránylag kis helyen, naponta közel ötmillióan vettek fürdőt a három szent folyó torkolatánál, ahol a Gangesz, a Jamuna és Szaraszvati találkozik egymással. Imádkoztak, csatlakoztak mestereikhez, felkeresték a különféle gurukat, a szenteket és aszkétákat, majd biztonságosan visszatértek. Ezt érdemes tanulmányozni, ajánlja a könyv.

Sokan úgy gondolják, hogy Indiában mindent nehézkes megszervezni. De a Maha Kumbha menedzsment és a siker meghazudtolja ezt a tévképzetet, mondják a könyv szerzői.

Hasonló cikkek

• Naredra Modi, India miniszterelnöke himalájai jógiként zarándokolt
• Világraszóló könyvfesztivál Indiában
• India a pozitivitás őshazája

Sosem gondoltam volna, hogy éppen Indiában történik majd meg velem, hogy egy városban nem találok egyetlen vegetáriánus éttermet sem. Teljesen mindegy, hogy melyik indiai államban. Valahol Indiában. Egy indiai kisvárosban. Egy egész napot bolyongtam valami jobb étterem után kutatva, de csak amolyan útszéli fekete kalyibákat találtam. A feketés alaphangot a pókháló, az felszálló por, a legyek, és a szenes tűzhelyből származó korom adta meg. Próbáltam elcsámcsogni az ilyen-olyan kotyvalékokat, melyek hol hal ízűek voltak, máskor pedig beazonosíthatatlan mellékízt éreztem rajtuk. Különben egyáltalán nem vagyok finnyás, de most ez nem ment le. Amikor már a harmadik zacskó csipszen nyamnyogtam, eldöntöttem, hogy az elkövetkező napokban én főzök magamra. A szálláshelyen persze érthető okokból nem örülnek az ilyesminek.

Elindultam egy bevásárló körútra. Először megvettem a bevásárlószatyrot. Utána egy indiai gyártmányú fém vízforralót, egy óriási fém bögrét, egy rézből készült evőkanalat, egy kést, egy kicsi merőkanalat, gyékény alátétet, mosogatószivacsot, és egy csomag egyszer használatos levéltányért. Ezután következhettek az alapanyagok. Egy kiló baszmati rizs, negyed kiló ghí (tisztított vaj), 10 dkg fekete só, negyed kiló friss gyömbér, 50 g kurkuma, citrom, krumpli, hölgyujj (okra), puffasztott rizs, uborka, paradicsom, mangó, banán, joghurt, pirított kesudió, 10 l palackozott víz. A gyümölcsöt és a puffasztott rizst a reggelihez használom el.

Úgy vásároltam, hogy vészhelyzet esetén bármikor össze tudjak dobni magamnak egy gyors mennyei ebédet anélkül, hogy kimozdulnék a szobámból.

Első ebédem menüje a következő volt: kesudiós baszmati rizs fekete sóval ízesítve, házi joghurt datolyapálma cukorral ízesítve, hölgyujj leves burgonyával és friss paradicsom. Leírhatatlanul finom volt. Nem azért mert én főztem, hanem mert minőségi alapanyagokból és kellő odafigyeléssel főtt az ebéd.

Elmondom hogyan. A baszmati rizshez felforraltam a vizet. Persze már az első vízmelegítésnél rájöttem, hogy a vízforralómnak nincs hőérzékelő kapcsolója. Ugyanis az első túlmelegedésnél elkezdett füstölni a csatlakozásnál, ezért kb. egy percenként ki kellett húznom a konnektorból, hogy két percig pihentessem. Nos, miután felforrt a víz, beleöntöttem a baszmati rizst. Nagyon fontos mérni, mert különben könnyen a pörgős rizs helyett kásánk lesz, vagy éppen nyers marad. A baszmati rizsnél a szokásos kétszeres vízadaghoz képest elegendő a másfélszeres. Miután beletettem a rizst a forró vízbe, megsóztam, majd azonnal megkevertem, és lefödve állni hagytam anélkül, hogy egyszer is hozzányúltam volna. Ha közben megkeveri az ember, akkor megint csak bekásásodik. Kb. 20 perc után az elkészült baszmati rizst a vízforralóból a levéltányérra öntöttem. Meglocsoltam két evőkanálnyi ghível, majd elkevertem, és a tetejére szórtam a finom kesudióból.

A vízforralóba tettem egy kevés ghít, majd megpirítottam a rizs főzése közben meghámozott és apróra vagdalt fél ujjnyi  friss gyömbért. A gyömbért egy percig pirítottam, majd hozzáadtam a felkockázott burgonyát. Állandó kevergetés, és a vízforraló ki-be kapcsolgatása mellett, továbbpirítottam. A krumpli ghín pirítva fantasztikus zamatot ad az ételnek. Pár perc múlva hozzáadtam a felvagdalt hölgyujjat. 1-2 perc pirítás után hozzáadtam a kurkumát és két ujjnyi vizet öntöttem az aljára. Elkevertem, majd lefödve szép lassan megfőtt. Ha a krumplit kicsire kockázzuk, akkor kb. 10 perc alatt megfő. A hölgyujjnak elég 2-3 perc. Miután megfőtt, megsóztam és belefacsartam fél citromot. Ennyi. A ghín pirított friss gyömbér és a citrom önmagában mennyi ízt ad az ételnek.

A későbbiekben továbbfejlesztettem. Tettem bele friss paradicsomot is és kockázott panírt, ami a kicsapatott tejből készült préselt sajtszerű kemény túró. Tofuval helyettesíthető, ha nincs idő a panír elkészítésére. Én speciel a bazárban vásároltam. A paradicsomot is és a panírt is a végén kell hozzáadni. Elég csak egyet forralni rajta és le is vehetjük a tűzről, azaz kihúzhatjuk a konnektorból…

Tálalás. Ha megfelelő odafigyeléssel főz az ember, akkor a főzés valódi meditáció. Azon meditálhatunk, hogy milyen misztikus, ahogyan a fekete színű földből és a vízből piros paradicsom, zöld hölgyujj és sárga krumpli lesz. Mi ez, ha nem varázslat. A természet varázsa. A Legfelsőbb varázsa. Ezért a varázslatot tovább kell varázsolnunk. Az viszont nem varázslat, ha legyilkolt állatok tetemeit főzzük meg. Mindenkinek maga gusztusa. Én 25 éve erőszakmentesen táplálkozom, és egész biztos, hogy maradok is a vegetáriánus konyhánál. Egyébként vízforralóval nem is lehetne húsféléket elkészíteni…

Miután elkészült az étel, a lelki Indiában az ételt a házi oltárnál megszentelik, amikor is megköszönik ezt a nagy misztikus varázslatot, hogy a Földanya ellát bennünket minden finomsággal, és egyúttal felajánlják. Az ily módon megszentelt ételt praszádnak, kegynek nevezik.

Az elkészült varázsebédet csak ezután fogyasztják el. Természetesen akkor lesz igazán tápláló, ha maga az étkezés is meditáció: „Óh, mily csodás ízek! Az anyagi világ elemeiből varázsolt étel, az anyagi világból varázsolt testem táplálja, melyben benne lakozom én, az örök lélek. Ezt a testet használom lelki ösvényemen önmegvalósításom eszközéül”

Jó étvágyat! Puding próbája az evés…

Leveles Zoltán indiai útinaplója

Hasonló írások

• Indiai szamósza az űrben
• Történetek a spirituális indiai étkezésről
• India, ahol a lepény is édes
• Állatvédelem: szeret, nem szeret?
• Környezettudatosan: banánlevél árus Dél-Indiában

Egy gyönyörű hetet töltöttem a remunai Khira Chora Gopináth templomban és annak kolostorában. Mindkét helyen nagyon jól éreztem magam. Emlékezetes marad, amilyen kedvességgel viseltettek irántam, amilyen finomakat kaptam enni. Nem mintha az evés volna a legfontosabb, de a szívhez vezető út mégiscsak a gyomron keresztül vezet. Nálam egész biztosan. Aztán, hogy milyen körítések közepette jut hozzá az ember az ételhez, az megint egy érdekes kérdés. Másként az egyházat jelentő templomban és másként az egyszerűséget magában hordozó kolostorban. Halld hát történetem arról, hogy miként ettem a templomban, és miként a kolostorban.

Szembetűnő a különbség az egyházi és a kolostori élet között. Egy indiai guru egyszer feltette a kérdést, hogy ha választhatnál a pápa és Szent Ferenc között, akkor melyiket választanád? A választ őrizze meg magának az olvasó. Egyik a rítusok és a szabályok világa, a másik a spontán szeretet és a megbocsájtás világa. Kinek, mire van szüksége. Nincs ez másként Indiában sem.

A templomba érkezésem első napján mindjárt tisztáztuk a legfontosabbakat. Az imádatok és az ebéd időpontjait és helyszíneit. Ebéd 13:30-kor egy „belépni tilos” feliratú teremben. Meg is érkeztem a megbeszélt időpontban a Khira Chora templom főoltára mögötti helyszínre. Nagy volt a nyüzsgés. Az oltár oldalsó ajtóján be lehetett látni közvetlenül az oltár előtti térre. Ott sorakoztak a megszentelésre váró ételek: a pici agyagcsuporokba szervírozott hírhedt édesség, valamint maga az ebéd is. Az ebéd mindennap ugyan az volt. Egy óriási adag rizs, mellé káposztás burgonya kurkumásan, és egy sárgás-zöldes színű zöldségköret. Sorban érkeztek az emberek az ebédre. Egy nagy alumínium tálban voltak egymásra pakolva a levéltányérokra kiporciózott adagok. Aztán mindenkinek a kezébe gyűrtek egy tányérral. Minden alkalommal én voltam az utolsó. Ez nagyon jól eső érzés egyébként, amikor nem kell udvariaskodni. Tudod a helyed. Te vagy az messzi Földről érkezett idegen, akiről nem is tudni pontosan, hogy kicsoda. 

A papok már vígan lakmároztak. Mivel mutatták az irányt, hogy merre menjek a kezemben kuporgatott ebéddel, majdnem közéjük ültem. Szerencsére ez nem következett be, mert egy hatalmas, amolyan kutyáknak szóló kiáltással jelezték, hogy tovább kell mennem. Az volt az én helyem. A templom mögötti tér, a többi egyszerű ember, valamint kutyák és kecskék között. 

Tulajdonképpen kivetett magából az egyház. Azokba a szabályokba nem fértem bele. Viszont ahova kikerültem, az maga az élet. A kutyák és a kecskék hosszasan szemeztek az ott étkezők tányérjaival. Aztán, az ebéd vége felé egy-egy kutyus is kapott a finom falatokból. Meg kell mondanom, az indiai kutyáknak finom falat a natúr rizs is. Pláne ha az Khira Chora rizse. Vajon kik lehetnek ezek a szerencsés kutyák, akik Khira Chora Gopináth megszentelt ételét fogyaszthatják? És hogyan lehetek ilyen szerencsés, hogy ezek a csodálatos emberek, és szerencsés kutyák társaságában fogyaszthatom el a mennyei megszentelt ételt? Mindenféle él nélkül mondom, hogy nagyon jól esett ez nekem így, ahogyan történt.

Másnap reggel ellátogattam az egyik közeli egészen pici kolostorba, mely az édesrizsről híres Mádhavendra Puri szamádhijánál, vagyis síremlékhelyénél található. Reggel fél nyolc volt. Egy idős szerezetes nyitott ajtót. Mint kiderült, ő volt a hely egyetlen lakója. Rövid beszédbe elegyedtünk. Elmesélte, hogy mestere kérésére 42 éve végez ott szolgálatot és most 79 éves. Egyedül gondozza a híres szent szamádhiját. Kérdezte, hogy mi járatban vagyok, most maradok-e még, vagy csak beugrottam? Mondtam, hogy maradnék egy órácskát meditálni. Elmosolyodott és félrevonult az egyik helyiségbe.

Körbejártam többször is a szamádhit. Elérzékenyülten hódolatom ajánlottam, áldásért esedeztem. Mádhavendra Puri életének főbb mozzanatai jártak a fejemben, ahogyan rátalált a góvardhani Gópálra, ahogyan elcsente neki Gópináth a finom édesrizst, s ahogyan a halálos ágyán fekve egyik tanítványával, Rámacsandra Purival nézeteltérésbe keveredett. Éppen itt, ezen a helyen.

S ahogyan tűnődve meditálok, közben edénycsörgéseket hallok. Aztán pedig olajsercegést. Nem sokkal azután előkerült a hely szerzetese, egyben papja és gondnoka egy óriási tál pakórával, a finom rántott zöldségekkel és néhány ropogós lepénnyel, a papadammal. Amikor megláttam, hogy viszi az oltár elé megszentelni, lassan eloldalogni készülődtem, hiszen nem akartam zavarni a reggeli közben.

Mosolyogva leintett. Elővett egy söprűt, amivel egy kisebb helyet megtisztított. Odaültetett. Két levéltányért tett elém. Meghozta a nagy tálat az oltár elől. Gondosan kettéosztotta. Arra is ügyelt, hogy ugyanannyi jusson mindenből, mert hogy volt rántott krumpli és rántott padlizsán is. Aztán mellém ült, és intett, hogy falatozhatunk. Mondanom sem kell, hogy életem legfinomabb pakoráit fogyasztottam. Csak egy kicsit nehezen csúszott. Mintha valami szorította volna a torkom.

Leveles Zoltán indiai útinaplója

Kapcsolódó cikkek:

Miért lop az Isten?

Kiteregetem a szennyesemet

Dzsaganáth szekerén

Bár indiai kinntartózkodásom helyszíneit illetően konkrét terveim nem voltak, mégsem gondoltam volna, hogy egy hónapig Orisszában ragadok. Ki is tudna elszakadni ezektől a mesés helyektől, ahol a Legfelsőbbet tolvajként imádják, s az emberi szívek forrósága meglágyítja a legmegkövültebb sziklát is? Drága barátom! Óh, züllött elmém gazdája, hidd el, ez a tűz benned is lobog. Kedvező körülmények között egyszer csak, váratlanul fellobban benned. Mint ahogyan a magas hő előcsalja a fában rejlő tüzet, egy napon azt veszed észre, hogy az anyag íze a szádban megkeseredik, és a transzcendensen kívül semmi sem érdekel. S majd mindent vele kapcsolatban, abszolút harmóniában látsz. Ez a benned rejlő tűz lángra lobbantja a körülötted levő elhidegült szíveket is. Egyelőre még mesének tűnik, de próbálj csak tűzközelbe kerülni, és maradni!

A Ratha Yatra szekérünnep után szép lassan búcsút intettem falusi házigazdáimnak. Mintha legalábbis sürgős intéznivalóm lett volna. Komoly kifogások nélkül sosem engedtek volna el. Irány Remuna, Khirachora Gopináth földje – 5 órányi buszozás!

Hogy, hogy nem, úgy történt, hogy a templomban kaptam szobát. Ráadásul ággyal. Sőt, szúnyoghálós baldachint is kaptam. Egész éjjel, egyszer sem ébredtem fel a szúnyogokra. Hajnali  4 órakor eget hasító, mézédes mantrarecitálás ébresztett. Aztán púdzsá. A reggeli szertartásra érkező hívek betöltötték a kicsiny templomot. Remuna kissé félreeső helyen, Kalkutta és Puri között félúton található. Nem félreeső hely azoknak, akik éppen ezen az útvonalon közlekednek. Belőlük pedig van azért bőven. Gondoljunk csak a Puriban szervezett 15 milliós lélekszámú szekérünnepségre!

Így volt ez sok száz évvel ezelőtt is. Remunában Mádhavendra Puri  XV. századi híres szent is megfordult, akinek Csaitanya Maháprabhu is nagy tisztelője volt. Mádhavendra Puri látogatása kapcsán vált a hely még híresebbé. A világi ember azért látogat el valahova, hogy híressé váljon. Legalább a közvetlen környezete tudhassa, vagy magáról elmondhassa, hogy ide is, meg oda is eljutott. A szent ember látogatása pedig az általa felkeresett helyet teszi híressé, akármilyen eldugott helyen is legyen az.

Mádhavendra Puri Vrindávanból tartott Puri városa felé. A Góvardhan-hegyen imádott Gópál  Istenség küldte őt Orisszába, hogy az ottani szantállal hűsítse égő testét. Vajon mitől is égne Isten teste, ha nem hívei szívének forróságától? Mádhavendra Purit álmában kérte az általa imádott Gópál Istenség, hogy hozzon neki szantált Orisszából. Csak a legszerencsésebbek mondhatják el magukról, hogy Istennel álmodtak. Útközben Puri felé megállt Remunában is, hogy felkeresse az ott imádott Gopináth Istenséget. Gopináth fenségesen gyönyörű. Nem csoda, hiszen az isteni kegyszobrot maga Ráma faragta szeretett Szítájának, majd 700 évvel ezelőtt került Csitrakutból Remunába. Mádhavendra Puri látta, hogy milyen pompában folyik a templomi imádat, s azt is, hogy nagyon különös, khir nevű édességet ajánlanak fel Gópináthnak. Minden este 12 csuporral. Hm, gondolta magában Mádhavendra Puri, ha megkínálnának abból az édességből anélkül, hogy kérnék belőle, akkor tudnék olyan finomat készíteni az én góvardhani Gópálomnak is. Mádhavendra Puri egyébként arról volt híres, hogy csak akkor evett, ha megkínálták. Most el is szégyellte magát, amiért az édesség megkóstolására gondolt, ráadásul az oltáron történő felajánlás előtt. Nem szólt senkinek semmit, s félrevonult. A piactéren hajtotta álomra fejét.

Éjjel a remunai Gopináth megjelent az őt imádó pap álmában:

„Óh, kedves bráhmin, az este elrejtettem a kendőm alá egy csupor édességet, így nem vehetted észre, hogy egy hiányzik. Mádhavendra Purinak tettem félre. Kérlek, fogd, és vidd oda neki a piactérre.”

A bráhmin nagyon boldogan ébredt álmából, és azon tűnődött, ki lehet az a legszerencsésebb Mádhavendra Puri. Azonnal megfürdött, majd bement a templomba. Az édesség valóban ott volt az oltáron imádott Gopináth kendője alatt. Az éjszaka kellős közepén azonnal a piacra sietett vele, ahol fennhangon kiabálni kezdett a sötétben:

„Mádhavendra Puri, hol vagy, Mádhavendra Puri! Gopináth egy tál édességet lopott neked, és arra kért, hogy adjam át neked…  Jelentkezz, Mádhavendra Puri, te vagy a legszerencsésebb a világon!”

Mádhvenra Puri nagy izgatottsággal került elő. Kifakadó boldogságmámorban fogyasztotta el a transzcendentális finomságot, melyet Isten tett félre neki. Az édesség félig kiégetett csuprát összemorzsolta, s darabkáit batyujába tekerte, hogy a következő napokban azokat is elfogyassza. Kora reggel azonnal elhagyta Remunát. Arra gondolt, hogy ha ennek híre megy, akkor mindenki nagy tisztelettel járul elé. A szent ember pedig nem szeretné, ha tisztelnék. Ezért mielőtt bárki is felébredt volna továbbindult Puri felé.

Akkortól kezdve ragadt a remunai Gopináthra a Khirachora Gopináth név: Édesrizs-lopó Gópínáth. Ksirachora Gópinátnak is írják. De hogy milyen finom az a mennyei édesrizs! Megvan a receptje. De az már egy másik történet...

Szép kis kultúra ez, mondhatnánk, ahol tolvaj az isten. Ez még csak a kezdet. Itt még csak egy tál édességet lopott a hívének. De vajon mikor rabolja el örökre a szívemet?

Leveles Zoltán indiai útinaplója

Két dolgot nagyon szeretek az Indiába utazásban. Egyik, hogy a kiutazás időpontja, mint egy vészhatáridő lebeg a szemem előtt, ezért az indulás előtti napok életem leghatékonyabb napjai. Nem sokat alszom az utolsó napokon, aminek eredményeképpen szépen fogynak az iratok az íróasztalomról. Másik dolog, amit nagyon szeretek, az a megérkezés. Újabb esélyként élem meg a rám váró indiai napokat. Persze van egy harmadik dolog is, amit szeretek, mégpedig maga az Indiában tartózkodást…

Nagyjából egy hónap kell a teljes akklimatizálódáshoz. Az átállás nem csak a néhány órányi időeltolódásra vonatkozik. Kell valamennyi idő, míg az ember valóban ott hagyja egyik életét, s a másikban teljes lényével elmerül. Megvannak a teljes átállásra utaló jelek. Már nem hallja meg a dudát, nem veszi észre, azaz hogy nem észrevételezi, ha egy mellette elszáguldó jármű beteríti egy pocsolyával. Képes a forgalommal eggyé válni, nincsenek „jobbról vagy balról kerüljek” típusú toporgások, nincs túlzott udvariaskodás, se modorosság. Az ember már nem fülig száj a pálmafák, a Gangesz, a Himalája vagy a zúgó tenger láttán. S nem tűnik neki fel, hogy nem mosógépben mos, sőt inkább azon rökönyödik meg, hogy észre sem veszi, hogy reggeli szertartásai között szerepel a földön görnyedve történő mosás.

Éppen erről szeretnék most írni. Az Indiába utazásra való felkészülés egyik végső játszmája az utolsó nagymosás. Az ember begyömöszöli minden szennyesét a mosógépbe. Beindítás előtt még egy kört futok, mert tutira elfekszik valahol még fél pár zokni, vagy bármi. Azt is kisakkozom, hogy mi marad rajtam, az indulás előtti utolsó órákra. A dolog lényege, hogy ne hagyjak magam mögött szennyest. Inkább viszem magammal és majd odakinn kimosom. A mosógépbe gyömöszöléskor belém villan egyfajta nosztalgikus vészvillogóként, hogy na, pajtás, vége a szép életnek! Most aztán dörzsölheted a ruháid! Földön görnyedve, néha ujjaid is kisebesíted. Nesze neked, ha annyira utazni akarsz!

Aztán most itt vagyok. Éppen kiteregettem a ruháim. Két hónapnál tartok. Dereng valami bennem, hogy kényeskedő elmém miket suttogott a fülembe. Erősen gondolkodnom kell. Próbálom megfejteni, hogy mi is olyan nehéz ebben a mindennapi mosásban. Fantasztikus érzés, hogy felöntöd a ruháidat vízzel, kis mosószerrel, majd fél óra múlva kimosod. Azonnali eredmény. Nincs mellébeszélés. Kimosod, és tiszta. Mi is az a késztetés, ami otthon elfeledteti velem ezt a felemelő érzést, hogy kézzel moshatom a ruháimat? Időhiány? De hiszen alig néhány perc munka az egész! Mintha előző életemből beugrana egy emlékfoszlány. Arra se szokott időm lenni, hogy a mosógépbe tegyem a ruháim. Bár otthon hetente mosok, azaz hogy a mosógép, mindig azon kapom magam, hogy a természet óriási csapásaként élem meg, amikor már megint a gépbe kell gyömöszölnöm a szennyesemet. Azok pedig alig akarnak beférni. És akkor megcsörren a telefon, vagy csönget a postás. Nagy nehezen elindítom a gépet. Jönnek hozzám, aztán dolgozom egy kicsit. Hirtelen el kell menni, a mosott ruha a gépben marad. Már odáig jutottam, hogy telefonomat időzíteni kellett, különben rendszeresen a gépben maradt a kimosott ruha.

Egyszerűen be kell vallanom, nem értem. Erőltetem a gondolkodásomat, de nem értem, hogy mi az, amitől otthon ennyire nem érek rá. Hogy lehet úgy élni? Gyanítom: sehogy. Bárcsak emlékeznék mindig erre a gyönyörre, amikor pálmafák között van időm kimosni a szennyesemet. És hogy ezt ráadásul meditációnak, nem pedig ilyen-olyan fontos életem zavaró tényezőjeként élem meg. Persze, hogy meditáció. Testem az önmegvalósításom eszköze. Miért ne szeretném meditációs kellékeimet? Szeretem a Bhagavad-gítámat. A tartalmát is, a lapokat is. Szeretem az dzsapa malám, az mantraláncom. Szeretem a tarisznyáját is. Szeretem az önmagam felé vezető ösvényt, melyet testem nélkül nem járhatok meg. Szeretem a testem is, mint minden más meditációs kellékemet. Azt a mindenit! Ez volt lelki ösvényre lépésem előtt is az állapotom is. Szerettem a testem. Akkor hát visszaértem az elejére?

Professzor Sir Ramakrisnan – elég érdekesen hangzik. Venkatraman Ramakrisnan, az indiai születésű molekuláris biológust az Egyesült Királyságban lovaggá ütötték, megkapta India második legmagasabb polgári kitüntetését, a Padma Vibhusant, 2009-ben pedig elnyerte a kémiai Nobel-díjat. Most azért küzd, hogy a környezetvédelmi szempontból elfogadható viselkedés rövid időn belül általános normává váljon. 

Ramakrisnan professzor egyike volt annak a 65 Nobel-díjas kitüntetettnek, aki részt vett a 65. Lindau-i Nobel-díjas találkozón. A Bodeni-tó partján, Dél-Németországban 1951 óta tartanak tanácskozást. Az idén az éghajlatváltozás aggasztó következményeit vizsgálták, határozott lépéseket kérve minden téren. Ennek folytatása, az ENSZ Klímaváltozási Konferenciája november-december körül Párizsban lesz majd.

Ramakrisnan jelenleg Cambridge-ben dolgozik, egyik fő kutatási területe az éghajlatváltozás. Személyesen is jó példát mutat. Soha nem volt autója, kerékpárral jár dolgozni minden nap. Szükség esetén a tömegközlekedést veszi igénybe, de Indiában a vonaton másodosztályon utazik. Közel sem vagyok olyan szigorú, mint lehetnék – mondta szerényen. – Például a légi közlekedés, a szórakoztató elektronika az én életemben is jelen van.

Ramakrisnan professzor elmondta, hogy India számára különösen előnyős a napenergia-technológia fejlesztése. Indiában valós probléma a szén széles körű használata, pedig az ország földrajzilag ideális helyzetben van a napenergia felhasználás terén. Ugyanakkor mivel egy globális problémáról van szó, ennek kezeléséhez feltétlenül szükséges az egyéni viselkedés és a szokások módosítsa is. Nemcsak Indiában!